Mocsok; realista, novella, saját
[Szavak
száma: 795]
Mocsok.
Olyan
volt, mintha minden, minden mocskos
lett volna.
Emlékszem,
akármihez értem, az ujjaim elnehezültek, viszketni kezdtek, úgy éreztem,
beszennyeződtem, az ujjaimon láthatatlan kis szörnyek futkároznak, arra várva,
hogy felkúszva a karomon a számba férkőzzenek, és megfertőzzenek, elszorítsák a
tüdőm, kaparják a torkom, és nevessenek, miközben én köhögök, ők pedig
trambulinoznak a nyelvemen, fehérre festve a rózsaszínű húst.
Mintha
láttam volna, hol vannak. Mintha láttam volna, mit szennyeztek be, mit mocskoltak
be, hol kuporognak engem, minket, titeket figyelve, és várva a pillanatot,
amikor megérintitek a felületet, ahol ők türelmesen vártak.
A
kilincseken. A buszok kapaszkodóin. A korlátokon. A csapon.
És
mikor voltam olyan óvatlan, hogy megérintettem valamelyiket, úgy éreztem,
kiszakad a gerincem, mert végigsöpört rajtam a mocsok fertőző érzése, és szinte
leszaggatta a bőrt az ujjaimról. Nem mertem magamhoz érni, féltem, akkor az
ujjamról átmásznak a pulcsimra, az arcomra, és onnét belém jutnak. A mocsok
súlya a kezemen kisöpört mindent a fejemből, és nem éreztem, ha fúj a szél, ha
esik az eső, ha belém mar a fájdalom; csak a mocsok forró harapását éreztem
ott, ahol megérintettem valamit, ami szerintem
beszennyeződött. Nem nyugodtam, nem kaptam levegőt, nem bírtam lélegezni, amíg
le nem fertőtlenítettem a kezem. Egyszer. Kétszer. Négyszer, akár ötször is,
amíg tisztának nem éreztem magam.
Most
azt gondolod, elment az eszem. De én is tudtam, hogy ez abszurd. Mégsem tudtam
megmagyarázni a testemnek, hogy teljesen feleslegesen rándul görcsbe, és hogy
nem kell eltartanom magamtól a kezemet, a mocsok nem fog átmászni az ujjamról a
kabátomra, csak mert hozzáértem. Én is tudtam, hogy nem kell addig sikálnom a
kezem, amíg már kiütésesre vakarom, mert mindez felesleges. Azt hiszed, én nem
tudom? De ezt nem én irányítom, legalábbis, a nehéz napokon így gondoltam. Az
egész azért volt olyan rettenetes, mert hiába mostam a kezem, úgy éreztem, mocskos
maradtam.
Tudod,
miből gondoltam? Mert elnehezültek az ujjaim. Mintha kesztyűt húztam volna,
csak ez a kesztyű egy fertő volt, egy mocsok, ami rágta a bőrömet. Hangyák,
bogarak, amik futosgáltak a kezemen, belém haraptak itt, megnyaltak ott, és a
lábaikkal karcolták a bőröm. Undorodtam magamtól, undorodtam a gondolattól,
hogy rajtam lehetnek, hogy belém juthatnak, hogy a nyelvemen táncolhatnak, vagy
a torkomban csúszdázhatnak, vagy éppen a gyomromban bújócskázhatnak, mintha egy
játszótér lenne a testem, amiben addig garázdálkodhatnak, míg tönkre nem megy.
Sokunk
játszótere tönkrement. Néhányunk újjá tudta építeni, bár sosem lett már a régi.
Néhányunknak nem sikerült. De mindegyikünk játszótere azért ment tönkre, mert
azok a valamik, amiket én apró, huncut és rosszakaró manóknak képzeltem el, azt
hitték, a mi játszóterünk az ő játszóterük. Néhányunk játszótere már
így is használt volt, túlhasznált, kellett
volna egy tábla, vagy egy szalag, ami harsány betűvel hirdeti, hogy ez a
játszótér már nem alkalmas játékra, mert már épp elegen játszottak benne. De nem
mi döntöttünk. Ez volt a legrosszabb, tudod? Nem mi döntöttünk.
Eleve,
ha én dönthetnék mindenről, ami velem történik, nem éreztem volna a mocskot.
Volt, aki nem érezte. Sokan, ha őszinte akarok lenni. Mi kevesebben vagyunk.
Néhányukat sosem érdekelte, mások azért féltek a kis manóktól, féltették a
játszóterüket. Mi pedig… Nem is tudom, mitől féltünk. Nem is tudom, mitől
féltem. Csak azt tudom, hogy a testem nem volt önmaga. Néha csak úgy megtörténik.
Nem tudom neked megmagyarázni, mert én sem értem teljesen. Azt hiszed, igen?
Tévedsz.
Csak
azt tudom, hogy nekem ilyen érzés volt. Volt, aki az elvesztett szabadságát
siratta, mert bizony elveszett, vagy elvették tőlünk, nem tudom. Volt, aki
lázadt, mert lázadni szerintük menő volt. Mások azokat siratták, akiket nem
láthattak, vagy akiket elvesztettek, vagy amit
elveszítettek, mert valamit mindenki vesztett. Ne kérdezd a véleményem, engem
egyikük sem érdekelt. Megvolt a magam baja. Mindünknek megvolt. Én nem sirattam
a szabadságomat, és nem is akartam lázadni. Én
csak tiszta akartam lenni. Én csak tiszta akarok lenni.
Azt
kérdezed, milyen volt? Mint egy fertő.
Mint egy mocsok. Mint egy putri. Mint egy bacitenger, amibe
belefulladok, ami összecsap felettem, és amit sosem moshatok le magamról. Nem
számít, meddig fürdök, vagy meddig mosok kezet, mert úgy érzem, a mocsok már a
bőröm alatt van, vagy kapaszkodik belém, és én nem vagyok elég erős, hogy letépjem
magamról. Még akkor is mocskosnak éreztem magam, amikor nem is mentem sehová,
amikor nem is értem semmihez. Akkor is sikáltam a kezem, amikor tudtam, hogy nem lehetek mocskos. Fertőtlenítő, víz,
sikálás, majd újabb adag fertőtlenítő, sikálás, és mikor abbahagytam, a kezem
vörös volt. Később kiütéses, majd fájt, végül már tudtam, hogy abba kell
hagynom, de ha abbahagytam, úgy éreztem, ezer meg ezer apró láb futkározik a
testemen, csiklandoznak, megcsípnek, belém harapnak, összekoszolnak,
bemocskolnak, és ami a legrosszabb: átugranak rólam azokra, akik a közelemben
vannak. Hogy híd vagyok a mocsok és a szeretteim között. És úgy éreztem… nem,
úgy érzem, már sosem szabadulok meg
tőlük. Úgy érzem, már sosem leszek tiszta.
Hülye vagyok, mi?
Próbálj meg te kényszerbetegként élni egy világjárvány közepén.
______________
Nem terveztem a mostani helyzetről írni, aminek több oka van. Egyrészt unom. Szerintem mindenki. Másrészt, már így is rengetegen foglalkoznak vele; mindenki erről ír, mindenki ilyen pályázatokat indít. Egyszerűen unalmas. Sokan elmesélték már a maguk történetét, a maguk nézőpontját. Mindenki másként élte meg. Most hoztam egy olyat, amiről még nem láttam, hogy írtak volna. Mert nem mindenki az elvesztett szabadságát siratja...
