Partizán

 

Partizán; vers, songfic

[Szavak száma: 328]

Ez itt egy Bella Ciao songfici, amit senki se kért, főleg nem én, de vasárnap-hétfőn 18 órát dolgoztam, és az agysejtjeim azt mondták, miért ne? Úgy nézett ki a dolog, hogy munka közben találtam ki és mondogattam magamban a versszakokat, és rendre elfelejtettem, ami rohadtul idegesített, úgyhogy szünetben gyorsan bepötyögtem a telefonomba a huszadik verziót, amire akkor épp emlékeztem (igen, kívülről tudom ezt a szegény szerencsétlen verset. Még a gimiben tanultakat se jegyeztem meg ennyire :D ). (És persze A nagy pénzrablás hiányom van... Legyen már December 3 :'( )

Szóval... remélem, nem lett olyan pocsék. Ha mégis, akkor RIP vers.

__________________

 

Egy sűrű hajnalon füst takarta a napot,

alant komor város állott, lángoktól ropogott,

s utcáin lázadó sereg tobzódott.

 

Eljött a hajnal, elébe mentem.

 

Előttük az utcán katonák vártak, a kezükben puska.

Ha lőnek a lándzsák törve hullnak a porba.

 

Ó, bella ciao.

 

Élükön a kapitány, kezében reszketett a puska,

mert amazon partizán szemében ismert volt minden mozdulata.

 

És rám talált a megszálló.

 

– Gyere velem! – kérte hajdan a partizán.

– Nem tehetem – hajtott fejet a kapitány.

Ám könnyű volt elfelejteni azon a forró éjszakán,

hogy valamelyik a gyilkosával osztozik az ágyán.

 

Ha partizán vagy, vigyél el innen!

 

Most gyászba fordul a szerelem,

mindkét szív vétkes.

Mert ahol kard csörög, ott az érzelem

virágában hullik széjjel.

 

Mert ma érzem, meghalok.

 

Széjjel is hullott, darabjaiban a földön.

Ki lép - ha lép - annak talpa alatt hörgött.

Ki vagyok én, de ha engem kérdezel:

bátor megölnöd azt, akit más széjjel tépne.

 

Ha meghalok ma, mint annyi társam…

 

Lángolt az égbolt, emelkedett a fegyver.

„Vigyázz,

kész,

tűz!”

És a partizán hősiesen esett el.

 

Légy te az, ki eltemet.

 

Vörös vér szennyezte a kapitány kezét,

mellette térdelt.

Vádlón üzenték az üres szemek:

„Mindketten tudtuk, hogy így lesz.”

 

A hegyvidéken temess el engem, legyen virág a síromon.

 

Felvitte a kapitány kezében a hideg testet,

sós esőben földbe rejtette a legértékesebb kincset.

Lefelé a hegyről hátát láthatatlan szem követte.

A rózsa volt, mit otthagyott, ahogy a partizán kérte.

 

Az arra járó, ha megcsodálja…

 

Évekkel később, fenn a magas hegyen

megtorpan egy kislány egy régi kopja mellett.

„Nézd anya, milyen szép virág!”

És megérinti, ahogy elhalad mellette, a szirmát.

 

Mondja azt, hogy szép virág.

 

Nem túl messze a fa mögött áll a holt sereg kapitánya,

kabátján megpihent egy szirma a szép virágnak.

 

Az ő virága, a partizáné.

 

Törött már a kopja, régóta csontokat őriz,

ám a vétkes szív felett az idő sosem szűnik.

Őszbe fordult a fekete, ellazult mi feszes,

de ki gyilkosa szerelmének, annak szerelme végérvényes.

 

Ki a szabadságért halt meg.

 

Láttam egy fiút

Láttam egy fiút...; realista, angst, saját

[Szavak száma: 427]

______________________

Láttam egy fiút a korlát mellett állni – tökéletes csendben –,

csak a jéghideg vas sikított ráfeszülő kezében.

Pedig aligha téphette volna ki – vézna volt és gyenge –,

mégis rémületes erő az, mi száguldozott benne.

 

Láttam a vívódást – megsiratta, átölelte –,

s akár az anyja, úgy állt mellette.

Hol megragadta – marasztalva, szeretettel –,

hol eltaszította hideg gyűlölettel.

Láttam őt átlépni a korláton, mikor a bizonytalanság – akár véres penge –

végleg kimetszette, ami még megmaradt benne.

 

Láttam őt a vizet figyelni – mint szomjazó a délibábot –,

látott ott valami valótlant, ami után kínzón vágyakozott.

Láttam, amint megremegett az ajka – cserepes és száraz –,

mert félelmetes valóra váltani egy végzetes vágyat.

 

Láttam az éjszaka színeit – védelmező fekete –,

közrefogni az alakját, és alábukni benne.

Pedig illettek hozzá a színek – a szivárvány színei –,

mert onnét, ahol én álltam, a fekete nem állt jól neki.

Láttam őt örülni a sötétségnek – békés és kedves –,

de láttam tőle viszolyogni is, mert magányos és retkes.

