Istene a szépnek

Istene a szépnek; fantasy, one-shot

[Fandom: BTS, Taegi] [Szavak száma: 607]

______________

 

Taehyung kék virágokat választott. Hosszú ujjaival végigcirógatta őket, felvett valamennyit, majd hagyta őket visszahullni. Egyikük az aranyozott edény szélére esett, külön a többitől. Taehyung lágyan elmosolyodott, kezébe vette. Úgy fogta fel, ennek a virágnak kellett lennie az elsőnek.

Felnézett hát, hogy eldöntse, hová helyezze.

A szobor még pőre volt, és márvány színű. Hamvasra csiszolt, szinte selymes, épphogy nem érződött finom bőrnek, ahogy megérintette. Taehyung ugyanis sokat érintette a szobrot. Tudta, hogy tisztátalan, hogy megsérti vele, és feldühíti, de esendő volt, vágyainak parancsolni képtelen. Az élvezet a gyomrában, mikor hozzáért jobb érzés volt, mintsem képes lett volna megvonni magát tőle. A szobor megbabonázta, és elragadtatta. Gyönyörűbb és veszélyesebb volt minden istenségnél.

Lehunyt szemének sarkában ravaszság ráncolódott, így Taehyung odatette az első virágot. Ajkának kunkora hamisságra gördült, úgyhogy kidekorálta. Nyakának íve kecses volt, egy király ereje dagadt rajta, izmai aprólákosan faragottak, simaságuk nem evilágra érdemes. Meztelen válla zavarba ejtő, forróságot keltő. Taehyung keze reszketett a sóvárgástól, míg kék virágok sorát helyezte rá. A szobor, ha mozogni tudna, embernek is tűnhetett volna, s akkor az olyan gyarló lelkek, mint ő, a lába elé zuhantak volna.

Taehyung keze illetlen volt, és simogatta. Mielőtt az utolsó virágot is elhelyezte volna, ajkával az ajkát, nyakát, vállát csókkal magasztalta. Minden áhítatát a szoborra csókolta, mert ez volt az utolsó, hogy megtehette.

Mikor elkészült, hátralépett, hogy megcsodálja művét.

A márvány szín szobor finom nyakát és egyik vállát apró, kék virágok díszítették, elfedték arcán a ravasz és hamis mosolyt, kedvessé tették.

Taehyung térdre ereszkedett előtte. Nem hozott párnát, hogy kényelmesebb legyen, mert az ő Istene életét sem könnyítették meg. Mellkasa remegett az izgalomtól, elbódította az öröm, hogy végre megfelelő híve lehetett fenséges istenének.

Az Istennek, aki megmentette őt a máglyahaláltól.

Taehyung egy újabb aranytálat fogott, amiben illatos víz lötykölődött. Felállt, és levetkőzött. Lehajtott arca vörösségtől égett, szégyellte egyszerű testét. Arca volt, mely megfestett angyalnak tetszett, csak erre volt érdemes nézni. Ruháit gondosan összehajtotta, és a szobor lábához helyezte. Rongyot fogott, belemártogatta a vízbe, és gondosan mosakodni kezdett. Félrehajtotta a nyakát, megmosta a mellkasát, a lábát, és legérzékenyebb pontját. Reszketett a térde, minden érintés túl kellemesen érte.

Addig mosta a bőrét az illatos vízzel, míg megfelelőnek nem gondolta magát, s akkor félretette a tálat. Csupaszságát közönségesnek találta, szégyenkezett ért, de tudta, hogy így kell tennie.

Már csak egy utolsó tál volt vissza, ez nem aranyból készült. Abban sem virág, sem illatos víz nem volt, helyette izzó szén parázslott az alján.

A magasba emelte, vele megemelte az állát is, majd maga elé tette. Egy pillanatig sem félt.

– A szépségemet és életemet, Min Yoongi, odaadom érted – suttogta, és arcával előre belehajolt a tálba.

És a szépsége és az élete valóban odalett.

Taehyung teste fájdalmas ívben hevert a szobor előtt. Úgy tűnt, órákig nem mozdult semmi, csak a nap hanyatlott a föld felé, mintha Taehyungot követné. Meztelen testét hiába borzolta a hideg, csak a szobron rezegtek meg a kék virágok.

Megrezzentek a kék virágok.

Az egyik, az, amelyik a szeme sarkában volt, lehullott. Lassan lengett a föld felé, megpihent a test mozdulatlan vállán. Egyszerű szépsége igazán kellemes látvány volt.

A szobor szeme megmozdult. Lassan, óvatosan fordult a föld felé, megállapodott a kék virágon a halott testén.

Szeme lassan összezárult. Mosolyától csukódott le, ami a szája sarkától kunkorodott fel.

Azt beszélik, az isteneket a mennybe zárták a hedonizmusukért. A mértéktelenségükért, amivel vágyták a szépet, az örömöt, az élvezetet. Ám ha volt hívük oly’ dőre, hogy ezek közül valamelyiket feláldozza érte, kiszabadíthatta az Istent.

A szépség, amelyet Kim Taehyung gondolkozás nélkül odaadott, kiszabadította Min Yoongit; istenét a szépnek, ami a szemmel kacérkodik.

Azt is beszélik azonban, hogy az istenek ravaszak: nem mentenek meg, csak ha tudják, hogy van valamid, amit értük adj.

