Várva várt; one-shot, fluff, slash
[Fandom: ATEEZ; Woosan] [Szavak száma: 733]
____________________
– Ülj már le, kölyök! Mindjárt megjön a gép!
– Elnézést, bocsánat! – San háromszor is mélyen
meghajolt az öregember felé, aztán folytatta az izgatott jövés-menést a székek
mentén. A cipőjére meredve rótta a köröket, kezével hol a telefonján dobolt,
hol a nadrágjába törölte, de most épp a combján tapsikolt, miközben hátraarcot csinált, és belekezdett egy újabb menetbe.
Izgalmában azt sem tudta, mihez kezdjen (még hátra volt három perc, ötven másodperc), ezért egy dalt kezdett dúdolni, de a
figyelme minduntalan a reptér ablakán kívülre siklott. Csodálatos nap volt,
csodálatos! San majd’ kiugrott a bőréből, ahogy újra meg újra elsétált
(szökdelt) a széksorok előtt. A többi (türelmesen) várakozó hozzátartozó már csak
szemforgatva nézte, amíg bele nem szédültek a folyamatos keringésbe. Fél órája
érkeztek, és San már azelőtt végig járta a repteret, hogy a többiek odaértek
volna. Lehetetlenség volt, hogy csak úgy ott üljön, amikor a gép bármikor
megérkezhetett.
Lerótt még vagy húsz kört, és nagy sokára ismét
az órájára nézett; de még mindig visszavolt két és fél perc. San lóbálni kezdte
a kezét, heves menetszéllel csapva arcon a morgolódós öregembert. A bácsi
összeszorította az ajkát, és valami olyasmit motyogott, hogy ha nem ülne
mellette a felesége, sípcsonton vágta volna ezt a türelmetlen huligánt a
botjával.
San teste szinte öntudatlanul lefoglalta magát
(lóbálta a kezét, ide-oda dülöngélt, miközben próbált nyugton állni, dobolt a
lábával, aztán a kezével a combján), miközben az agya valahol távol volt egy
repülőn, ami időközben földet ért.
San csak akkor dermedt mozdulatlanná, amikor
egyszeriben a szokottnál is hangosabb zsivajjal egy csapat ember
hömpölygött be az eddig lezárt ajtón.
San úgy indult meg, mint akit puskából lőttek ki. A
szíve izgatott vágtába csapott, és a
dübörgés hangosabb volt a lármás utasoknál. A tömeget
vizslatta, vállaknak ütközött és lábakra taposott, de csak furakodott tovább, miközben
a heves várakozástól szinte izzadt a homloka.
A tömeg hirtelen ritkulni kezdett, és San bár nem így
tervezte, egy pillanatra megtorpant.
Ellentétben Wooyounggal, aki egy távoli pontról
pillantotta meg Sant, és abban a pillanatban csapot-papot otthagyva rohanni
kezdett felé. San arcára lassú vigyor ült ki, és mire feleszmélt, Wooyoung
rávetette magát, és a becsapódástól hanyatt estek. San elterült a kövön,
Wooyung pedig olyan erővel zuhant rá, ami egy grizzlyt is kiütött volna.
San ösztönösen kapta el, mielőtt hanyatt vágódott,
ujjai Wooyoung pulóverébe markoltak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy
mostantól el sem fogják engedni. Wooyoung nevetve feküdt a mellkasán, arcát San
nyakába temetve, és az illata olyan ismerős volt San ajkán, mintha nem is
hónapokkal ezelőtt érezte volna utoljára. Oldalra hajtotta a fejét, de Wooyung
haja egyenes utat talált a szájába, és köpködni kezdett.
Wooyung felnevetett, és a könyökére támaszkodott, hogy
lenézzen a kóválygó fejű Sanra. A fiú a nyelvével próbálta kitúrni a szálakat a
szájából, és közben összenyálazta az egész arcát. Wooyoung csak akkor tudta
abbahagyni a nevetést, amikor San a köpködést. Akkor aztán engedett magának egy
pillanatot, hogy megnézze az arcot, amit hónapok óta nem látott.
– Megborotválkoztam – közölte San büszkén vigyorogva.
– És közben egyszer sem vágtam meg magam. Na ehhez mit szólsz?
Wooyoung hevesen küzdött a nevetés újabb hullámaival,
úgyhogy majdnem megfulladt, miközben összeszorította az ajkát.
– Nahát – nyögte ki nagy nehezen, és megsimogatta San
puha bőrét. – Mi szebb ajándékot kaphatnék?
– Főztem is.
– Uram irgalmazz.
– Kicsit odaégett – mondta lekonyolú ajakkal –, de
finom, megkóstoltam – bizonygatta. – Utólag meg is sóztam, mert menet közben
elfelejtettem, és azt hiszem, kicsit túl olajos lett, de…
Wooyoung olyan hirtelen némította el Sant, hogy a fiú
majdnem lenyelte a nyelvét. Nagy kár lett volna érte, mert ebben a helyzetben
igencsak hasznát vette. Az ajka ösztönösen vette fel Wooyoung ritmusát,
becézgette a puhaságát, magába szívta az ízét, és lenyalta róla a hosszú
távollétük hiányát. Ismerte az ajkai étvágyát, mégis idegen és izgató volt,
ahogy annyi idő után újra megízlelte, és nem győzte kielégíteni. Talán az
elkövetkező egy hét sem lesz elég, hogy jól lakassa, de San bátran állt a
kihívás elé.
– Leszarom, milyen íze van a kajának – morogta
Wooyoung, és szemtelenül ráharapott San alsó ajkára, aki cseppet sem diszkrét
nyögéssel fejezte ki egyetértését. – Kibaszottul hiányoztál.
Wooyoung teste úgy illett San kezébe, mint amit oda
teremtetettek, úgyhogy a fiú szoros öleléssel bizonyította a természetnek,
milyen helyénvalóan döntött.
– Most azt mondod, hiába főztem? – morogta durcásan. –
Megégettem az ujjam is. – A hatás kedvéért meg is mutatta a tapaszos ujját.
Wooyoung egyből lekezelte egy puszival, amitől San fuldokolni kezdett.
– Ha most azonnal hazaviszel, akkor megehetjük
desszertnek.
San vigyorára Wooyoung farkaséhes csókot lehelt.
– Nekem te leszel a desszert, Wooyoungie. És majd' éhen
halok.
