HOGY
Meg akart
állítani.
Utánam rohant, és mindent megtett,
hogy ne menjek el.
Nem emlékszem, mi történt.
Nem voltak emlékeim arról a pár
percről.
Csak a vér volt a kezemen, és az a
fullasztó, kétségbeesett fájdalom a mellkasomban.
—
Ha te nem, majd én megteszem helyetted is!
Mit tettél?
—
Amit már rég meg kellett volna tenned.
~
Nem emlékeztem.
Csak a fájdalomra.
Két törött szívre.
És egy döntésre.
Volt egy
pillanat.
A hegedűk szava, és az ő parancsai között.
Mielőtt az árnyék elnyelt volna, de
azután, hogy az öngyújtó felvillant.
Vicces, hogy egyetlen pillanat
mennyi mindenre képes, nem igaz?
Arra mindenesetre igen, hogy egy
egész élet hitét porba döntse egy pislogás alatt.
~
Akkor, mielőtt a láng felcsapott,
mielőtt az árnyék elnyelt,
mielőtt minden porrá lett,
önmagam voltam.
Hirtelen minden csupasz és meztelen
lett, hideg és valóságos.
Mintha víz alól bukkantam volna elő,
mintha először lélegeztem volna.
Lehulltak a béklyók a testemről,
vonyítva kettétörtek a hegedűk, elkotródtak a hangok,
mintha minden, ami korábban létezett, hamis lett volna.
mintha minden, ami korábban létezett, hamis lett volna.
Egy képzelet, egy hallucináció, egy
hazugság, ami elringat, egy hazugság, ami foglyul ejt.
Színek.
Sötét és világos, élénk és fakó,
szép és csúnya.
Hangok.
Halk és erős, hangos és gyenge,
kellemes és borzalmas.
Érzések.
Fájdalom és szerelem, félelem és
megbánás, kétségbeesés és béke.
Miért nem láttam eddig? Miért nem
hallottam, miért nem éreztem soha?
Valamit, ami ilyen szép, valamit,
ami ilyen jó, valamit, ami így megdobbantja a szíved, valamit, amitől úgy
érzed, végre élsz, nekem miért nem mutatták meg soha?
„Hyung.
Szerinted, ha a szerelem egy íz, akkor milyen ízű lehet?"
„Hadd
csókoljalak meg, utána megmondom."
Taehyung.
Taehyung igazi volt. Mindig is igazi
volt.
A mellkasom elnehezült.
Köhögtem, de csak rosszabb lett.
Hiába vettem levegőt, fuldokoltam.
„Hyung,
az élet csak egy játék, igaz?"
„Hm."
„Megígéred,
hogy együtt futunk a célvonalba?"
Tae.
Mindig is szeretett.
És én mindig is szerettem.
A színek összefolytak, eggyé váltak
a szemem előtt.
Egyetlen vörös és arany folttá, ami
egyre magasabbra
és magasabbra tört.
Milyen szép... Bár láthattam volna
korábban is!
Miért nem volt ott sohasem?
„Várnál
még egy kicsit?"
„Mire,
hyung?"
„Rám."
Úgy mosolygott, mint egy angyal.
„Az
örökké elég hosszú idő? Annál tovább anyukám nem enged el."
~
Mikor kezdett el mindez számítani?
Miért?
Miért akkor?
Miért az utolsó pillanatban, akkor,
mikor mindennek vége lett?
—
Gyenge vagy!
A te hibád!
Minden a te hibád!
—
Hozzám tartozol, Yoongi! A bőröd, a lélegzeted, az elméd! MINDENED! Az enyém!
~
Nem.
A magam ura vagyok.
Az elmém az enyém.
De ha mégsem...
Ha nem lehet az enyém...
Akkor az övé se
legyen!
Akkor legyen itt a vége.
34.
BÁBOD
Nevettem.
Hangosan, kárörömmel.
Az arca megnyúlt, hátralépett.
—
Mit művelsz?
Hisz ezt akartad, nem?
Most miért hátrálsz meg?
Félelem lobbant a szemében.
Láttam az arcán.
Vigyorogtam.
Hiszen te tanítottad nekem!
Állandóan ezt szajkóztad, bármit is
tettem.
Mint egy mantra, nem is... Mint egy
szentírás!
„Te
vagy én, és én vagyok te! Hozzám tartozol!"
Nem felejtettem ám el! Az ilyet
megjegyzi az ember.
Most miért vágsz ilyen arcot? Ez az
egész a te érdemed!
Nézd, mit hoztál ki belőlem! Nem
vagy büszke?
A te dicsőséged vagyok! Rajta,
tapsolj meg!
Nyertél.
—
Tedd le!
Hozzád tartozom!
A nevetés rázta a mellkasom, és ő
kétségbeesetten hátrált.
Árnyak csaptak fel, és a hegedűk egy
ismerős nótát húztak,
amire táncolni, pördülni, robbanni
akartam!
De elfelejtettél valamit!
Hátrált, de már mindegy volt.
Felnevettem, a hangom bezengte a
szobát.
Őrült hang egy őrült élet közepén.
Ránéztem, és ő már tudta.
Te is hozzám tartozol!
Ha én sérülök, te is sérülsz!
Ha én halok, te velem halsz!
A lélegzetem fakó volt, és
felületes.
De mi ez az érzés, ami szorítja a
mellkasom?
Miért ilyen jó?
Miért ilyen... felszabadító?
Ez lenne az a híres szabadság?
Ilyen érzés lenne a magad urának
lenni?
Ilyen érzés meghozni a saját
döntéseidet,
a saját elméddel, ami szabad, akár a
madár?