Elmejáték

Cím: Elmejáték

Fejezetek: 10

Műfaj: pár fejezetes, rövid történet

Zsáner: dark, angst, tragédia, fanfiction

Páros: Taegi (BTS)

Leírás: ❝Miért, miért olyan ostobák az emberek, hogy akkor akarnak összerakni valamit, amikor tönkrement, és nem akkor vigyáznak rá, amikor még épségben van?❞ 

Figyelmeztetés: felkavaró tartalom, csak saját felelősségre. És... 16+

Állapot: Befejezett.

Fejezetek: 

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

Megjegyzés: A fandom ismerete nem szükséges, a történet önmaga is egy egészt alkot.

Megjegyzés 2: Ezután esküszöm, nekiállok valami vidámnak... Mondjuk befejezhetném a Mosolyogj! Ez parancs!-ot, amiből 10 fejezet már egyszer felkerült. Na az vidám és vicces, bár az is leheletnyit angstes. Vagy írok valami fluffot. Igen, az lesz a legjobb, az én lelkemnek is jót fog tenni. Mert ez most megint elég felkavaró lehet. Bár őszintén megmondom nektek, én már annyira hozzászoktam, hogy nem is igazán tudom eldönteni, kinek mi lehet a felkavaró, és mi nem... Valami tuti nincs rendben velem. :D 

Na de a történetről... Ez is egy olyan sztori lesz, aminek szó szerint csak utolsó fejezetben derül ki a lényege, és ott nyer értelmet az egész. Az első és az utolsó fejezet kivételével igencsak szétesett gondolatokra és érzelmekre lehet számítani, a fejezetek rövidek, pattogósak, komorak, és... hát felkavaróak. 

A történetről nem nagyon tudok úgy beszélni, hogy ne spoilerezzem el, szóval ez most igazából egy zsákbamacska nektek, és ezt fel is vállalom. Remélem, azért adtok neki egy esélyt, mert ahogy a többit, ezt is nagy lelkesen, és szeretettel írtam (igen, ez beteg, tudom).

A Taegi részéről már nem is nyilatkozom, mert szerintem már ti sem lepődtök meg rajtuk. Ők a bébijeim. ◕‿◕ Akiket szeretek szétszedni. 

Van még pár ilyen angstesebb one-shot készen, de tényleg igyekszem megint valami cuki fluffit írni, hogy nehogy nekem megsavanyodjatok a sok angsttől. ♥ 

(És el akarom búcsúztatni a GOT7-t is valamivel... Ha valaki esetleg nem követi őket: a fiúk pár hete feloszlottak. ╥﹏╥ )

Copf

Mufindesu munkája

Karácsonyi novella különkiadás

Copf; egyperces, fluff
[Fandom: BTS, Taekook] [szavak száma: 584]

[Egyáltalán nem fun, de azért fact: ennél fluffosabb fluffot nem tudok :(]

Ez a boldog karácsonyi ajándékom nektek, mert eleget szenvedtetek a ficijeim miatt ebben az évben.

