 |
| Sajnos nem találtam meg a fanart készítőjét :( De övé minden jog! |
Ő csak Petunia; Harry Potter fanfic, Piton&Petunia, angst
[Harry Potter] [Piton&Petunia]
Petunia a konyha sötétségébe burkolózva állt, és csak az éjszakai Privet Drive-ot megvilágító lámpák egy aranyló sávja festette meg a fél arcát az ablakban.
Így jól látható volt kerekre tágult, rémült tekintete.
Hirtelen elfogyott a levegő, és a nő nem mert megmozdulni, és nem mert megszólalni sem, egyszerűen ledermedt, akár a sóbálvány. A keze egy poharat tartva dermedt meg a szája előtt, az arca sápadtsága hófehér színt öltött a borzalomtól, ami kavargott a gyomrában.
A férfi a szája elé emelte a mutatóujját.
Petunia hátrálni akart, és közben tenni egy lépést előre, és elrohanni, és közben maradni, ahol volt. Ordítani akart a férjéért, és közben olyat suttogni, amit Vernon sosem tudhat majd meg.
A döbbent rémület megdermesztette a tagjait, és csak a szeme követte, mikor a férfi tett felé egy lépést.
A fia. A fia a szomszéd szobában van… Dudley…
A férfi lassan lépett felé, és közben már most magasabb volt nála, pedig még bő öt méter volt közöttük. Petunia letette a poharat, megragadta a pult szélét. Szeme sarkából kiutat keresett, egy menekülőt…
De hiszen hiábavaló lenne.
Hiszen ismerte, tudta, tudta, mire képes a férfi. Minden lépése gyarló gyávaság lenne, és élvezet, vagy inkább bosszúság a férfi számára.
A távolság egyre fogyott.
Ha Vernonért kiabálna, a férje talán elbírna vele. De nem, olyan gyors, olyan…
Felkavarodott a gyomra. A fia, Dudley is…
De Petunia tudta. Már tudta, akkor mikor, megérezte a mozgást, akkor, mikor felismerte a mozdulatokat, és meglátta az árnyékot végigfutni a hűtő ajtaján.
A férfi tett még egy lépést, és az arcát elengedte a sötét, és felfedte a fény.
Semmit sem változott.
A nő nyelt egyet, ujjai megcsúsztak a pult hűvös kövén, hiszen izzadságban úszott a keze. A férfi látta, ahogy a mellkasa fel-le mozog a hévtől.
Az arca még mindig hosszúkás. A szeme még mindig tompa és éles, rideg és fagyos. Az ajka vékony és pengeéles, és nem mosolyog, nem mert, ő csak Petunia. Ő csak egy testvér, ő csak egy mugli, ő csak egy árnyék a múltból.
– Meghalt, Petunia.
A hangja még mindig egyenes és számító. Nem rezdül benne érzelem, nem, hiszen, ő csak Petunia. Ő csak egy második, ő csak egy dísz, ő csak egy kellék, ő csak egy mugli, akit gyűlöl.
Petunia torkát keserű epe öntötte el. A harag és az undor, ami éveken át táplálta és védte, és okot adott, hogy tovább lépjen. Mert elég volt, elég volt ebből, elég volt, hogy magát okolja, és muglinak érezze magát. Elég volt az értéktelen rongybaba szerepből.
– Meghalt – ismételte.
És a hangja még mindig rezdül a nő minden idegszálán, és még mindig idegesíti és még mindig hányingert kap tőle.
Összeszorította az állkapcsát, mert úgy az érzés undor maradt.
– Betörtél a házamba. – És a hangja újra gyenge suttogás és elvékonyodó zaj csupán, melyet a férfi elereszt a füle mellett, mert nem az ő hangja, mert ő csak Petunia.
A férfi újabb lépést tett felé, és nem volt menedék, ahogy régen sem. A nő nem mozdult.
Nem, hiszen nem fél. Nem úgy, ahogy kellett volna.
– Meghalt, Petunia.
És a neve még mindig rideg és közöny, és jelentés nélküli szó a nyelvén, és csak egy töltelék, csak egy kellék, amivel elnyújtja a jelentést.
– Lily meghalt.
És az a név már megint, az ő neve. Lily. Lily. LILY.
Lily, Lily, Lily. És az a név már érzelem, az a név már feszítő kín és égő szerelem, és lobbanó veszteség és forrongó harag és gyötrelmes bűntudat.
És neki az a név most csak egy szó, csak egy forrás, ahonnét a haragja ered, és az a szó nem jelent mást, mint…
– Dumbledore elhozza ide a fiát.
A távolság egybeforrt a semmivel, és a férfi előtte állt.
És az a remegő ajak, az a pislogó tekintet és az a vörös pír még mindig ő, még mindig friss. De a közöny, az érdektelenség, a semmi a férfi szemében még mindig mellkason taszítja, hiszen ő csak Petunia.
A haja még mindig fekete és zsíros.
– Védd meg.
Védd meg. Védd meg!
– Miért?
És a szobában elhal a lélegzet, és elhal a szó, mert a szégyen és a bánat ellen e kettőnek nincs hatalma.
Mikor a férfi lenéz rá, és már nyitja a száját, Petunia tudja, mit fog mondani, és gyűlöli, gyűlöli a férfit, és gyűlöli, gyűlöli a haragot, ami nem tud közönnyé korcsosulni, és nem tud elkotródni.
És a csend, az a csend olyan ismerős és olyan émelyítő, mint annakidején, mikor minden elkezdődött. A csend hasít és vág, és feszít és nyom, és Petunia fejében egyedül az jár, hogy ez a csend mostantól majd elkíséri a férfit. És ez a gondolat bűnös, de jó.
– Mert az ő fia.
Mert az ő fia. Mert az ő fia.
És a csend újra lecsap, és megsemmisít, és Petunia mellkasa darabokra omlik.
– Mert az ő fia – ismételte a nő. A reszketeg lélegzet megsimogatta a férfi arcát; úgy, ahogyan azt Petuniának sosem szabadott. – Végül mindig ő marad neked, igaz?
És a válasz már elmaradt, a szemrehányás már nem ért célba, mert halk pukkanással a férfi elveszett az éjszakában.
És Petunia csak állt a konyhában, szorította a pultot, és az arcán nem azért csordult le könny, mert fájdalom sajgott a mellkasban.
Hanem mert Perselus Piton számára ő csak Petunia.