Láttam őt vakarni a bőrét – azt a sötét másodikat –,

fuldokolni alatta, pedig védelemként használta.

Láttam ezt a fiút várni – percekig, talán órákig –,

láttam őt nem félni, és bátorságot színlelni.

És mikor nem állította meg senki – oly' érdektelenek az emberek –

láttam őt feladni egy fiatal életet.

Láttam őt, mikor a szemében – valaha vad és tüzes –

megtört a fény, mikor nem marasztalta más, mint én.

Láttam őt arra kérni engem, hogy engedjem el – ne kérj ilyet, kérlek! –

nem azért, mert én senki voltam, vagy mert ő senki lenne.

 

Hanem azért, mert senkik vették körbe.

 

Hiszen nem csak én láttam őt – gonoszak az emberek –,

de egyedül én rezzentem össze, mikor elengedte az életet.

Láttam azt a fiút – oly’ szívet tépően –

kívánni egy életet: az enyémet, vagy akár a tiédet.

 

Láttam őt megkönnyebbülni – most már béke vár –,

mert egy dologtól: a haláltól nem vehették el a jogát.

Láttam őt megtörni egy királynak öltözött bohóc vasmarka alatt – ostoba vénember! –

és láttam a vasmarok alatt a petyhüdt hájat, amint erőnek álcázza a gyengeséget.

 

Csak én láttam a vézna bőr alatt pulzáló erőt – bátrabb vagy, mint hittem! –,

ami átlendítette őt a korláton, ahol már nem menthettem meg.

Hallottam suttogásokat, de csakis mocskosat – szégyelljétek magatokat! –

mert a tisztaság észrevétlen, csendes, csak a hiánya tűnik fel, de az felesleges.

Láttam őt elmerülni a habok között – kérlek, mondd, hogy ott könnyebb! –

olyan békés volt, egész megrémisztett.

Láttam a tisztaságot megfulladni a mocsoktól – a világ megint rosszabb hely lett –,

és láttam embereket diadalmaskodni egy elvett élet felett.

Láttam egy fiút meghalni – bocsáss meg, kérlek! –,

és láttam egy zászlót utána úszni a szivárvány minden színében.

A fiú, aki önként ugrott a szakadékba

A fiú, aki önként ugrott a szakadékba; mese/egyperces, angst, saját/original

[Szavak száma: 241]

_____________________

Rémálom szülte földön, egy hasonló világban élt egy fiú, igen gyáva. Hogy honnan tudom, hogy az volt? Na ide hallgass! Egy napon ez a fiú útra kelt, ki tudja, hová ment, csak azt tudom, hogy göröngyös erdőn és sötét réteken vitte az útja, és ahol nem akadályozták, ott vígan lépdelve haladt. Egyszer aztán egy szikla széléhez ért, keskeny úthoz, alatta szakadék, és a végén ott várta az úticélja. Ne kérdezd mi volt, csak azt tudom, hogy hőn áhította.

Ám a szakadék mély volt és halálos, és halálos volt a félelem is, vérfagyasztó. Egészen odáig olyan szépen haladt; ha sötét volt, kivárta, az akadályt kikerülte. De a szakadékot nem kerülhette. Nem várhatta ki, míg eltűnik, mert nem tűnt, és nem választhatott másik utat, mert nem volt. Csak egyenesen mehetett, a szakadék szélén egyensúlyozva. Bátornak kellett lennie, ezt tudta. De a mélység minduntalan húzta, odavonta a tekintetét, beleremegtek a csontjai. Tovább ment, de ha rosszul lépett, szikladarabok hullottak a mélybe. A félelem nőttön nőtt, mi van, ha belezuhan? Mi van, ha megcsúszik a lába, mi vár a mélységben, fájni fog a halál? Nem lenne egyszerűbb véget vetni ennek; gyáván, ostobán? Reszketett a félelemtől, nem mert odanézni, de mégis néznie kellett. Félt tovább menni. Félt tovább rettegni. Félt, mit tenne, hogy a félelmének véget vessen. És ez megőrjítette. Félelmében azt kívánta, csak legyen már vége!

Nem volt már, alig három lépés, de a fiú megtorpant; lehunyt szemmel, oldalra dőlt, és önként a szakadékba zuhant.

_____________________

Nem vagyok tériszonyos, de van bennem egy egészséges félelem a zuhanástól. Egy alkalommal pedig rájöttem, mitől félek a legjobban. Nem is igazán a zuhanástól magától. Attól szoktam félni, hogy a félelem rávesz valami ostobaságra, és úgy akarok véget vetni neki, hogy ahelyett, hogy eltávolodnék a szakadéktól, inkább belevetem magam. Ez a kis szösszenet ezt az érzésemet volt hívatott elmesélni.

BFF segélyhívó vonal

Artist

BFF segélyhívó vonal; sillyfic, egyperces, hetero

[Fandom: MDZS; Lan Jingyi&Lan Sizhui] [Szavak száma: 460]

[Figyelmeztetés: trágár beszéd és enyhe hímsovinizmus.]