___________

Jungkook ajka huncut vigyorra rándult, de gyorsan kidugta a nyelvét, és lenyalta a cukormáz maradékát az ajkáról, hogy elrejtse.
  – Mediheal.
  Taehyung pislogott, és lomhán felemelte a fejét, amit öt perce tartott az öklére fektetve, hogy áthatóan meredhessen Jungkookra.
  – Hm?
  Jungkook lustán beletúrt, majd kiválasztott egy rénszarvas alakú mézeskalácsot, és leharapta a fejét.
  – Az arcmaszk márkája, amit használok – folytatta csevegve, hangosan cuppogva. Újabb darabot harapott, ezúttal a szarvas lábait, majd játékos pillantással azt is rágcsálni kezdte. – Olyan ragacsos lett tőle a bőröm, hogy azóta se tudom levakarni róla a szemed.
  Taehyung előre dőlt, két tenyerébe támasztotta az állát, és lágyan csücsörítő ajkaival úgy tűnt, mintha Jungkook kielégítené minden esztétika iránti vágyát. Még félre is biccentette a fejét, és az orrától a homlokáig olyan mélyrehatóan mérte fel, hogy Jungkook kénytelen volt a szájában tartogatni a mézeskalácsot, ha nem akart megfulladni a visszatartott nevetéstől. Már csak annyi kellett volna, hogy Taehyung még a száját is eltátsa; akkor aztán Jungkook hetekig cukkolhatta volna a fiút a vérciki rajongásáért.
  Jungkook gyorsan lenyelte a lábakat, mielőtt elkaphatta volna a nevetőroham, és látványosan a dobozban heverő, ínycsiklandozó fahéj illatú mézeskalácsoknak szentelte a figyelmét; ám a szeme sarkából látta, hogy Taehyung a legkevésbé sem zavartatja magát. Jungkook még élvezte pár pillanatig a meglepően kellemes helyzetet, majd a nevetéssel viaskodva megszólalt:
  – Hyung…
  De épphogy kimondta, Taehyung már fel is emelte a kezét, és egy váratlan mozdulattal félrekotorta a haját a homlokából. Jungkook szájában megállt a hóember hasa.
  – Fel tudnád úgy kötni a hajad, ahogy a legutóbbi live-odban?
  Beletelt egy másodpercbe, hogy megértse, de már ki is tört belőle a nevetés. A mézeskalács lecsúszott a torkán, és miután sikerült nem megfulladnia, könnyekkel a szemében hunyorgott Taehyungra; szelíd mosolya valamelyest megolvasztotta Jungkook szívét.
  – Azt csak a rajongók kedvéért csináltam. – A homlokához emelte a kezét, és hátra tűrte a haját. – Akkora a homlokom, mint egy fóka hasa; kímélj meg ettől a megaláztatástól, kérlek.
  Taehyung lebiggyesztett az ajkát, és Jungkook leejtette a kezét.
  – Meg aztán – vont vállat, újabb hóemberért nyúlva – nem is hoztam magammal hajgumit.
  Valami végszót vagy jelszót mondhatott ki, mert Taehyung arca felélénkült, és a csuklójához nyúlva már előre is hajolt; Jungkook nem látott mást, csak a széles mellkasát, ami hirtelen beterítette az egész látóterét, közvetlenül ezután pedig már azt érezte, hogy Taehyung a hajába túr. Akaratlanul hunyta le a szemét, amikor a fiú hosszú ujjai lágyan a fejbőréhez simultak, és a feje tetejére copfozták a haját. Mikor érezte, hogy elhúzódik, kinyitotta.
  Taehyung csillogó szemmel figyelte művét, és olyan vidámnak tűnt, mintha azt jelentették volna be, hogy idén kétszer lesz karácsony.
  – Most boldog vagy? – Jungkook hangjában remegett a nevetés.
  Taehyung elégedett vigyort villantott.
  – Tudod, mennyi előnye van annak, ha így hordod a hajad?
  – Csak azt tudom, hogy fázni fog a homlokom, ha kimegyek a mínusz tíz fokba.
  – Először is dögös vagy, ami kellemes előny nekem – közölte Taehyung, és újfent előre hajolt. Jungkook várakozóan figyelte. – Másodszor pedig könnyedén tudok csókot adni rá.
  És már ott is volt, hogy puha ajkával forró csókot nyomjon Jungkook homlokára; amit erre menten kivert a veríték.
  – Ahonnét pedig egyenes út vezet… – lehelte, és szájon csókolta Jungkookot. – Ide.
  Nehéz megmondani, kinek a mosolya volt szélesebb, és kinek volt forróbb a nyelve, amikor összegabalyodtak; de végtére is, ez nem verseny, ugye? Jungkook legalábbis nem szeretett ilyenekben versenyezni; viszonozta a csókot, hagyta, hogy Taehyung a tarkójára simítsa a kezét, a hajába markoljon, és elfeledtesse vele a mézeskalácsokat, a hajgumikat, de még azt a cikis copfot is, ami a feje tetején pompázott.
  Egy dologra viszont emlékezett: a homloka Taehyung gyengéje. Ez igazán előnyös felfedezés volt.

Illatos karácsony

A fanart Helio munkája

Karácsonyi novella különkiadás

Illatos karácsony; realista
[Fandom: BTS, Taegi] 

