2020. október 14., szerda

Törött cukorka


 

Törött cukorka; egyperces, angst

[Fandom: Mo Dao Zu Shi, Xue Yang] [573 szó]


– Találtál valamit?
   Wei Wuxian hangja eldobott kőként pattant vissza a köd borította földes útról, majd beleveszett a tejfehér fátyol fodrozódó mélységébe. Alig látta Lan Wangji hátát, de azt ki tudta venni, hogy a férfi néhány pillanatnyi tétovázás után felegyenesedik, majd körbe kémlel.
   – Semmit.
   Wei Wuxian ezen megdöbbent.
   – Egyetlen foszlányt sem?
   Lan Wangji nem az a fajta, aki tévedni szokott, bizonyosan igazat beszélt. Ha valakinek, hát neki érzékelnie kellett volna. Wei Wuxian mégsem tudta elképzelni, hogyan lehetséges ez.
   – Nem.
   Wei Wuxian mellé lépett, és Lan Wangji tekintetét követve lenézett a porban fekvő, véres testre.
   Valaha egész jóképű volt, és ez még inkább akkor látszott, ha az arcát nem torzította el a rosszindulat és a kegyetlenség grimasza. Nagy kultivátor lehetett volna, ha a szíve nem viszi tévútra, és követ el galád, megbocsáthatatlan bűnöket.
   Abból a jóképű fiatalemberből, aki lehetett volna jó is, de sosem volt az, most már csak egy megcsonkított test maradt, amit vér áztatott, és rothadó hús szaga ölelte. Wei Wuxian akaratlanul azt gondolta, ez a szag illik a férfi lelkéhez. Nem tehetett róla, az első perctől kezdve undor és borzongás kerítette hatalmába a férfitől. Na és A-Qing emlékei… Wei Wuxian ha akarta volna, sem tudta volna szánni őt.
   – Hogy lehetséges ez?
   Lan Wangji pillantása egész megfejthetetlen volt; olyasféle, amikor szeretne hinni valamiben, de már nem tudott. Wei Wuxiant meglehetősen nyugtalanította ez a látvány, és elszorult torokkal fordult vissza a test felé. Ha egy holttest mesélhetne, ennek itt vérben fürdő csatákról, szárba szökő és bimbózó erőszakról, valamint engesztelhetetlen gyűlöletről szólt volna az elbeszélése.
   – Nem akar visszatérni.
   Ez nem volt válasz. Wei Wuxian mégis attól tartotta, érti, miről van szó. És az értelmezés sehogy sem tetszett neki.
   – Itt már nincs dolgunk. – Lan Wangji hátat fordított a holttestnek, és nem mutatta jelét, hogy el akarná temetni. Wei Wuxian még egy pillantást vetett a fiatalember rászáradt vértől elmaszkírozott arcára, majd utána fordult.
   – Gondolod, hogy… – Nem fejezte be. Nem azért, mert nem tudta, hogyan, hanem mert nem volt szükség rá. Lan Wangji aprót bólintott, majd elindult a köd borította ösvényen.
   Wei Wuxian figyelt, minden érzékével a környéket pásztázta, de Lan Wangji korábban már sikertelenül tért vissza a keresésből; nem számít, mennyi ideig kutattak volna, nem hozott volna eredményt.
   A fiatalemberből, abból az aljas, kegyetlen emberből, aki lehetett volna jó is, de sosem volt az, nem maradt semmi. Wei Wuxian lelke egyszerűen eltűnt, miután meghalt, Xiao Xingchen lelke darabokra foszlott a kíntól, és azok az apró maradványok, amik megmaradtak belőle már Song Lannál voltak; egy nap talán visszatérhetett, de az több idő, mint ameddig Wei Wuxian bele mert gondolni.
   De Xue Yang lelkéből nem maradt semmi. Egy porszemnyi, jelentéktelen kis apró darab sem. Nem hagyott hátra bosszúvágyat, kielégületlen vérszomjat vagy kínt. Wei Wuxian már átlépte Yi város kapuját, amikor arra gondolt, hogy talán azért nem maradt kín utána, mert az már rég összetépte a lelkét.
   Nem akkor történt, amikor az őrület bábként rángatta őt, és mindenét feltette egy lapra, ami talán visszahozhatta Xiao Xingchent, de valószínűbb volt, hogy sosem fogja. Nem akkor, amikor bábuvá változtatta Song Lant, vagy amikor Xiao Xingchennel gyilkoltatta meg annak legkedvesebb barátját, de még csak nem is akkor, amikor egy egész klánt mészárolt le hidegvérrel. Mire ideáig eljutott, már nem volt lélek, ami széjjel hasadhatott volna ezektől a vétkektől. Bűntudat? Már azt sem tudhatta, mi az.
   Wei Wuxian úgy gondolta, akkor történt, amikor valaha, egy réges-régi életben, még az előzőben, egy férfi átvert, megvert és megcsonkított egy gyermeket, aki egész porcikájában csak egy kis cukorkára vágyott.