Itt rendelt valaki modern Jingyi&Sizhui ficit? Na mindegy... Azért tessék :3

(Ezt a csodát egy tiktok videó ihlette. Az agysejtek haláláért minden felelősség az eredeti tiktokkert illeti.)

_________________

Ring-ring-ring!

Még fel sem visított a harmadik csengés, mikor Lan Jingyi belezuhant a székbe, és szélsebesen az asztalhoz gurult vele. Kitámasztotta magát az egyik kezével, mielőtt gyomortájékon belepréselődhetett volna, a másikkal pedig a füléhez csapta a kagylót, és lendületesen beleordított.

– BFF, azaz Best Friends Forever segélyhívó vonal. Miben segíthetek?

A vonal túlvégén Lan Sizhui elvékonyodó hangja halkan beleszipogott a kagylóba.

– A barátnőm szakított velem.

Lan Jingyi áttette a kagylót a másik fülére, és szakértő hangon belehadart a telefonba.

– Szeretnéd igénybe venni az élő BFF szolgáltatásunkat, vagy inkább a hagyományos csomagot választod, ami három jótanácsot, három baráti bíztatást, egy TV műsor ajánlást, egy ingyenes eszkort prostit (a cég ajándéka) és egy ingyenes szakítós menüt tartalmaz, korlátlan mennyiségű, választható ízű fagylalttal, 30 perces házhozszállítással?

Lan Sizhuiba még a panaszkodás is visszafordult. Pislogott egy sort, mire sikerült kinyögnie:

– A… Az élő BFF szolgáltatást szeretném… Azt hiszem…

– A legjobb választás! – kurjantotta Lan Jingyi. – Egy percet kérek a csomag összeállításához! Le ne tedd!

Lan Jingyi elrúgta magát az asztaltól, és az iroda másik felébe száguldott. Gurultában-fordultában lekapta a baseball sapkáját az akasztóról, majd visszafelé lefékezett a hűtőnél, és kikapott egy doboz sört. Már fel is nyitotta, mire begurult az asztal mögé, előhúzott egy doboz cigit, majd megköszörülte a torkát, ráharapott a szűrőre, és miután felkapta a telefont, rácsapta a sörös dobozt az asztalra.

– Na ide figyelj, tesó! Ha az a szuka nem értékelte a kurva jó személyiséged, meg azt a vadállat farkadat, akkor bassza seggbe egy vízisikló! Tudod, az ilyen csajokkal mi lesz? Tudod? Baszatlan, korpás muffként fognak megaszódni egy szemétdomb tetején, haver! Miközben te? Te szépen tovább lépsz, ami rohadt nehéz lesz, és bömbölsz majd, mint egy mosdatlan kisbaba, és ez rohadt szánalmas lesz, de mikor kivonszolod a segged a gödörből, a tied lesz a világ! Hallod, ember? Az egész kurva világ! Az összes jó csaj ott fog pitizni a lábaid előtt, épp csak szájukba nem veszik a zacskóidat! És mikor a sok picsa után végre valahára kifogod azt az egy normális nőt – nőt, haver, nem ilyen kis pöcs szopó riherongyot, mint ez a kétbites papucsállatka, aki itt hagyott –, akkor tudod, hol lesz ez a csaj? Tudod? Egyik gazdag pasi hajtja el a másik után, egyik tablettát veszi be a másik után, egy sötét lyukban fogja füstölni a füves cigit, és miközben nyakig szarosan kicseréli a zabigyerekén a pelenkát, vissza fog sírni téged! Hallod, ember? Zokogni fog az ágyán, miközben ringatja a gyerekét, aki isten tudja, melyik paliból spriccelt ki, és átkozni fogja azt a tyúkszarnyi eszét, hogy otthagyott téged!

Lan Jingyi kivette a szájából a cigit, és miközben a ráfröccsent sört törölgette a kezéről, tökéletesen elégedetten felcsapta a lábait az asztalra.

– Na, jobban érzed magad?

A döbbent csend túlvégén Lan Jingyi csak annyit hallott nagyon halkan:

– Túl késő a hagyományos csomagot kérni?

Mocsok

Mocsok; realista, novella, saját

[Szavak száma: 795]

_____________

Mocsok.

Olyan volt, mintha minden, minden mocskos lett volna.

Emlékszem, akármihez értem, az ujjaim elnehezültek, viszketni kezdtek, úgy éreztem, beszennyeződtem, az ujjaimon láthatatlan kis szörnyek futkároznak, arra várva, hogy felkúszva a karomon a számba férkőzzenek, és megfertőzzenek, elszorítsák a tüdőm, kaparják a torkom, és nevessenek, miközben én köhögök, ők pedig trambulinoznak a nyelvemen, fehérre festve a rózsaszínű húst.

Mintha láttam volna, hol vannak. Mintha láttam volna, mit szennyeztek be, mit mocskoltak be, hol kuporognak engem, minket, titeket figyelve, és várva a pillanatot, amikor megérintitek a felületet, ahol ők türelmesen vártak.