Yoongi olyan szorosan zárta a markába az értékes kincset, hogy az ujjai már nem is a fagy jeges harapásától fehéredtek el.
  Fejét behúzva gömbölyödött össze, mint valami kis félrehajított gombóc, és a nyelvébe harapva, küzdve a fém émelyítő ízével, szorosra zárt szemekkel tűrte és tűrte, hogy a többi gyerek a vérével fessen diadalt a hófehér hótakaróra.
  Mocskolódva üvöltöztek, hahotáztak, csak úgy zengett bele a sötét utca. Yoongi a fülére akarta szorítani a kezét. Ott rúgták, ahol a legjobban fájt; a fején, a gyomrán, a bordáinál.  Yoongi kétszer is majdnem elveszítette az eszméletét, és rettegett attól, hogy harmadszorra valóban elfogja. Apró kezében, mélyen az orrfacsaró bűztől undort keltő kabátkája alatt úgy szorongatta a kincsét, hogyha letépik a karját, akkor sem ereszti. Félelem villant az agyában; mi van, ha elájul, és ezek a fiúk elveszik tőle? Mi van, ha nem lesz elég nekik a száraz zsemle, amit nála találtak, és letépik a ruháit is? Yoongi összeszorított szemei alól félelem könnyei csordultak. Felhúzott könyékkel most először tűrte, hogy az a tucat kis szemét megverje. Ha nem rettegett volna olyan borzalmasan, hogy elveszítheti apró kis kincsét, visszaütött volna. Addig küzd, amíg kitépik az összes haját, kiverik az összes fogát, és az összes vére elhullik.
  Úgy tenni, mintha legyőzték volna fogcsikorgatóan megalázó volt. Fel akart pattanni és az öklével rendezni át az önelégült fiúk kosztól mocskos arcát, levágni az ujjaikat, és megenni ebédre. Yoongi volt már olyan éhes, hogy meg tudta volna enni egy ember ujjait. Vagy bármely testrészüket. Olyan érzés volt, mintha kés marta volna ki a gyomrát a helyéről, a vénái nem jutottak volna lélegzethez, és a hasa olyan súlyos és követelőző volt, hogy a nyelve már nem bánta volna egy ember húsának ízét sem.
  Végül nem kellett embert ennie; szerencsére. Legalábbis Taehyung szerencsének hívta. Yoongit a maga részéről nem érdekelte, mivel lakik jól. Ha csak maga lett volna, akár a sarat is megeszi. De Taehyung szájába sosem adott volna ilyen mocskokat. A vastag penészrétegbe fulladt, záptojásos szendvics volt a legundorítóbb dolog, amit hagyott neki megenni; de először arról is levágta a penészt és kiszedte a tojást. Taehyung nem akarta, hogy a tojás veszendőbe menjen, így Yoongi kénytelen volt maga elrágcsálni; ha nem teszi, Taehyung tette volna, és azt nem hagyhatta.
  Yoongi nyelve megduzzadt a fogának erős harapásától, a szájába vér gyűlt. A fém íze csípte a torkát, megrándult a gyomra az undortól. Némán könyörgött, hogy legyen már elég a verésből, hadd mehessen vissza Taehyunghoz.
  Mire a teste elernyedhetett, a nap már rég aludni tért. Yoongi is aludni akart. Ott maradni a puha hóban, nem foglalkozva a hideg bántó erejével, ami a markába zárta apró testét. A hó tompította valamelyest a sajgást, a szüntelen fájdalom pulzálását, és mivel tudta, hogyha felkel onnét, a fájdalom elviselhetetlen lesz, még nem akart indulni. Apró ujjai között a kincs biztonságban volt.
  Yoongi ruháit nem tépték le, pedig a kabátkája, bár büdös és förtelmes, de jó meleg volt. A kis zacskóba gyűjtött zsemléket és megszáradt húsdarabokat elvitték.
  Yoongi nem sajnálta, pedig micsoda lakoma lehetett volna! Hónapok óta nem evett húst, igazi húst. A gazdag negyed szélén álló kukában talált isteni eledel pedig szinte még friss volt. Némelyikbe belecsócsáltak, mások furcsán sziruposak voltak, de jobb állapotban voltak, mint amihez szokott. Még félbehajtott műanyag tányért is sikerült találnia, az lett volna csak az igazi vacsora!
  Yoongi mégiscsak bánta egy kicsit. A torka elszorult, és szipognia kellett, hogy ne csorduljanak ki a könnyei. Ha most visszamegy, már biztos nem talál ott semmit. Bár egyenesen hazaszaladt volt a sok-sok finomsággal! Most mit fog adni Taehyungnak? Ő elviseli az üres gyomrot, ha kell, napokig is, de látni Taehyungot összegömbölyödni az éhség maró fájdalmától kibírhatatlan volt.
  Yoongi megengedte magának, hogy sírdogáljon még egy percig. Saját magának már nem tudott csalódást okozni, de hogyan fog a kicsi Tae szemébe nézni? És ami még fontosabb: Tae hogyan fog ránézni, ha élelem nélkül megy haza? Lebiggyeszti az ajkát, de azért azt mondja majd, hogy semmi baj, majd legközelebb esznek valamit. Valahol. Talán.
  És még ha Yoongi tudta is, hogy így lesz, a mai különleges nap volt. Ma tényleg igazi, királyi lakomával kellett volna szolgálnia.
  Yoongi dühös könnyei legyőzték a szomorúakat. Holnap majd megkeresi azokat a gyerekeket, és a szart is kiveri belőlük! De mindez addigra már nem fog számítani, mert a ma este már tönkrement.
  Yoongi szipogott és letörölte a könnyeket az arcáról. A sós íz a szájába kúszott, és kiköpte; kiköpte vele a vért is, és megtörölte az ajkát. Lassú mozdulatokkal kelt fel, félt a fájdalomtól.