2020. október 8., csütörtök

A fehér nem illik hozzád


A fanart Rumos munkája!


A fehér nem illik hozzád;
angst, slash, egyperces
[Fandom: Mo Dao Zu Shi, WangXian] [386 szó] [Az eredeti ötlet nem az enyém!]

_______________________

Lan Zhan az utóbbi időben gyakran azt mondta, szerette volna őt újra fehérben látni. Wei Yinget ez mindig megnevettette, mert elképzelhetetlenül távolinak tűnt az idő, amikor a Lan klán szeleburdi, minden lében kanál tanítványaként fehérbe öltözve törte a fejét a legkomiszabb tréfákon. Nem mintha baja lett volna a fehérrel, de mégiscsak lelombozó a gyász színében csibészkedni, miközben valójában olyan eleven volt, mint Lan Zhan nyulai párzáskor. Ellentmondás, ezt mondta rá mindig. Meg aztán, egy olyan emberhez, mint csalfa személye, jobban illett a démoni út feketéje és a halál vörös színe. És amúgy is, észbontóan dögös volt benne!
   Mikor ezt elmondta, Lan Zhan megfejthetetlen pillantása alatt az ajka annyit felelt:
   – Fehérben is épp olyan észbontó vagy.
   Wei Yingnek mindegy volt, ha Lan Zhan azt is kérte volna, hogy meztelenül járjon, ám ez a szelíd vágya mindig gyöngédséget ébresztett benne, így a valóra váltását különleges ajándéknak szánta, amikor Lan Zhan a legvédtelenebb ellene.
   Ám azon a védtelen napon Wei Ying kínok között talált rá, a padlóra borulva. Az a vigasztalhatatlan zokogás, a keserves fájdalom megdermesztette Wei Yinget, darabokra törte a szívét és a szavát szegte. Nem értette, hogyan sírhat Lan Zhan olyan elkeseredetten, mikor végre fehéret viselt.
   – Wei Ying… Wei Ying… – suttogta könyörgő hangja, megmérgezve a fojtogató fájdalommal.
   Csak ekkor értette meg, hogy Lan Zhan az ő testét tartja a karjában, és öleli, telesírva hófehér ruháját foltos, sebzett könnyeivel.
   Pedig hasztalan volt a könyörgés, és a fájdalom, ami soha nem ígért megváltást, hiába érezte olyan lüktető elviselhetetlenséggel a holttestet tartó férfi; mert Wei Ying már halott volt.
   – Kérlek… Még egyszer nem bírom ki.
   Hát Wei Ying végül újra elhagyta Lan Zhant. Az ajtóba kapaszkodva rogyott a padlóra, mert hiába szólította, hiába érintette, Lan Zhan zokogása egyre csak lüktetett és lüktetett a szobában, ahol az ő teste végre fehérbe volt öltöztetve, és egy kívánság, ami valaha szelíd és ártatlan volt, most széjjel tépett egy lelket.
   – A fehér nem illik hozzád – suttogta Lan Zhan, és ezer csillogó könny volt a bizonyság, hogy az áhított szín valójában sohasem állt jól neki.
   Wei Ying át akarta ölelni a férfit, és a fülébe suttogni bármit, ami enyhít a kínzó zokogáson, de már képtelen volt erre. Csak egy szellem volt, aki már semmit sem tehetett.
   Mert a sorsuk úgy akarta, hogy akárhány esélyt is kap Wei Ying, végül mindig Lan Zhan lesz az, aki hátramarad.

2020. szeptember 6., vasárnap

A mesemondó


A mesemondó; one-shot, sillyfic (?) 
[Fandom: Mo Dao Zu Shi; Lan Jingyi (és egy csipet Lan Sizhui)] [1438 szó]

Megjegyzés: Nos, főleg Abeth unszolására meghoztam az első ficimet a fandomban. Már a sorozat nézése közben megszületett az ötlet, majd a könyv olvasása során már tudtam, hogy erről mindenképp írok majd egy ficit, mert hát na. :D Kell és kész. De aztán egy moly társam tette fel az i-re a pontot, és végül minden félelemem ellenére nekiültem. Ez egy nagyon kis egyszerű fici lett, épp olyan, amilyet elsőre akartam, és szándékosan nem is a fő párosunkkal írtam. Remélem, tetszeni fog. :) A fici végére beteszem, mi volt az a párbeszéd, ami miatt meg kellett ezt írjam (bár a fanok úgyis tudni fogják, de vicces, szóval kell ide az a párbeszéd.) 