A kilincseken. A buszok kapaszkodóin. A korlátokon. A csapon.

És mikor voltam olyan óvatlan, hogy megérintettem valamelyiket, úgy éreztem, kiszakad a gerincem, mert végigsöpört rajtam a mocsok fertőző érzése, és szinte leszaggatta a bőrt az ujjaimról. Nem mertem magamhoz érni, féltem, akkor az ujjamról átmásznak a pulcsimra, az arcomra, és onnét belém jutnak. A mocsok súlya a kezemen kisöpört mindent a fejemből, és nem éreztem, ha fúj a szél, ha esik az eső, ha belém mar a fájdalom; csak a mocsok forró harapását éreztem ott, ahol megérintettem valamit, ami szerintem beszennyeződött. Nem nyugodtam, nem kaptam levegőt, nem bírtam lélegezni, amíg le nem fertőtlenítettem a kezem. Egyszer. Kétszer. Négyszer, akár ötször is, amíg tisztának nem éreztem magam.

Most azt gondolod, elment az eszem. De én is tudtam, hogy ez abszurd. Mégsem tudtam megmagyarázni a testemnek, hogy teljesen feleslegesen rándul görcsbe, és hogy nem kell eltartanom magamtól a kezemet, a mocsok nem fog átmászni az ujjamról a kabátomra, csak mert hozzáértem. Én is tudtam, hogy nem kell addig sikálnom a kezem, amíg már kiütésesre vakarom, mert mindez felesleges. Azt hiszed, én nem tudom? De ezt nem én irányítom, legalábbis, a nehéz napokon így gondoltam. Az egész azért volt olyan rettenetes, mert hiába mostam a kezem, úgy éreztem, mocskos maradtam.

Tudod, miből gondoltam? Mert elnehezültek az ujjaim. Mintha kesztyűt húztam volna, csak ez a kesztyű egy fertő volt, egy mocsok, ami rágta a bőrömet. Hangyák, bogarak, amik futosgáltak a kezemen, belém haraptak itt, megnyaltak ott, és a lábaikkal karcolták a bőröm. Undorodtam magamtól, undorodtam a gondolattól, hogy rajtam lehetnek, hogy belém juthatnak, hogy a nyelvemen táncolhatnak, vagy a torkomban csúszdázhatnak, vagy éppen a gyomromban bújócskázhatnak, mintha egy játszótér lenne a testem, amiben addig garázdálkodhatnak, míg tönkre nem megy.

Sokunk játszótere tönkrement. Néhányunk újjá tudta építeni, bár sosem lett már a régi. Néhányunknak nem sikerült. De mindegyikünk játszótere azért ment tönkre, mert azok a valamik, amiket én apró, huncut és rosszakaró manóknak képzeltem el, azt hitték, a mi játszóterünk az ő játszóterük. Néhányunk játszótere már így is használt volt, túlhasznált, kellett volna egy tábla, vagy egy szalag, ami harsány betűvel hirdeti, hogy ez a játszótér már nem alkalmas játékra, mert már épp elegen játszottak benne. De nem mi döntöttünk. Ez volt a legrosszabb, tudod? Nem mi döntöttünk.

Eleve, ha én dönthetnék mindenről, ami velem történik, nem éreztem volna a mocskot. Volt, aki nem érezte. Sokan, ha őszinte akarok lenni. Mi kevesebben vagyunk. Néhányukat sosem érdekelte, mások azért féltek a kis manóktól, féltették a játszóterüket. Mi pedig… Nem is tudom, mitől féltünk. Nem is tudom, mitől féltem. Csak azt tudom, hogy a testem nem volt önmaga. Néha csak úgy megtörténik. Nem tudom neked megmagyarázni, mert én sem értem teljesen. Azt hiszed, igen? Tévedsz.

Csak azt tudom, hogy nekem ilyen érzés volt. Volt, aki az elvesztett szabadságát siratta, mert bizony elveszett, vagy elvették tőlünk, nem tudom. Volt, aki lázadt, mert lázadni szerintük menő volt. Mások azokat siratták, akiket nem láthattak, vagy akiket elvesztettek, vagy amit elveszítettek, mert valamit mindenki vesztett. Ne kérdezd a véleményem, engem egyikük sem érdekelt. Megvolt a magam baja. Mindünknek megvolt. Én nem sirattam a szabadságomat, és nem is akartam lázadni. Én csak tiszta akartam lenni. Én csak tiszta akarok lenni.