  A sötét utcákon hazafelé olyan illatok szegődtek a nyomába, amiket nem ismert. A sós illat az orrát cirógatta, az édes pedig a torkát, bekéredzkedtek és csábítgatták áruló gyomrát. Az illatok ráültek a nyelvére, és ízekké váltak, de csak ingerelték kiszáradt száját, és éhező hasát. Nem valódi ízek voltak, de Yoongi puha és omlós süteményeknek képzelte őket, amik elolvadnak a szájában, és kedvesen simogatják a pocakját.
  Yoongi feljebb húzta a kabátját, és beledugta az orrát a büdös anyagba. Felesleges kínoznia magát képzelt ízekkel és képzelt süteményekkel, mert a csalódás borzalmasabb, mint a mulasztás. A képzelgést ő nem engedheti meg magának.
  Yoongi nem is nézett fel, amíg végig sétált az utca szélén, beleolvadva az árnyékba, mert félt, hogy egy agresszív felnőtt beléköt. S mivel nem nézett fel, csak a fehér havat figyelte a lába alatt, nem is láthatta a házakat szépen kivilágítva, vidáman fényleni. Yoongi már tudta, hogyan kerülje el a fájdalmat. Amit nem lát, amiről nem tud, az nem fájhat neki.
  Yoongi még akkor is kezében szorongatta a kincsét, amikor lehajolt, és bebújt egy elvadult sikátor sarkába épített szeles bunkerbe. A falat szakadt és állott anyagokkal letakart raklapok jelentették, a fedél egy törött és hajlott pala volt. A hideg és a hó beszökött itt-ott, de legalább látszólag biztonságos volt, látszólag a sajátjuk, látszólag az otthonuk.
  – Hyung! – A didergő, vékony kis hang boldogan kiáltott, és Yoongi ajkára akaratlan mosoly húzódott.
  Tae a sarokban ült, takaróba bugyolálva, épp, ahogy Yoongi otthagyta. Keze között a koszos anyagot gyűrögette, arca kipirult a hidegben, de boldognak tűnt. Yoongi behúzódott mellé, picire húzta magát, hogy megóvja tagjait a hidegtől.
  – Hoztam neked valamit.
  – Tényleg? Mit? Mi az, hyung? – Taehyung boldogan dobta le magáról a takarót, és izgatott arccal fürkészte Yoongi kabátját, ahol az ajándékát remélte. Mikor azonban az anyag lehullott, és Tae megmozdult, az arca eltorzult. Fintorba rándult, és elhúzódott Yoongitól.
  Yoongi szíve halkan megrepedt.
  Taehyung ruhái büdösek voltak. Yoongié is az volt, de őt nem érdekelte. Taehyung gyűlölte az állott, keserű bűz torokmaró szagát, morcos lett tőle, szégyellte és elpirult. Elfordult és nem nézett Yoongi szemébe, nem mert mozdulni, nehogy felkavarja a rémes szagokat. Begubózott, és nem akart Yoongival játszani, néha még sírt is.
  Yoongi örült, hogy Tae ilyenkor nem beszélt vele, mert volt oka otthagyni a fiút, és lenyugodni odakint, ahol nem láthatta. Yoongi ilyenkor sírt. Sírt, ha Taehyung is sírt, és sírt, ha a fiú szégyellte magát előtte; vagy bárki más előtt. Sírt, mert a szíve szomorú és kétségbeesett volt. Sírt, mert ennyit legalább tehetett.
  Yoongi most is lehajtotta a fejét, de most nem sírt. Titokzatos kis mosollyal vette ki a kincset, és büszke volt, hogy megvédte a többi utcakölyöktől. Yoongi Taehyung felé nyújtotta, de a fiú nem figyelt rá, elbújt, hogy Yoongi ne láthassa égő arcát, megalázottságának könnyeit.
  Mivel Taehyung nem volt hajlandó előbújni, Yoongi lenyomott egy gombot, mire furcsa, sziszegős hang törte meg a halk szipogást.
  Beletelt egy kis időbe, mire Taehyung feje előbukkant a kabát alól. A szeme tágra nyílt a csodálkozástól, édes kis ajkai elnyíltak; talán nem hitt az orrának, és a nyelvén is érezni akarta, hogy biztos legyen benne, mindez a valóság.
  Az apró kis bunkerben fenséges, kábító virágillat fodrozódott. Yoongi nem ismerte, miféle virágnak lehet ilyen puha és selymes, gyöngéd illata, de eldöntötte magában, hogy ez a kedvence. Taehyung áhítatos, bódult arccal nézett körbe, kereste, honnét származhat a földöntúli illat, amikor megpillantotta Yoongi kezében a kis flakont.
  Yoongi arca lángra borult, el kellett fordulna attól a csodálattól tágra nyílt arctól, és zavartan megvakarta a tarkóját. Taehyung arcán annak a tiszta boldogságnak mintha kezei lettek volna; megsimogatták Yoongi szívét, és gyöngéden a markukba vették, dédelgetve, amíg egészen fel nem melegedett, és lelkes izgalmában össze-vissza nem verdesett.
  – Hyung – suttogta, mintha félt volna, hogy ha hangosan beszél, valótlanná válik az egész. – Ezt hol szerezted?
  – A gazdagok negyedében. Szinte még tele van – rázta meg a spré nehéz flakonját. – Ha tudnád, miket ki nem dobnak ezek! Hibátlan, új dolgokat tesznek a kukába!
  Taehyung nem botránkozott meg, csak rajongó imádattal nézett a flakonra, majd Yoongira. Yoongi a füléig elpirult, elfordulva odanyújtotta Taehyungnak a flakont, és azt mondta halk, reszelős hangon:
  – A tiéd.
  Taehyung gyönyöre megtöltötte Yoongi egész testét forrósággal és békével. Aprócska kezei reszkettek, mikor elvette Yoongitól és nehézkesen újra a levegőbe fújt vele.
  – Ne pazarold el! – korholta Yoongi szelíden. – Magadra fújd!
  Yoongi átkarolta a térdét, rátette az állát, úgy nézte Tae boldog izgalmát.
  – Így már nem leszek büdös. – Az ajka megremegett a lelkesedéstől, és mikor felnézett, szemei csillogtak a hálától.
  Yoongi elmosolyodott, és megborzolta a fiú haját.
  – Boldog karácsonyt, Tae.
  – Boldog karácsonyt, hyung!

