A király

A fanartot készítette: Xxerru

A király; one-shot, angst, dark

[BTS] [Taegi, Taekook] [szavak száma: 749] [Daechwita songfic] [A fandom ismerete nem szükséges!]

_____________________

Hallottál már fenséges vidékekről és mesebeli királyságokról? Királyokról és hercegekről, végtelen folyosókról és titokban lopott, édes csókokról? Mesékről, amik az igazságosságról szólnak, történetekről, amikben a jó legyőzi a gonoszt?

Tőlem nem fogsz ilyenről hallani.

Az én meséim nem hazudnak, a szereplőimnek nincsenek emberfeletti képességeik.

Habár Taehyung és Jungkook talán örült volna nekik. Jól jött volna egy kard, olyan, amilyen Mulánnak is volt, egy vadász, aki kivágja az ellenség szívét, vagy egy varázsszőnyeg, ami elrepít.

De legyen az varázslat, vagy a kopár valóság, a szíven egyik sem változtat; ők is épp olyan naivak és szerelemesek voltak, mint bármely más mese szereplői.

Két ifjú, gyönyörű férfi, egy sötét kastély sötét folyosóin, ahol elrejti őket az árnyék, és megvédi őket a szoba sötét csendje. Tudtad? Ha a szerelmük nem lett volna tilos, az egész királyság irigyelte volna őket. A puha csókokat, amiket Jungkook hintett Taehyung ajkaira; a halk nevetést, amit nem szabadott volna egymás nyakába lehelniük; az érintéseket egy puha takaró biztonságos burka alatt… A tervet egy távoli országról, otthonról és békéről, valahol, ahol a király akarata már nem érhette utol őket.

Mert amit Larion király megkívánt, azt Larion király megkapta. És úgy regéli a mese, hogy a sötét birodalom sötét királyának szeme felfigyelt az ifjú nemesre. Megannyi szépség közül arra az egyre, amelyiknek lila tunikája lobogott a szélben, mikor végigsétált a palota udvarának fekete kövén. Arra, amelyiknek friss fahéjra emlékeztető illata nedves zamatot hagyott a király nyelvén. Arra, amelyiknek sötét szeme, okos pillantása, ártatlan ajkának lágy mosolya vad vággyal büntette a királyt minden egyes éjszaka. A gyönyörű és csendes Taehyungra. És mondj nekem egyetlen olyan dolgot, amit egy sötét királyság sötét uralkodója ne kaphatna meg, ha már egyszer szemet vetett rá! Nem tudsz? Mert nincs is ilyen.

– Mondtam már, hogy ne hajtsd le a fejed előttem!

De ha egyszer gyűlöletes a szemedbe néznem! – gondolta Taehyung, amikor a király ajka megízlelte halvány bőrének zamatát, és birtokba vette, örömét lelte a testében, amit ő már másnak adott, és ami mást illetett. Taehyung hátrafeszített arcán könny gördült végig.

Ugye nem hitted, hogy élvezte? A szobájának meglazult padlódeszkája alá rejtett ostor is másról mesélne. A hajnali órák fátyolos leple alatt, mikor kilopódzott a király hálószobájából, és szívszorító zokogástól fuldokolva az ágyára roskadt, megbüntette magát a vétekért, amit elkövetett. Hogyan is merészelte Jungkook csókjait az ajkára képzelni a királyé helyett, mikor az durván belé mart? Hogyan is merészelt kedvese ölelésének emlékébe menekülni, mikor a király erőszakosan a magáévá tette? Hogy kívánhatta Jungkook szenvedélyes szerelmét, mikor a király vágytól zihálva lelte benne örömét, és ő csak feküdt, mereven a fájdalomtól, a szégyentől és a bűn keserű ízétől a nyelvén?

Az ostor hangosan csattant, és a bőre felszakadt, de a bűn tovább kínozta.

– Nem lehetsz másé, Taehyung! Csakis az enyém vagy!

Látod már, hogy a mesék milyen kegyetlenek? Elhitetik veled, hogy a szerelem mindent legyőz, pedig van, amit képtelen.

És emlékszel, hogy azt mondtam, Taehyung és Jungkook szerelmét megirigyelte volna a birodalom? Különös játékot űzött velük a sors, mert hirtelen minden a porba hullott.

– Legyen ennek vége, Jungkook.

A fájdalom pedig álnok és torkon ragad, ha nem figyelsz; Jungkook ugyanis képtelen volt kimondani, hogy „Ne menj el!” A szája megremegett a néma zokogástól, de csak egy könnycsepp hullott le, mikor Taehyung hátatfordított.

És a mese itt trükkössé válik; sosem beszél arról, vajon Jungkook miért indult utána, és követte kedvesét titokban a király hálószobájába.

Útjukat csak a hold kísérte, és siratta a két fiú szerelmét, amit bemocskolt egy király, aki csak a pillanatnyi vágyért élt.

– Megtettem, amit kért. – A király ajkán mosoly játszott, a szeme éhesen égett. – Kérem, ne bántsa őt! Csakis felségedé vagyok.