Azt kérdezed, milyen volt? Mint egy fertő. Mint egy mocsok. Mint egy putri. Mint egy bacitenger, amibe belefulladok, ami összecsap felettem, és amit sosem moshatok le magamról. Nem számít, meddig fürdök, vagy meddig mosok kezet, mert úgy érzem, a mocsok már a bőröm alatt van, vagy kapaszkodik belém, és én nem vagyok elég erős, hogy letépjem magamról. Még akkor is mocskosnak éreztem magam, amikor nem is mentem sehová, amikor nem is értem semmihez. Akkor is sikáltam a kezem, amikor tudtam, hogy nem lehetek mocskos. Fertőtlenítő, víz, sikálás, majd újabb adag fertőtlenítő, sikálás, és mikor abbahagytam, a kezem vörös volt. Később kiütéses, majd fájt, végül már tudtam, hogy abba kell hagynom, de ha abbahagytam, úgy éreztem, ezer meg ezer apró láb futkározik a testemen, csiklandoznak, megcsípnek, belém harapnak, összekoszolnak, bemocskolnak, és ami a legrosszabb: átugranak rólam azokra, akik a közelemben vannak. Hogy híd vagyok a mocsok és a szeretteim között. És úgy éreztem… nem, úgy érzem, már sosem szabadulok meg tőlük. Úgy érzem, már sosem leszek tiszta.

Hülye vagyok, mi?

Próbálj meg te kényszerbetegként élni egy világjárvány közepén.

______________

Nem terveztem a mostani helyzetről írni, aminek több oka van. Egyrészt unom. Szerintem mindenki. Másrészt, már így is rengetegen foglalkoznak vele; mindenki erről ír, mindenki ilyen pályázatokat indít. Egyszerűen unalmas. Sokan elmesélték már a maguk történetét, a maguk nézőpontját. Mindenki másként élte meg. Most hoztam egy olyat, amiről még nem láttam, hogy írtak volna. Mert nem mindenki az elvesztett szabadságát siratja...

Várva várt

 

Várva várt; one-shot, fluff, slash

[Fandom: ATEEZ; Woosan] [Szavak száma: 733]

____________________

– Ülj már le, kölyök! Mindjárt megjön a gép!

– Elnézést, bocsánat! – San háromszor is mélyen meghajolt az öregember felé, aztán folytatta az izgatott jövés-menést a székek mentén. A cipőjére meredve rótta a köröket, kezével hol a telefonján dobolt, hol a nadrágjába törölte, de most épp a combján tapsikolt, miközben hátraarcot csinált, és belekezdett egy újabb menetbe.

Izgalmában azt sem tudta, mihez kezdjen (még hátra volt három perc, ötven másodperc), ezért egy dalt kezdett dúdolni, de a figyelme minduntalan a reptér ablakán kívülre siklott. Csodálatos nap volt, csodálatos! San majd’ kiugrott a bőréből, ahogy újra meg újra elsétált (szökdelt) a széksorok előtt. A többi (türelmesen) várakozó hozzátartozó már csak szemforgatva nézte, amíg bele nem szédültek a folyamatos keringésbe. Fél órája érkeztek, és San már azelőtt végig járta a repteret, hogy a többiek odaértek volna. Lehetetlenség volt, hogy csak úgy ott üljön, amikor a gép bármikor megérkezhetett.

 Lerótt még vagy húsz kört, és nagy sokára ismét az órájára nézett; de még mindig visszavolt két és fél perc. San lóbálni kezdte a kezét, heves menetszéllel csapva arcon a morgolódós öregembert. A bácsi összeszorította az ajkát, és valami olyasmit motyogott, hogy ha nem ülne mellette a felesége, sípcsonton vágta volna ezt a türelmetlen huligánt a botjával.

San teste szinte öntudatlanul lefoglalta magát (lóbálta a kezét, ide-oda dülöngélt, miközben próbált nyugton állni, dobolt a lábával, aztán a kezével a combján), miközben az agya valahol távol volt egy repülőn, ami időközben földet ért.

San csak akkor dermedt mozdulatlanná, amikor egyszeriben a szokottnál is hangosabb zsivajjal egy csapat ember hömpölygött be az eddig lezárt ajtón.

San úgy indult meg, mint akit puskából lőttek ki. A szíve izgatott vágtába csapott, és a dübörgés hangosabb volt a lármás utasoknál. A tömeget vizslatta, vállaknak ütközött és lábakra taposott, de csak furakodott tovább, miközben a heves várakozástól szinte izzadt a homloka.

A tömeg hirtelen ritkulni kezdett, és San bár nem így tervezte, egy pillanatra megtorpant.

Ellentétben Wooyounggal, aki egy távoli pontról pillantotta meg Sant, és abban a pillanatban csapot-papot otthagyva rohanni kezdett felé. San arcára lassú vigyor ült ki, és mire feleszmélt, Wooyoung rávetette magát, és a becsapódástól hanyatt estek. San elterült a kövön, Wooyung pedig olyan erővel zuhant rá, ami egy grizzlyt is kiütött volna.

San ösztönösen kapta el, mielőtt hanyatt vágódott, ujjai Wooyoung pulóverébe markoltak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy mostantól el sem fogják engedni. Wooyoung nevetve feküdt a mellkasán, arcát San nyakába temetve, és az illata olyan ismerős volt San ajkán, mintha nem is hónapokkal ezelőtt érezte volna utoljára. Oldalra hajtotta a fejét, de Wooyung haja egyenes utat talált a szájába, és köpködni kezdett.