A király

A fanartot készítette: Xxerru

A király; one-shot, angst, dark

[BTS] [Taegi, Taekook] [szavak száma: 749] [Daechwita songfic] [A fandom ismerete nem szükséges!]

_____________________

Hallottál már fenséges vidékekről és mesebeli királyságokról? Királyokról és hercegekről, végtelen folyosókról és titokban lopott, édes csókokról? Mesékről, amik az igazságosságról szólnak, történetekről, amikben a jó legyőzi a gonoszt?

Tőlem nem fogsz ilyenről hallani.

Az én meséim nem hazudnak, a szereplőimnek nincsenek emberfeletti képességeik.

Habár Taehyung és Jungkook talán örült volna nekik. Jól jött volna egy kard, olyan, amilyen Mulánnak is volt, egy vadász, aki kivágja az ellenség szívét, vagy egy varázsszőnyeg, ami elrepít.

De legyen az varázslat, vagy a kopár valóság, a szíven egyik sem változtat; ők is épp olyan naivak és szerelemesek voltak, mint bármely más mese szereplői.

Két ifjú, gyönyörű férfi, egy sötét kastély sötét folyosóin, ahol elrejti őket az árnyék, és megvédi őket a szoba sötét csendje. Tudtad? Ha a szerelmük nem lett volna tilos, az egész királyság irigyelte volna őket. A puha csókokat, amiket Jungkook hintett Taehyung ajkaira; a halk nevetést, amit nem szabadott volna egymás nyakába lehelniük; az érintéseket egy puha takaró biztonságos burka alatt… A tervet egy távoli országról, otthonról és békéről, valahol, ahol a király akarata már nem érhette utol őket.

Mert amit Larion király megkívánt, azt Larion király megkapta. És úgy regéli a mese, hogy a sötét birodalom sötét királyának szeme felfigyelt az ifjú nemesre. Megannyi szépség közül arra az egyre, amelyiknek lila tunikája lobogott a szélben, mikor végigsétált a palota udvarának fekete kövén. Arra, amelyiknek friss fahéjra emlékeztető illata nedves zamatot hagyott a király nyelvén. Arra, amelyiknek sötét szeme, okos pillantása, ártatlan ajkának lágy mosolya vad vággyal büntette a királyt minden egyes éjszaka. A gyönyörű és csendes Taehyungra. És mondj nekem egyetlen olyan dolgot, amit egy sötét királyság sötét uralkodója ne kaphatna meg, ha már egyszer szemet vetett rá! Nem tudsz? Mert nincs is ilyen.

– Mondtam már, hogy ne hajtsd le a fejed előttem!

De ha egyszer gyűlöletes a szemedbe néznem! – gondolta Taehyung, amikor a király ajka megízlelte halvány bőrének zamatát, és birtokba vette, örömét lelte a testében, amit ő már másnak adott, és ami mást illetett. Taehyung hátrafeszített arcán könny gördült végig.

Ugye nem hitted, hogy élvezte? A szobájának meglazult padlódeszkája alá rejtett ostor is másról mesélne. A hajnali órák fátyolos leple alatt, mikor kilopódzott a király hálószobájából, és szívszorító zokogástól fuldokolva az ágyára roskadt, megbüntette magát a vétekért, amit elkövetett. Hogyan is merészelte Jungkook csókjait az ajkára képzelni a királyé helyett, mikor az durván belé mart? Hogyan is merészelt kedvese ölelésének emlékébe menekülni, mikor a király erőszakosan a magáévá tette? Hogy kívánhatta Jungkook szenvedélyes szerelmét, mikor a király vágytól zihálva lelte benne örömét, és ő csak feküdt, mereven a fájdalomtól, a szégyentől és a bűn keserű ízétől a nyelvén?

Az ostor hangosan csattant, és a bőre felszakadt, de a bűn tovább kínozta.

– Nem lehetsz másé, Taehyung! Csakis az enyém vagy!

Látod már, hogy a mesék milyen kegyetlenek? Elhitetik veled, hogy a szerelem mindent legyőz, pedig van, amit képtelen.

És emlékszel, hogy azt mondtam, Taehyung és Jungkook szerelmét megirigyelte volna a birodalom? Különös játékot űzött velük a sors, mert hirtelen minden a porba hullott.

– Legyen ennek vége, Jungkook.

A fájdalom pedig álnok és torkon ragad, ha nem figyelsz; Jungkook ugyanis képtelen volt kimondani, hogy „Ne menj el!” A szája megremegett a néma zokogástól, de csak egy könnycsepp hullott le, mikor Taehyung hátatfordított.

És a mese itt trükkössé válik; sosem beszél arról, vajon Jungkook miért indult utána, és követte kedvesét titokban a király hálószobájába.

Útjukat csak a hold kísérte, és siratta a két fiú szerelmét, amit bemocskolt egy király, aki csak a pillanatnyi vágyért élt.

– Megtettem, amit kért. – A király ajkán mosoly játszott, a szeme éhesen égett. – Kérem, ne bántsa őt! Csakis felségedé vagyok.

A fiú összerezzent, vér ömlött a szájába, olyan erősen harapott az ajkába, mikor a király élesen felnevetett.

– Az ostor nyoma a testeden nem ezt bizonyítja, Taehyung.

A fiú hangja megbicsaklott, az ajka hazudni akart…

– A testem felséged tulajdona lehet, ha így kívánja. De a szerelmem Jungkooké marad.

Látod, végül az igazság mindig diadalt arat.

Te is tudhatod, nem kell elmesélnem, hogy a király nem volt hajlandó elfogadni, hogy Taehyungt sosem kaphatja igazán meg.

Emlékszel a tervre egy távoli országról, egy otthonról és békéről, ahol a király önző vágya csupán rossz emlék? Szomorú, olyan szomorú, hogy az álom szertefoszlott, mikor a király éktelen haragra gerjedve kardot rántott.

– Én nem osztozkodom, Taehyung! Ha az enyém nem leszel, ő sem kaphat meg!

Furcsa, de Taehyung már réges-rég tudta ezt.

És végül látod a király haragja utolérte őket, és nem számított a szerelem, akármilyen forrón is égett.

– Utolsó szavak?

 

 

És tudod, Taehyung mit felelt?

– Jungkook, csukd be a szemed!

_____________

[Megj.: Még sosem írtam Yoongiról gonoszként. >_< Borzasztóan... érdekes érzés. :D]

Mi vagyunk te, és mi vagyunk én. [32-37.]

↩ előző 

32.

HOGY

Meg akart állítani.

