19.
TIÉD
Volt egy emlék a meghasadt
tudatomban.
Furcsa, azt az egyet sosem
felejtettem el,
mégsem tudtam, hogy kiről szól.
Nem volt nagy dolog, igazából
semmiség.
Emlékeztem a mézeskalács illatra,
és egy
édes hegedűszóra, amit egy kisfiú
csalt ki
a hangszerből. Emlékeztem, hogy
ámulva figyelem.
A hangok mintha csillagok lettek
volna egy égen, ami
nem látszik többé, vagy virágok
egy száron, ami elhalni készül,
vagy zene egy szobában, ami
elnyeli a hangokat.
Emlékeztem, hogy bizsergetett. A
földöntúli dallam felpattant
és táncot járt, körülöttem
rohangált,
és én döbbent némaságban
figyeltem azt az angyali arcot,
ami a hangszerre hajolt.
Emlékeztem a zongorára is. Az
ujjaimra, amik végigsiklottak rajta,
a muzsikára, ami épp olyan szép
volt, mint a hegedű.
Rólam szólt az emlék.
~
Volt egy másik is.
Abban ceruza és papír volt
előttem, meg kergetőző szavak a fejemben,
amiket sürgősen le akartam írni.
Ritmusosak voltak, és viccesek,
mert emlékszem, hogy nevettem,
mikor befejeztem.
Lehettem talán... tíz éves?
Akkor még a csend csend volt, nem
pedig
hegedűk előadása, és gyertyafény
is csak gyertyafény volt,
ami világost ad.
De a dalszövegre már nem
emlékeztem.
Valahányszor fel akartam idézni,
a szavak mintha kicsúsztak volna
a kezem közül.
A tudatom meghasadt, és hiába
kapkodtam
a szilánkok után, nem értem el
őket.
Az a kisfiú abból az emlékből...
Az amelyik a zongorán játszott,
az amelyik azt a dalszöveget írta.
Ő vajon tudta?
Tudta, hogy az élet csak
hegedűkből és az ő hangjából áll?
Miért nem vigyázott jobban az
emlékeire?
Tudnia kellett volna, mennyire
múlandóak,
és milyen könnyen elveszik őket.
Az a kisfiú...
Vajon ilyenné akart válni?
20.
LEHET
Taehyung: Hyung...
Én: Mit akarsz?
Taehyung: Jól vagy?
— Tudja!
Én: Persze.
Taehyung: Megígéred, hogy szólsz, ha nem így lesz?
Megígértem. Mert hazudni könnyű,
és csak így szabadulhatok meg tőle.
21.
A
Taehyung mindenhová elvitt.
Nem számít, hogy csak egy pad
volt a parkban,
egy hinta a játszótéren, egy fal
a gördeszkapálya szélén,
vagy egy kiállítás a városban.
Miért nem állítottam meg?
Ezúttal hagytam, hogy megfogja a
kezem.
Meleg volt, és jóleső, és úgy
éreztem, soha többé nem akarom elengedni.
Mosolygott. Taehyung mindig
mosolygott.
És mikor ezt tette, ragyogott,
akár egy angyal.
Mikor ezt tette, úgy éreztem,
látom a csillagokat
a máskor fekete égbolton, hallom
a muzsikát a szobában,
ami elnyeli a hangokat, és én
vagyok az a virág egy száron,
ami már nem akar elhalni.
Ez a boldogság?
Látni valamit, ami nincs, hallani
valamit,
ami nem szól, azzá válni, ami
soha nem lehetsz?
~
— Miért vagy velem, Tae?
— Mert ez boldoggá tesz.
Milyen egyszerű szavak.
— Szeretek veled lenni.
— Miért?
Egy kihűlt porhüvely, egy báb,
egy szellem
emlékek és jövő nélkül. Miért
akarna bárki is velem lenni?
— Szereted a művészetet, hyung?
Szerettem.
— Igen.
— Miért?
— Ez meg miféle kérdés?
— Na látod!
Taehyung a könyökére
támaszkodott, és lenézett rám.
Nem lehet valódi, hogy valakinek
ilyen szemei legyenek.
— Nem tudod megmagyarázni. Csak
szereted, és kész.
Ajak biggyesztve vállat vont,
aztán a szeme újra rám pattant, és elvigyorodott.
— Nem tudom, miért szeretek veled
lenni, de jó érzés. Szóval mit számít az indok?
— Átver téged, Yoongi!
Hallgass!
— Ki akarna veled lenni?
Elég legyen!
— Semmit sem tudsz neki adni!
— Hyung?
— Hm?
— Nem kell kimondanod. Tudom,
hogy te is szeretsz velem lenni.
Napról napra egyre nehezebb jól
lenni.
Már nem csak hegedűk vannak, meg
a hangja.
Fájdalom is van. Fizikai fájdalom,
de nem tudom, honnan ered, és
mikor lesz már vége.
Tae mindig ott van.
Állandóan üzen, felhív,
hangüzenetet küld.
Az ágyamba fekszik, a hajamba
túr, magához ölel.
Azt mondja, gyönyörű vagyok.
A mellkasomra fekszik, és én a
hajával játszom.
Azt mondja, szereti, ha
megérintem.
Az ujjam furcsán viszket, ami
csak akkor múlik,
ha végig simítok a karján, az
arcán.
A mellkasom is furcsán üres, csak
akkor enyhül, ha átölelem.
Ezt azt jelenti, hogy én is
szeretem megérinteni őt?
Ilyenkor olyan békés minden.
De egyszer elmegy, és akkor a
hegedűk visszatérnek.
23.
IS.
Ma megcsókolt.
Még sosem csókoltak meg.
Egy pillanatra minden hang
elkotródott,
és csak a forróság maradt az
ajkamon,
az édes íz a nyelvemen.
Milliónyi különös, ismeretlen
érzelem.
Szédültem, melegem volt,
ficánkolt a gyomrom.
Az ajkai puhák voltak, gyengédek
és óvatosak.
Mintha nem tudná, hogy szabad-e
ezt tennie.
Szabadott.
Jó érzés volt.
Olyan jó, hogy megrémültem tőle.
— Jobban leszel. Megígérem, hogy így lesz.
Tudtam, hogy hazudik.
Most is tudom.
Végig tudtam.