Wooyung felnevetett, és a könyökére támaszkodott, hogy lenézzen a kóválygó fejű Sanra. A fiú a nyelvével próbálta kitúrni a szálakat a szájából, és közben összenyálazta az egész arcát. Wooyoung csak akkor tudta abbahagyni a nevetést, amikor San a köpködést. Akkor aztán engedett magának egy pillanatot, hogy megnézze az arcot, amit hónapok óta nem látott.

– Megborotválkoztam – közölte San büszkén vigyorogva. – És közben egyszer sem vágtam meg magam. Na ehhez mit szólsz?

Wooyoung hevesen küzdött a nevetés újabb hullámaival, úgyhogy majdnem megfulladt, miközben összeszorította az ajkát.

– Nahát – nyögte ki nagy nehezen, és megsimogatta San puha bőrét. – Mi szebb ajándékot kaphatnék?

– Főztem is.

– Uram irgalmazz.

– Kicsit odaégett – mondta lekonyolú ajakkal –, de finom, megkóstoltam – bizonygatta. – Utólag meg is sóztam, mert menet közben elfelejtettem, és azt hiszem, kicsit túl olajos lett, de…

Wooyoung olyan hirtelen némította el Sant, hogy a fiú majdnem lenyelte a nyelvét. Nagy kár lett volna érte, mert ebben a helyzetben igencsak hasznát vette. Az ajka ösztönösen vette fel Wooyoung ritmusát, becézgette a puhaságát, magába szívta az ízét, és lenyalta róla a hosszú távollétük hiányát. Ismerte az ajkai étvágyát, mégis idegen és izgató volt, ahogy annyi idő után újra megízlelte, és nem győzte kielégíteni. Talán az elkövetkező egy hét sem lesz elég, hogy jól lakassa, de San bátran állt a kihívás elé.

– Leszarom, milyen íze van a kajának – morogta Wooyoung, és szemtelenül ráharapott San alsó ajkára, aki cseppet sem diszkrét nyögéssel fejezte ki egyetértését. – Kibaszottul hiányoztál.

Wooyoung teste úgy illett San kezébe, mint amit oda teremtetettek, úgyhogy a fiú szoros öleléssel bizonyította a természetnek, milyen helyénvalóan döntött.

– Most azt mondod, hiába főztem? – morogta durcásan. – Megégettem az ujjam is. – A hatás kedvéért meg is mutatta a tapaszos ujját. Wooyoung egyből lekezelte egy puszival, amitől San fuldokolni kezdett.

– Ha most azonnal hazaviszel, akkor megehetjük desszertnek.

San vigyorára Wooyoung farkaséhes csókot lehelt.

– Nekem te leszel a desszert, Wooyoungie. És majd' éhen halok. 

Elmejáték - 10. fejezet

 

DÁTUM: 2021. 04. 02., PÉNTEK, 11:11

NÉV: KIM TAEHYUNG

KOR: 25

NEM: FÉRFI

NAP: 045.

 

001-es számú, előzetes jelentés: A beteg (név szerint KIM TAEHYUNG) a negyvenötödik (azaz NEGYVENÖTÖDIK, 45.) napon, éjjel tizenegy óra tizenegy perckor lett öngyilkos. A tetthez egy tompa kést használt, amivel addig ejtett magán agresszív, heves, zaklatott vágásokat, amíg bele nem halt a vérveszteségbe. A folyamatot egyetlen munkatársunk sem szakította félbe.

A beteg addig nem kísérelt meg öngyilkosságot, míg arra egyértelmű lehetőséget nem látott. A 2021. 03. 06., 22:23-kor elkövetett tett, amikor a saját fejét verte agresszíven a falba az őrület jelenék tekinthető, olyan impulzív cselekedetnek, amikor nem szándékosan akart kárt tenni magában, hanem az őrületének és téveszméinek akart véget vetni. A tett nem tekinthető öngyilkossági kísérletnek.

A tompa kést a kísérlet részekén, szándékosan helyeztük el a szobájában. A tárgyra egy nappal később bukkant rá. A kést a megtalálás után hat óra, harmincegy perccel később használta magán. Az állapota addigra kritikusra fordult, hallucinációk, téveszmék kínozták. Artikulálatlan ordításokat hallatott, magában beszélt, de nem sírt. Valójában a negyvenöt (azaz NEGYVENÖT, 45) nap alatt egyetlen egyszer sem sírt. A rendőrség, a kórház, és a pszichiátria többi dolgozója arról számolt be, hogy a tetthelyen ejtett utoljára könnyeket, a pszichiátriára kerülése után egyszer sem.