___________________


– És akkor… – az idős férfi reszelős lélegzetet vett, felszegte az állát, és kitágult szemekkel meredt a tanítványokra. – Akkor kirántottam a kardomat, és hirtelen mindent elnyelt a köd!
Ijed sikkantások zúgtak végig a termen, és az idős férfi megpördült; a térde megrozzant, és kattant is egy rendeset, de hátra csapta hófehér ruháját, és megállt az ifjú kultivátorok előtt. Karját előre meresztette, mintha kardot tartana, és összehúzott szemében ádáz harci kedv égett.
– Előre szegeztem a kardom, de a sűrű ködben a markolatig sem láttunk el! – Egyik lábát a másik elé téve oldalra lépett. Behúzott karral tartotta maga előtt a levegőkardot, és a tekintete egy másik korban járt. Hangját átjárta a tiszta kalandvágy. – Reszkettünk a félelemtől, ide-oda kapkodtuk a fejünket, mindenhonnét hangok özönlöttek, csoszogó lábak, és bugyogó vér hangja (ki tudja, kitől származott!), de mi nem rettentünk vissza! Vállt vállnak vetve álltunk, és vártuk, hogy a holtak ránk támadjanak! Nem volt idő elszaladni, nem volt idő kétségbeesni! Ha csak egy pillanatra is rossz felé léptünk volna, mind meghalunk! – kiáltott az öreg olyan átéléssel, hogy a teremben hátrahőköltek és izgatott hördülések szakadtak ki a fiatal tanítványokból.
A sarokban egy másik ősz öreg megcsóválta a fejét.
– Sokszor féltem már életemben – jelentette ki az öreg, és jelentőségteljes tekintetét a tanítványok szemébe fúrta. – De úgy, mint akkor, még soha! Átjárt a rettegés bénító kaparása, és reszketett a kezemben a kard! – Ezt olyan büszkeséggel jelentette ki, hogy a tanítványok álla is leesett. – De csak nem hátráltam! És akkor…
A sarokban ülő öreg türelmes mosollyal várta, ezúttal hogyan folytatódik a történet.
– És akkor ezer holttest együttes ereje csapott le ránk! – rikkantotta, mire többen felkiáltottak. Az öreg haja ezer irányba suhant, és meglazult a felhő díszítette pánt a homlokán, de olyan intenzíven meredt a tanítványokra, hogy azok szájtátva hallgatták és kapkodták a fejüket, ahogy az öreg recsegő térddel ugrott el a láthatatlan ellenség elől. – Az életünket sutba vágva küzdöttünk, egymás hátának ütközve, a kardjaink csak úgy suhogtak, vágták a holttesteket, egyik láb a másik után, karok és fejek röpködtek, kiáltások és sikolyok repesztették ketté a gyilkos ködöt, amiben vakon harcoltunk. De csak jöttek és jöttek, megállíthatatlanul, mintha végtelen hadsereg lennének! Úgy tűnt, nincs kiút, és már tudtuk, hogy meg fogunk halni, de megesküdtünk; minden tanítvány társammal néma esküt tettünk, hogy előtte még annyi halottat viszünk magunkkal a sírba, amennyit csak bírunk!
A megdöbbenés némaságában beállt hirtelen csend szinte fülsiketítő volt. Az öreg levegőt sem vett, úgy nézett a tanítványokra.
– Sokan elestek közülünk – suttogta gyászos hangon.
A sarokban az öreg az ajkába harapott.
– De mi megbosszultuk elesett társainkat.
– Hogyan győztétek le a halottakat? – kiáltott egy tanítvány.
– Mennyien maradtatok életben? – kérdezte egy másik.
Izgatott zsivaj hullámzott végig a termen, és mindenki egyszerre kapott lélegzet után. Vajon hogyan győzte le az a sok fiatal kultivátor azt a rengeteg, erőtől duzzadó sétáló halottat?
– A csata heves forgatagában szinte észre sem vettük, hogy micsoda méreg szabadult fel, és küldött pusztulást a testünkbe – folytatta az öreg, mintha észre sem vette volna a kialakult káoszt. – A megsebzett holtakból istentelen keserű, mégis édes, halszagú por szabadult fel, és töltötte be a levegőt. Aki belélegezte, és a tüdejébe került, nem élte túl. Aki túl sokat és túl sokáig lélegezte, szintén. Hullottunk, akár a legyek, nem volt ellenszer.