A fiú összerezzent, vér ömlött a szájába, olyan erősen harapott az ajkába, mikor a király élesen felnevetett.

– Az ostor nyoma a testeden nem ezt bizonyítja, Taehyung.

A fiú hangja megbicsaklott, az ajka hazudni akart…

– A testem felséged tulajdona lehet, ha így kívánja. De a szerelmem Jungkooké marad.

Látod, végül az igazság mindig diadalt arat.

Te is tudhatod, nem kell elmesélnem, hogy a király nem volt hajlandó elfogadni, hogy Taehyungt sosem kaphatja igazán meg.

Emlékszel a tervre egy távoli országról, egy otthonról és békéről, ahol a király önző vágya csupán rossz emlék? Szomorú, olyan szomorú, hogy az álom szertefoszlott, mikor a király éktelen haragra gerjedve kardot rántott.

– Én nem osztozkodom, Taehyung! Ha az enyém nem leszel, ő sem kaphat meg!

Furcsa, de Taehyung már réges-rég tudta ezt.

És végül látod a király haragja utolérte őket, és nem számított a szerelem, akármilyen forrón is égett.

– Utolsó szavak?

 

 

És tudod, Taehyung mit felelt?

– Jungkook, csukd be a szemed!

_____________

[Megj.: Még sosem írtam Yoongiról gonoszként. >_< Borzasztóan... érdekes érzés. :D]

Helyzetjelentés

Sziasztok, drágáim!

A nyitóposztban írtam, hogy lesznek olyan alkalmak, amikor egyszer csak eltűnök; azt hiszem, most ilyen időszak jön. Visszagondolva, a karantén alatt rengeteg történetet írtam. A Mi vagyunk te, és mi vagyunk én, a Skarlátvörös, a Nincs bocsánat, a Hazug a világ, s vele hazudok én is..., az Ő csak Petunia – ezek mind ez alatt a 2-3 hónap alatt születtek. Egyedül a Jól vagyok! és a 60 másodperc épp elég a régi történeteim, a többit mind az utóbbi hónapokban írtam. Ezzel azonban most egy kicsit kifogytam a történetekből. Van még egy befejezett one-shotom, viszont rengeteg másik van félbehagyva, amiket szeretnék befejezni. 

Mostanában sajnos nem vagyok túl jó lelkiállapotban, így (ha csak nem akarok mindent brutális hangulatúra írni) már egy pár hete nem folytattam egyik megkezdett történetemet sem. Bízom benne, hogy ez az állapot véget ér, amint dolgozni kezdek (már ha lesz munkám ebben az időszakban...), de dolgozom azon, hogy kilábaljak, és folytatni tudjam őket. Amint lesznek vállalható történeteim, már itt is vagyok, hogy újra boldogítsalak titeket a boldogtalan történeteimmel.

Addig azonban pici csend ereszkedik a blogra – ez viszont nem azt jelenti, hogy eltűntem, meghaltam, bosszút álltak rajtam a szereplőim, vagy ilyesmi. Csak dolgozom a megkezdett történeteimen, és amint valami elkészül, már itt is vagyok újra. 

Szerettem volna szólni erről a pici kimaradásról, mert így éreztem helyesnek, hisz ti is mindig jöttök, olvastok és boldogítotok engem, úgyhogy ez így fair. Köszönöm nektek ezt a 4 hónapnyi támogatást, hisz ennyi ideje nyitottam meg a blogot, és ez idő alatt rengeteg szeretetet és támogatást kaptam én és a történetim tőletek! Úgyhogy igyekszem jó történetekkel meghálálni! 

Picit várjatok rám, aztán amint lesz valami vállalható, itt vagyok!

뽀뽀: ViPa

(뽀뽀: puszi)

Ő csak Petunia

Sajnos nem találtam meg a fanart készítőjét :( De övé minden jog!

Ő csak Petunia; Harry Potter fanfic, Piton&Petunia, angst

[Harry Potter] [Piton&Petunia]

Petunia a konyha sötétségébe burkolózva állt, és csak az éjszakai Privet Drive-ot megvilágító lámpák egy aranyló sávja festette meg a fél arcát az ablakban.

Így jól látható volt kerekre tágult, rémült tekintete.

Hirtelen elfogyott a levegő, és a nő nem mert megmozdulni, és nem mert megszólalni sem, egyszerűen ledermedt, akár a sóbálvány. A keze egy poharat tartva dermedt meg a szája előtt, az arca sápadtsága hófehér színt öltött a borzalomtól, ami kavargott a gyomrában.

A férfi a szája elé emelte a mutatóujját.

Petunia hátrálni akart, és közben tenni egy lépést előre, és elrohanni, és közben maradni, ahol volt. Ordítani akart a férjéért, és közben olyat suttogni, amit Vernon sosem tudhat majd meg.

A döbbent rémület megdermesztette a tagjait, és csak a szeme követte, mikor a férfi tett felé egy lépést.