A beteg elméjének eltorzulását a barátjának (név szerint MIN YOONGI) tévesen hitt meggyilkolása okozta. A beteg abban a tudatban töltötte utolsó negyvenöt (azaz NEGYVENÖT, 45) napját, hogy saját kezével vetett véget a barátja életének. A tragikus tett külső hatások, intenzív provokálás hatására történt, a beteg józan, beszámítható elmeállapotban nem követett volna el gyilkosságot. A beteget végig meghagytuk abban a téves hitben, hogy valóban meggyilkolta a barátját (név szerint MIN YOONGI), hogy megvizsgálhassuk a tett következményeként őt ért érzelmi impulzusokat és reakciókat.

A kutatás előzetes összefoglalása…

 

3 hónappal korábban

 

– Egy ilyen kutatást sosem hagynának jóvá…

– Nem kíváncsi, professzor? Nem érdekli, mi lenne a végkifejlet?

A professzor ráncos arcán félelemmel vegyes izgalom váltakozott. Idős szeme szenvedélyesen csillogott, de Yoongi halvány mosollyal nyugtázta, hogy azért maradt benne némi józanság, ami megálljt parancsolt az izgalmának.

– De, persze, azonban…

– Senkinek nem kellene tudnia róla. – Yoongi a professzor mögé lépett, figyelve minden lépésére, kellemes, megnyerő hanghordozására, a mozdulataiban ülő nyugalomra. A hangja simogatta volna a legvadabb ragadozót is. – Nyilvánosságra sem kellene hoznunk a tanulmányt. Mindez a mi titkunk maradna, a mi titkos kutatásunk. Hát nem lenne izgalmas?

A professzor lélegzete felgyorsult, részben a zaklatottság, részben a felhevültség miatt. Yoongi már nyeregben érezte magát.

– Ez nagyon veszélyes, Yoongi… Mi van, ha rosszul sül el? Börtönben végezhetjük, és…

– Akkor nem, ha a beteget már korábban beszámíthatatlannak minősítik, vagy ha balesetnek álcázzuk. Ha feltételezzük a legrosszabb esetet, akkor elő is kell rá készülnünk. Szükségünk lesz egy pszichiátriára, amelyik megfelelő számú nulla után tartja a száját. Az ilyen helyeken a napi rutin része, hogy egy-két beteg öngyilkos lesz – Yoongi vállat vont. – A kutatások pedig általában áldozatokat és vért követelnek.

A professzor szeme kikerekedett, ősz haja szinte égnek állt.

– De professzor… – kerülte meg őt Yoongi, és olyan közel hajolt, hogy a lehelete már az idős férfi állát simogatta. Csábos, mézesmázos hangja a legbiztosabb manipulációja volt. – A sikerért nem érné meg? Nem lenne izgalmas úgy ismerni az emberi elmét, ahogy senki más? Úgy manipulálni, hogy kiforduljon önmagából, hogy teljesen szétessen és eltorzuljon, míg csak foszlányok maradnak belőle, és a tudat teljesen széthullik? Nem lenne lenyűgöző végig nézni a folyamatot? Testközelből látni, mire képes az emberi elme, hogy megvédje magát, vagy hogy elmulassza a fájdalmat? A szakadékig lökni, és kivárni, vajon leveti-e magát? Olyan szélsőségekig sodorni, amit előttünk senki más nem mert kipróbálni?

Yoongi megállt a professzorral szemben, és kellő aggodalmat maszkírozott az arcára. A hangja magabiztos, ígéretekkel teli volt.

– Biztosan lennének áldozatok. De képzelje el azt a tudást, azt a hatalmat, amit nyerhetünk vele! A legnevesebb, legelismertebb pszichológusokká válhatunk, olyan tudással dolgozhatnánk, amivel senki más nem bír, és amit senki nem vehet el tőlünk! Hiszen ki más kísérletezne embereken? Ki más vetné őket a puszta halálba? Mi lennénk a legjobbak, mi ismernénk a legjobban az emberi elmének azt a részét, amit a gyávák nem mertek felfedezni!

A professzor lehunyta a szemét, és amikor az megrezzent, Yoongi már tudta, hogy nyert. A professzor kinyitotta a szemét, és mikor Yoongira nézett, a szeme komoly, de eltökélt volt. Nem kellett sokat győzködni. Yoongi elnyomott egy mosolyt, és áldotta az eszét, amiért ráérzett a professzor gyengepontjára.

Az idős férfi csak annyit kérdezett:

– Van jelölted, Yoongi?

Yoongi ajkán a mosoly már látható volt.

– Van.

 

VÉGE

🢀 ELŐZŐ     ⌂ TARTALOMJEGYZÉK

Elmejáték - 9. fejezet

DÁTUM: 2021. 03. 28., VASÁRNAP, 00:15

NÉV: KIM TAEHYUNG

KOR: 25

NEM: FÉRFI

NAP: 040.

 

Sosem folytak a könnyei. Sosem sírt. Most már nem is fog.

– Te voltál az, Taehyung.

Tudom, tudom, tudom.

– Élvezted?

Nem, istenem, nem!

– Tetszett, hogy milyen puha volt a szétroncsolt húsom az ujjaidon?

Hallgass, kérlek, hallgass!

– Hallgassak? Hiszen már halott vagyok!