Utánam rohant, és mindent megtett, hogy ne menjek el.

Nem emlékszem, mi történt.

Nem voltak emlékeim arról a pár percről.

Csak a vér volt a kezemen, és az a fullasztó, kétségbeesett fájdalom a mellkasomban.

— Ha te nem, majd én megteszem helyetted is!

Mit tettél?

— Amit már rég meg kellett volna tenned.

~

Nem emlékeztem.

Csak a fájdalomra.

Két törött szívre.

És egy döntésre.

33.

A

Volt egy pillanat.

A hegedűk szava, és az ő parancsai között.

Mielőtt az árnyék elnyelt volna, de azután, hogy az öngyújtó felvillant.

Vicces, hogy egyetlen pillanat mennyi mindenre képes, nem igaz?

Arra mindenesetre igen, hogy egy egész élet hitét porba döntse egy pislogás alatt.

~

Akkor, mielőtt a láng felcsapott,

mielőtt az árnyék elnyelt,

mielőtt minden porrá lett,

önmagam voltam.

Hirtelen minden csupasz és meztelen lett, hideg és valóságos.

Mintha víz alól bukkantam volna elő, mintha először lélegeztem volna.

Lehulltak a béklyók a testemről, vonyítva kettétörtek a hegedűk, elkotródtak a hangok,
mintha minden, ami korábban létezett, hamis lett volna.

Egy képzelet, egy hallucináció, egy hazugság, ami elringat, egy hazugság, ami foglyul ejt.

Színek.

Sötét és világos, élénk és fakó, szép és csúnya.

Hangok.

Halk és erős, hangos és gyenge, kellemes és borzalmas.

Érzések.

Fájdalom és szerelem, félelem és megbánás, kétségbeesés és béke.

Miért nem láttam eddig? Miért nem hallottam, miért nem éreztem soha?

Valamit, ami ilyen szép, valamit, ami ilyen jó, valamit, ami így megdobbantja a szíved, valamit, amitől úgy érzed, végre élsz, nekem miért nem mutatták meg soha?

„Hyung. Szerinted, ha a szerelem egy íz, akkor milyen ízű lehet?"

„Hadd csókoljalak meg, utána megmondom."

Taehyung.

Taehyung igazi volt. Mindig is igazi volt.

A mellkasom elnehezült.

Köhögtem, de csak rosszabb lett. Hiába vettem levegőt, fuldokoltam.

„Hyung, az élet csak egy játék, igaz?"

„Hm."

„Megígéred, hogy együtt futunk a célvonalba?"

Tae.

Mindig is szeretett.

És én mindig is szerettem.

A színek összefolytak, eggyé váltak a szemem előtt.

Egyetlen vörös és arany folttá, ami egyre magasabbra

és magasabbra tört.

Milyen szép... Bár láthattam volna korábban is!

Miért nem volt ott sohasem?

„Várnál még egy kicsit?"

„Mire, hyung?"

„Rám."

Úgy mosolygott, mint egy angyal.

„Az örökké elég hosszú idő? Annál tovább anyukám nem enged el."

~

Mikor kezdett el mindez számítani?

Miért?

Miért akkor?

Miért az utolsó pillanatban, akkor, mikor mindennek vége lett?

— Gyenge vagy!

A te hibád!

Minden a te hibád!

— Hozzám tartozol, Yoongi! A bőröd, a lélegzeted, az elméd! MINDENED! Az enyém!

~

Nem.

A magam ura vagyok.

Az elmém az enyém.

De ha mégsem...

Ha nem lehet az enyém...

Akkor az övé se legyen!

Akkor legyen itt a vége.

34.

BÁBOD

Nevettem. Hangosan, kárörömmel.

Az arca megnyúlt, hátralépett.

— Mit művelsz?

Hisz ezt akartad, nem?

Most miért hátrálsz meg?

Félelem lobbant a szemében.

Láttam az arcán.

Vigyorogtam.

Hiszen te tanítottad nekem!

Állandóan ezt szajkóztad, bármit is tettem.

Mint egy mantra, nem is... Mint egy szentírás!

„Te vagy én, és én vagyok te! Hozzám tartozol!"

Nem felejtettem ám el! Az ilyet megjegyzi az ember.

Most miért vágsz ilyen arcot? Ez az egész a te érdemed!

Nézd, mit hoztál ki belőlem! Nem vagy büszke?

A te dicsőséged vagyok! Rajta, tapsolj meg!

Nyertél.

— Tedd le!

Hozzád tartozom!

A nevetés rázta a mellkasom, és ő kétségbeesetten hátrált.

Árnyak csaptak fel, és a hegedűk egy ismerős nótát húztak,

amire táncolni, pördülni, robbanni akartam!

De elfelejtettél valamit!

Hátrált, de már mindegy volt.

Felnevettem, a hangom bezengte a szobát.

Őrült hang egy őrült élet közepén.

Ránéztem, és ő már tudta.

Te is hozzám tartozol!

Ha én sérülök, te is sérülsz!

Ha én halok, te velem halsz!

A lélegzetem fakó volt, és felületes.

De mi ez az érzés, ami szorítja a mellkasom?

Miért ilyen jó?

Miért ilyen... felszabadító?

Ez lenne az a híres szabadság?

Ilyen érzés lenne a magad urának lenni?

Ilyen érzés meghozni a saját döntéseidet,

a saját elméddel, ami szabad, akár a madár?

Miért nem mutatta ezt meg soha senki?