Miért nem mutatta ezt meg soha
senki?
De nem. Már nem számít.
Ránéztem, és a nevetésemnek csak a
számba csorgó könnyek vettek véget.
— Ha én égek, te velem égsz!
35.
ÖNÁLLÓ
Volt egy
pillanat.
Azelőtt, hogy nekivetődött volna az
ajtónak, de azután,
hogy a felismerés gyomron vágta.
Egy pillanat, amiben elvesztette a
szabad akaratát.
Csak is a szív hoz ilyen döntést.
Csakis a szív képes félrelökni az
elmét, hogy
hátat fordítson a félelemnek, és azt
tegye, ami helyes.
Csak a szív képes mindent feladni.
És a szívnek nem parancsolhatnak.
~
Taehyung tudta, hogy elkésett.
Az elméje tudta, a szíve is tudta,
minden egyes porcikája tudta, hogy
már nem mentheti meg.
De csak a szíve tudott valami olyat,
amit az elméje nem.
Hogyha Yoongi nem éli túl,
Taehyung miért akarná?
~
A tűz mindig is Yoongi gyengéje
volt.
Ha fájt, meggyógyította, ha
eltévedt,
elkísérte.
Minden volt, ami Taehyung sosem
tudott lenni.
Nem tudott a tűz lenni, bármennyire
is próbálkozott.
Neki csak a szavai voltak, amit
Yoongi nem hallott meg,
csak a szíve, amit nem fogadott el.
Taehyung halálra rémült valahányszor
játszani látta a fiút az
öngyújtójával.
A szeme éhesen, vágyakozva figyelte
a
lángokat, mintha a lobbanás lett
volna a levegő,
és a meleg tartotta volna életben.
Taehyung talán már akkor tudta,
csak nem volt hajlandó foglalkozni
vele.
Az élet játék volt, és Yoongi csak
egy módon nyerhetett.
Az ajtónak
zuhant, és dörömbölt, rúgta, feszítette,
ordítozott, üvöltött és könyörgött.
Ropogtak a bútorok, lángoltak a
falak, fekete füst robbant,
és taszította hátra.
Nem kapott levegőt.
A vérvörös lángok diadalittas
tánccal haraptak és faltak mindent,
ami az útjukba került, és nevettek
Taehyungra,
mintha ő lett volna a vicc
csattanója.
Tömény borzalom, rettegés és
gyötrelem lobbantotta őket,
és most boldogan végezték a
dolgukat.
Taehyung rohant.
Forróság nyalta a bőrét, megégette,
de ő csak rohant, lélekszakadva.
Egy lángcsóva felcsapott előtte, és
Taehyung hanyatt zuhant.
Zokogva küzdötte magát négykézlábra,
a füst marta a torkát,
feszítette a tüdejét.
Nem kapott levegőt.
Felhólyagzott a bőre.
Ordítva zokogott, karját magához
szorítva pattant fel,
és vetette bele magát a lángok
pusztításába.
A nevét üvöltötte, de nem kapott
választ.
A tűz ordított, felégetett mindent,
amit talált.
A lángok felcsaptak, és nem maradt
semmi odabent,
amit érdemes lett volna megmenteni.
— Hyung!
Zokogás hangja, egy megtört
lélegzet.
Taehyung botladozott, fuldokolva
kapott levegő után.
A szépség a sarokban feküdt, arca
fekete, a bőre hólyagos.
Taehyung térdre esett.
Ujjai a fiú pólójára szorultak, és
rázta, rángatta, kiáltozott.
Megpróbálta felemelni, megpróbálta
húzni,
de a lángok fellobbantak, és a füst
megfojtotta.
A tüdeje hörgött, a lába elgyengült.
Nem voltak hangok, mert a tűz
sercegése a dobhártyájában tombolt,
nem voltak színek, mert a vörös
mindent felégetett.
— Tae...
— Hyung!
Tae zokogott, de a könnyek nem
oltják el a tüzet.
A csókjai nem forrasszák össze egy
törött lélek darabjait.
Az ölelései nem óvják meg a sebzett
fiút, és ő ezt mind tudta.
Tudta már az elején, mielőtt
megszólította volna.
Tudta, mikor megfogta a kezét, mikor
először üzent neki,
mikor először megcsókolta.
A szerelem nem gyógyít be mindent,
akkor miért erőszakoskodott?
Miért tette, miért nem hagyta őt
békén?
Talán azt hitte, majd ő
megváltoztathatja?
Yoonginak igaza volt.
Átverte őt.
Szeretetet és menedéket ígért, de
elbukott, csúnyán elbukott.
Taehyung zokogva vonta magához a
vékony testet, és ölelte, csókolta,
azt üvöltötte:
„Bocsáss
meg! Bocsáss meg, hyung! Minden az én hibám! Annyira sajnálom! Annyira
sajnálom, hyung!"
De abban a pokolban ugyan ki
hallhatta a szavait?
A fiú számított rá, bízott benne, és
ő mindent tönkretett.
Nem tudta megvédeni Yoongit, nem
tudta begyógyítani a sebeit, és
már soha nem mondhatja el neki, hogy
mennyire sajnálja.
Vége volt.
36.
KELT?
Yoongi már
tudta.
Hogy kinek zengték a hegedűk azt a
gyászdalt.
Hogy ki volt a halott.
Ő.
~
Az emésztő lángok diadalittas
üvöltéssel borították be a két egymásba fonódó testet.
Felfalták a lelket, melyet megtéptek
a sebek,
és porrá égették a másikat, ami
önzetlenül szeretett.