Sajnálom, sajnálom, sajnálom…

– A sajnálatoddal nem sokra megyek.

Kérlek…

– A te hibád. A te kezedet mocskolja a vérem. A te lelkeden szárad a halálom.

Ne, kérlek, ne…

– A saját két kezeddel öltél meg, Taehyung.

Nem, nem, nem, nem!

– Olyan könnyen vetted el az életemet, mintha semmi lett volna! Mintha semmit se jelentett volna.

Ez nem igaz, nem igaz! Kérlek, hallgass!

– Könnyű volt, igaz? Olyan becses az élet, mégis milyen könnyű elvenni! De visszaadni már nem tudtad, ugye? Pedig olyan erősen próbáltad! Nézd meg magad! Csak rombolni tudsz. Csak elvenni, de semmit sem adni. Megöltél, de nem tudtál visszahozni.

Nem akartam, nem akartam, hogy így legyen! Kérlek, hallgass!

– Akarat? Szerinted én meg akartam halni? Szerinted én azt akartam, hogy te ölj meg? Olyan álszent vagy! Én vagyok a halott, és te a gyilkos, mégis te könyörögsz nekem! Megbocsátást akarsz? Azt tőlem nem kapsz!

Kérlek, hyung, kérlek… Kérlek…

– Családom volt, munkám, egy húgom, és fényes jövőm lehetett volna! Még csak 29 voltam, az istenért! Véget vetettél mindennek, és mégis van bőr a képeden a bocsánatomért könyörögni? Tudod, mikor bocsájtanék meg? Ha követnél engem ide!

 

 

Az ágy nyikorgását szinte hallani lehetett a kamerákon keresztül. A rács visított, a fiú ordított, zihált, mint aki fuldoklik, és beszélt, könyörgött és könyörgött, és még többet könyörgött, és a hangja szinte beszűrődött az ajtókon, szinte a fülükben dübörgött. Elég volt egyszer hallani, és az embernek már akkor is a fülében dobolt, ha valójában csend volt. Rettenetes, gyomorforgató üvöltés egyenesen a téboly határáról, és első kézből láthatták.

– Uram, nem kellene már elmondanunk neki?

– Nem. Hadd higgye el még egy kicsit, hogy végzett velem.

🢀 ELŐZŐ     ⌂ TARTALOMJEGYZÉK     KÖVETKEZŐ 🢂

Elmejáték - 8. fejezet

DÁTUM: 2021. 03. 19., PÉNTEK, 23:01

NÉV: KIM TAEHYUNG

KOR: 25

NEM: FÉRFI

NAP: 031.

 

Nem akarta ezt tenni. Nem akarta, hogy így legyen, de akkor miért történt meg mégis? Sosem… Ő sosem… Sosem akarta ezt.

Mégis megtette.

És amit megtett, azt már nem lehet visszacsinálni, amit tönkretett, azt már nem lehet helyrehozni. Helyrehozhatatlan. Ami tönkrement, ami összetört, ami széthullott, ami meghalt, már úgy marad, már nem jön helyre.

Miért, miért olyan ostobák az emberek, hogy akkor akarnak összerakni valamit, amikor tönkrement, és nem akkor vigyáznak rá, amikor még épségben van?

Nem akarta, nem akarta, hogy így legyen, de a kezei bemocskolódtak, az ujjaihoz vér tapadt, a lelke elfeketedett, és a bűn szétzúzta az elméjét.

Ő volt, ő tette, ő tette, ő tette, ő tette, Ő TETTE!

Hullámzó mellkasa égett, kifeszített teste remegett, szabadulni, kitörni, tombolni akart, a falnak rohanni, széttörni a csontjait, összezúzni az elméjét, késbe mártani a mellkasát, ami szétfeszült, és pulzált, szabadon engedni az ereiben lüktető vért, felvágnia a fejét, hogy kitörjön a fájdalom, és szétroppantani a nyakát, hogy ne fájjon minden egyes kicseszett lélegzet.

Ne fájjon, ne fájjon, ne fájjon, ne fájjon tovább!

De hisz megérdemled!

Halált, halált, halált érdemel, meg kell halnia, ahogy meghalt az a test is. Merevvé kell válnia, megfagynia puha húsának – a húsa puha volt –, kihűlni a testének, ahogy kihűlt az övé is, és el kell enyésznie, és el kell tűnnie a fájdalomnak, mert ő tette ezt, és nem érdemli meg, hogy fájjon.

A vér az ujjain ragacsos volt, de hiába nyomta, hiába szorította, csak ömlött, és ömlött, mit tehetett volna?

Miért, miért kellett így történnie, miért, miért kellett…

 

 

Az ordítás áttörte a falakat, a visítás, a torok kaparó üvöltés a betonnak csapódott, és a fájdalmat hallani, érezni lehetett. Nem csak a fül, belesajdult a test is.

– Uram, nem kellene…

  – Még nem.

🢀 ELŐZŐ     ⌂ TARTALOMJEGYZÉK      KÖVETKEZŐ 🢂