– Mi volt az? – suttogta egy különösen fiatal tanítvány, sápadt arccal. Úgy tűnt, menten elhányja magát. Arcát egy legyező mögé rejtette.
Az öreg megállt. Lassan leeresztette a karját, és ráemelte ősöreg tekintetét az ifjú tanítványra. A csarnokban újra csend lett, és nehéz, feszült lett a levegő. Az öreg tett egy lépést a fiatal tanítvány felé, akinek menten kitágult a szeme félelmében. Az öreg szembefordult a tanítványokkal, és egyenként végignézett rajtuk. Ajkát megnyalva, apró levegőt véve kinyitotta a száját, majd azt mondta halk, drámai hangon:
– Hullamérgezés.
A sarokban a másik fejcsóválva mosolygott.
A tanítványok szája aznap este már harmadszorra esett a padlóra. Néhányan izgatottan sutyorogni kezdtek, voltak, akik nyeltek egy nagyot, vagy összerezzentek, és végigfutott a hátukon a hideg. A legyezős fiú állán lecsordult a nyál nyitott szájából.
– Egyikünknél sem volt ellenméreg pirula. Hogy is lett volna, hisz soha senki nem engedte, hogy egy sétáló halott olyan közel jöjjön hozzánk, hogy egy ilyen mérgezést elkaphassunk, így sosem volt rá szüksége. – Beszívta a levegőt, az arca lángolt a büszkeségtől. – Halálra voltunk ítélve.
– Hogy éltétek túl?
– Hányan haltak meg?
– Valóban ilyen veszélyes a hullamérgezés?
– Mennyi idő alatt öl meg?
Aztán valaki feltette azt az egy kérdést, amit az öreg alig várt.
– Ki mentett meg titeket?
A mosoly az öreg arcán a füléig ért, és olyan büszkeséggel húzta ki magát, mint akit még sosem ért nagyobb megtiszteltetés, mint hullamérgezést kapni.
– Wei Wuxian.
Lett is a teremben azon nyomban heves izgatottság! Csak úgy felrobbantak a faburkolású falak, és még a hófehér asztalterítők is megrezzentek a nagy zsivajban, ami felcsapott.
– Wei Wuxian?
– Az a Wei Wuxian?
– Yiling Pátriárkája?
– A démoni kultiváció nagymestere?
– Az a félnótás bolond?
– Az, aki a legendák szerint megszegte Felhőzug mind a négyezer szabályát?
– Az az alkoholista zseni?
– Ez hihetetlen!
– Lenyűgöző!
– Oltári! Nagyon menő!
Az öreg elégedetten vigyorgott, és összefonta a kezét a mellkasán.
– Nem volt neki egyszerű. – Egyszerre akkora lett a csend, mint a sírban. – Egy nagyon bonyolult, nagyon érzékeny ellenmérget kellett kotyvasztania. Ha tapasztalatlan kultivátor főzi, akár azonnal bele is halhattunk volna!
Emlékeim szerint azért nem volt olyan gyilkos az a fűszeres rizskása – morfondírozott a sarokban ülő.
– De Wei Wuxian számára semmi sem volt lehetetlen! – folytatta. – Ott haldokoltunk, szinte már levegőt sem kaptunk, az ajkunkon vér folyt, a testünk elgémberedett, és már nem volt tiszta az elménk. Olyan volt, mintha karok nyúltak volna le a torkunkon, és tépték volna fel a bensőnket – döbbent hördülés csapott fel a fiatalok között –; lázban égtünk, és hallucináltunk, fetrengtünk a saját vérünkben – elképedt fintorok villantak az arcokon. Az öreg csillogó szemmel hordozta végig rajtuk a tekintetét. – A mérgezés olyan erős és olyan kegyetlen volt, hogy nem is mozdulhattunk, hiszen akkor gyorsabban terjedt volna. Soha életemben nem tapasztaltam még olyan mérgezést, ami ilyen alattomos, ilyen gyilkos és fájdalmas lett volna! Bármelyik pillanatban meghalhattunk, és akkor a sétáló holtak nyertek volna, Wei Wuxiant pedig meggyanúsították volna a megölésünkkel. Akkoriban még szinte mindenki az „ördögi Wei Wuxianként” beszélt róla. Hanguang-jun, a társa nem volt mellettünk. Haldokoltunk, de ő mindent megtett – újabb drámai csend állt be, amiben a sarokban ülő öreg a tenyérébe fektette az állát, és hamiskásan figyelte a nagy beszédet. – És lássatok csodát – suttogta halkan az öreg –, megmentett minket!