A fia. A fia a szomszéd szobában van… Dudley…

A férfi lassan lépett felé, és közben már most magasabb volt nála, pedig még bő öt méter volt közöttük. Petunia letette a poharat, megragadta a pult szélét. Szeme sarkából kiutat keresett, egy menekülőt…

De hiszen hiábavaló lenne.

Hiszen ismerte, tudta, tudta, mire képes a férfi. Minden lépése gyarló gyávaság lenne, és élvezet, vagy inkább bosszúság a férfi számára.

A távolság egyre fogyott.

Ha Vernonért kiabálna, a férje talán elbírna vele. De nem, olyan gyors, olyan…

Felkavarodott a gyomra. A fia, Dudley is…

De Petunia tudta. Már tudta, akkor mikor, megérezte a mozgást, akkor, mikor felismerte a mozdulatokat, és meglátta az árnyékot végigfutni a hűtő ajtaján.

A férfi tett még egy lépést, és az arcát elengedte a sötét, és felfedte a fény.

Semmit sem változott.

A nő nyelt egyet, ujjai megcsúsztak a pult hűvös kövén, hiszen izzadságban úszott a keze. A férfi látta, ahogy a mellkasa fel-le mozog a hévtől.

Az arca még mindig hosszúkás. A szeme még mindig tompa és éles, rideg és fagyos. Az ajka vékony és pengeéles, és nem mosolyog, nem mert, ő csak Petunia. Ő csak egy testvér, ő csak egy mugli, ő csak egy árnyék a múltból.

–  Meghalt, Petunia.

A hangja még mindig egyenes és számító. Nem rezdül benne érzelem, nem, hiszen, ő csak Petunia. Ő csak egy második, ő csak egy dísz, ő csak egy kellék, ő csak egy mugli, akit gyűlöl.

Petunia torkát keserű epe öntötte el. A harag és az undor, ami éveken át táplálta és védte, és okot adott, hogy tovább lépjen. Mert elég volt, elég volt ebből, elég volt, hogy magát okolja, és muglinak érezze magát. Elég volt az értéktelen rongybaba szerepből.

– Meghalt – ismételte.

És a hangja még mindig rezdül a nő minden idegszálán, és még mindig idegesíti és még mindig hányingert kap tőle.

Összeszorította az állkapcsát, mert úgy az érzés undor maradt.

– Betörtél a házamba. – És a hangja újra gyenge suttogás és elvékonyodó zaj csupán, melyet a férfi elereszt a füle mellett, mert nem az ő hangja, mert ő csak Petunia.

A férfi újabb lépést tett felé, és nem volt menedék, ahogy régen sem. A nő nem mozdult.

Nem, hiszen nem fél. Nem úgy, ahogy kellett volna.

– Meghalt, Petunia.

És a neve még mindig rideg és közöny, és jelentés nélküli szó a nyelvén, és csak egy töltelék, csak egy kellék, amivel elnyújtja a jelentést.

– Lily meghalt.

És az a név már megint, az ő neve. Lily. Lily. LILY.

Lily, Lily, Lily. És az a név már érzelem, az a név már feszítő kín és égő szerelem, és lobbanó veszteség és forrongó harag és gyötrelmes bűntudat.

És neki az a név most csak egy szó, csak egy forrás, ahonnét a haragja ered, és az a szó nem jelent mást, mint…

– Dumbledore elhozza ide a fiát.

A távolság egybeforrt a semmivel, és a férfi előtte állt.

És az a remegő ajak, az a pislogó tekintet és az a vörös pír még mindig ő, még mindig friss. De a közöny, az érdektelenség, a semmi a férfi szemében még mindig mellkason taszítja, hiszen ő csak Petunia.

A haja még mindig fekete és zsíros.

– Védd meg.

Védd meg. Védd meg!

– Miért?

És a szobában elhal a lélegzet, és elhal a szó, mert a szégyen és a bánat ellen e kettőnek nincs hatalma.

Mikor a férfi lenéz rá, és már nyitja a száját, Petunia tudja, mit fog mondani, és gyűlöli, gyűlöli a férfit, és gyűlöli, gyűlöli a haragot, ami nem tud közönnyé korcsosulni, és nem tud elkotródni.

És a csend, az a csend olyan ismerős és olyan émelyítő, mint annakidején, mikor minden elkezdődött. A csend hasít és vág, és feszít és nyom, és Petunia fejében egyedül az jár, hogy ez a csend mostantól majd elkíséri a férfit. És ez a gondolat bűnös, de jó.

– Mert az ő fia.

Mert az ő fia. Mert az ő fia.

És a csend újra lecsap, és megsemmisít, és Petunia mellkasa darabokra omlik.

– Mert az ő fia – ismételte a nő. A reszketeg lélegzet megsimogatta a férfi arcát; úgy, ahogyan azt Petuniának sosem szabadott. – Végül mindig ő marad neked, igaz?

És a válasz már elmaradt, a szemrehányás már nem ért célba, mert halk pukkanással a férfi elveszett az éjszakában.

És Petunia csak állt a konyhában, szorította a pultot, és az arcán nem azért csordult le könny, mert fájdalom sajgott a mellkasban.

Hanem mert Perselus Piton számára ő csak Petunia.