De nem. Már nem számít.

Ránéztem, és a nevetésemnek csak a számba csorgó könnyek vettek véget.

— Ha én égek, te velem égsz!

35.

ÖNÁLLÓ

Volt egy pillanat.

Azelőtt, hogy nekivetődött volna az ajtónak, de azután,

hogy a felismerés gyomron vágta.

Egy pillanat, amiben elvesztette a szabad akaratát.

Csak is a szív hoz ilyen döntést.

Csakis a szív képes félrelökni az elmét, hogy

hátat fordítson a félelemnek, és azt tegye, ami helyes.

Csak a szív képes mindent feladni.

És a szívnek nem parancsolhatnak.

~

Taehyung tudta, hogy elkésett.

Az elméje tudta, a szíve is tudta,

minden egyes porcikája tudta, hogy

már nem mentheti meg.

De csak a szíve tudott valami olyat, amit az elméje nem.

Hogyha Yoongi nem éli túl,

Taehyung miért akarná?

~

A tűz mindig is Yoongi gyengéje volt.

Ha fájt, meggyógyította, ha eltévedt,

elkísérte.

Minden volt, ami Taehyung sosem tudott lenni.

Nem tudott a tűz lenni, bármennyire is próbálkozott.

Neki csak a szavai voltak, amit Yoongi nem hallott meg,

csak a szíve, amit nem fogadott el.

Taehyung halálra rémült valahányszor

játszani látta a fiút az öngyújtójával.

A szeme éhesen, vágyakozva figyelte a

lángokat, mintha a lobbanás lett volna a levegő,

és a meleg tartotta volna életben.

Taehyung talán már akkor tudta,

csak nem volt hajlandó foglalkozni vele.

Az élet játék volt, és Yoongi csak

egy módon nyerhetett.

36.

ÉLETRE

Az ajtónak zuhant, és dörömbölt, rúgta, feszítette,

ordítozott, üvöltött és könyörgött.

Ropogtak a bútorok, lángoltak a falak, fekete füst robbant,

és taszította hátra.

Nem kapott levegőt.

A vérvörös lángok diadalittas tánccal haraptak és faltak mindent,

ami az útjukba került, és nevettek Taehyungra,

mintha ő lett volna a vicc csattanója.

Tömény borzalom, rettegés és gyötrelem lobbantotta őket,

és most boldogan végezték a dolgukat.

Taehyung rohant.

Forróság nyalta a bőrét, megégette, de ő csak rohant, lélekszakadva.

Egy lángcsóva felcsapott előtte, és Taehyung hanyatt zuhant.

Zokogva küzdötte magát négykézlábra, a füst marta a torkát,

feszítette a tüdejét.

Nem kapott levegőt.

Felhólyagzott a bőre.

Ordítva zokogott, karját magához szorítva pattant fel,

és vetette bele magát a lángok pusztításába.

A nevét üvöltötte, de nem kapott választ.

A tűz ordított, felégetett mindent, amit talált.

A lángok felcsaptak, és nem maradt semmi odabent,

amit érdemes lett volna megmenteni.

— Hyung!

Zokogás hangja, egy megtört lélegzet.

Taehyung botladozott, fuldokolva kapott levegő után.

A szépség a sarokban feküdt, arca fekete, a bőre hólyagos.

Taehyung térdre esett.

Ujjai a fiú pólójára szorultak, és rázta, rángatta, kiáltozott.

Megpróbálta felemelni, megpróbálta húzni,

de a lángok fellobbantak, és a füst megfojtotta.

A tüdeje hörgött, a lába elgyengült.

Nem voltak hangok, mert a tűz sercegése a dobhártyájában tombolt,

nem voltak színek, mert a vörös mindent felégetett.

— Tae...

— Hyung!

Tae zokogott, de a könnyek nem oltják el a tüzet.

A csókjai nem forrasszák össze egy törött lélek darabjait.

Az ölelései nem óvják meg a sebzett fiút, és ő ezt mind tudta.

Tudta már az elején, mielőtt megszólította volna.

Tudta, mikor megfogta a kezét, mikor először üzent neki,

mikor először megcsókolta.

A szerelem nem gyógyít be mindent, akkor miért erőszakoskodott?

Miért tette, miért nem hagyta őt békén?

Talán azt hitte, majd ő megváltoztathatja?

Yoonginak igaza volt.

Átverte őt.

Szeretetet és menedéket ígért, de elbukott, csúnyán elbukott.

Taehyung zokogva vonta magához a vékony testet, és ölelte, csókolta,

azt üvöltötte:

„Bocsáss meg! Bocsáss meg, hyung! Minden az én hibám! Annyira sajnálom! Annyira sajnálom, hyung!"

De abban a pokolban ugyan ki hallhatta a szavait?

A fiú számított rá, bízott benne, és ő mindent tönkretett.

Nem tudta megvédeni Yoongit, nem tudta begyógyítani a sebeit, és

már soha nem mondhatja el neki, hogy mennyire sajnálja.

Vége volt.

36.

KELT?

Yoongi már tudta.

Hogy kinek zengték a hegedűk azt a gyászdalt.

Hogy ki volt a halott.

Ő.

~

Az emésztő lángok diadalittas üvöltéssel borították be a két egymásba fonódó testet.

Felfalták a lelket, melyet megtéptek a sebek,

és porrá égették a másikat, ami önzetlenül szeretett.

VÉGE

↩ előző