Aki kintről hallgatózik, azt hihette, kisebb háború tört ki a csarnokban, mert az összes tanítvány egyszerre kezdett el beszélni; felágaskodtak, és kérdéseket kiabáltak, egymásra nézve ordítoztak, és felemelt hanggal először Wei Wuxian érdemeit hangoztatták, majd a fiatal, mérgezett kultivátorok hősies harcát hangoztatták, akik túlélték ezt a förtelmes mérgezést. Furcsamódon senki sem szólt rájuk, hogy tilos felemelni a hangjukat.
– És a holtakkal mi lett? – kérdezte a legyezős fiú, akire a sarokban ülő öreg mindig mosolyogva nézett; emlékeztette egy másik férfire, akit valaha ismert. – Sikerült legyőzni őket? Wei Wuxian végül megölte mindet, igaz?
Mielőtt azonban az öreg felvillanyozódva belekezdhetett volna egy újabb történetbe, a sarokban ülő felemelkedett, és egyszeriben mindenki elhallgatott.
– Elég lesz ennyi izgalmas történet mára, Lan Jingyi. Hamarosan kilenc óra, holnap pedig megkezdődik a tanítás. A fiataloknak még a végén rémálmaik lesznek.
Lan Jingyi, a lelkes öregember, aki alig egy perce még dicső múltjának izgalmaiból adandó figyelemben fürdőzhetett, most lelombozódva meredt a felé közeledő, hasonló korú férfire.
– De ez is egy nagyon izgalmas történet, és nézd, mennyire várják! – mutatott végig a fiatal tanítványokon. Valóban, piros arcuk szinte kicsattant. – Lan Sizhui, miért kell mindig elrontanod az örömemet? Egy ilyen vénembernek, mint én talán nem jár egy kis szórakozás?
– A szabály az szabály – mosolygott türelmesen Lan Sizhui. – Épp elég szórakozást kaptál ma estére. Tartogass valamit holnapra is.
Ezt meghallva Lan Jingyi aszott, májfoltos arca felderült, és Lan Sizhui nem tudta megállni nevetés nélkül.
– Lan Jingyi, a nagy mesemondó. Menj, feküdj le mára. Holnapra is ki kell találnod valami új mesét.
– Mesét?! – háborodott fel az öreg, és csípőre vágta a kezét. – Minden szavam igaz volt! Te talán nem így emlékszel? Meséld el jobban, ha tudod!
Lan Sizhui megütögette a másik vállát, mire az mérgesen összehúzta a szemöldökét. A tanítványok vigyorogva nézték őket; kihasználták, és addig vigyorogtak, amíg valaki rájuk nem szólt, hogy indokolatlanul ezt tenni, tilos.
– Hol vannak az én mesemondó képességeim a nagy Lan Jingyihez képest?
– Hol, hol, hát alacsonyan a felhők alatt! Ne okoskodj itt nekem! – Azzal hátat fordított, és amilyen méltóságteljesen csak engedte a kattogós bal térde, kisuhant a csarnokból – a tanítványok tiszteletteljes pillantásaitól kísérve.
Másnap egy új mese vette kezdetét, de a régi is sokáig járt a fiatalok között, szájról-szájra; míg végül Lan Jingyi unokája évekkel később már azzal büszkélkedett nagy hangon, hogy a nagyapja remegve a hullamérgezéstől egymaga legyőzött egy egész sereg sétáló halottat Yi városában.


___________________

És akkor a párbeszéd, ami ihlette ezt a kis one-shotot:

– Mutasd a nyelved! Ááá!
– Ááá! – tátotta ki a száját Lan Jingyi.
– Hm, gratulálok. Hullamérgezésed van – mondta Wei Wuxian. 
– Ezen meg milyen gratulálni való van? – háborodott fel Jin Ling. 
– Ez is csak egy tapasztalat – mondta Wei Wuxian. – Majd legalább tudsz miről mesélni, ha megöregedtél. 
– A démoni kultiváció nagymestere; 367. oldal
.
.
.
.
.
.
GrafikaCentaura