Mi vagyunk te, és mi vagyunk én. [19-23.]

↩ előző              következő ↪

 19.

TIÉD

Volt egy emlék a meghasadt tudatomban.

Furcsa, azt az egyet sosem felejtettem el,

mégsem tudtam, hogy kiről szól.

Nem volt nagy dolog, igazából semmiség.

Emlékeztem a mézeskalács illatra, és egy

édes hegedűszóra, amit egy kisfiú csalt ki

a hangszerből. Emlékeztem, hogy ámulva figyelem.

A hangok mintha csillagok lettek volna egy égen, ami

nem látszik többé, vagy virágok egy száron, ami elhalni készül,

vagy zene egy szobában, ami elnyeli a hangokat.

Emlékeztem, hogy bizsergetett. A földöntúli dallam felpattant

és táncot járt, körülöttem rohangált,

és én döbbent némaságban figyeltem azt az angyali arcot,

ami a hangszerre hajolt.

Emlékeztem a zongorára is. Az ujjaimra, amik végigsiklottak rajta,

a muzsikára, ami épp olyan szép volt, mint a hegedű.

Rólam szólt az emlék.

~

Volt egy másik is.

Abban ceruza és papír volt előttem, meg kergetőző szavak a fejemben,

amiket sürgősen le akartam írni. Ritmusosak voltak, és viccesek,

mert emlékszem, hogy nevettem, mikor befejeztem.

Lehettem talán... tíz éves?

Akkor még a csend csend volt, nem pedig

hegedűk előadása, és gyertyafény is csak gyertyafény volt,

ami világost ad.

De a dalszövegre már nem emlékeztem.

Valahányszor fel akartam idézni,

a szavak mintha kicsúsztak volna a kezem közül.

A tudatom meghasadt, és hiába kapkodtam

a szilánkok után, nem értem el őket.

Az a kisfiú abból az emlékből... Az amelyik a zongorán játszott,

az amelyik azt a dalszöveget írta.

Ő vajon tudta?

Tudta, hogy az élet csak hegedűkből és az ő hangjából áll?

Miért nem vigyázott jobban az emlékeire?

Tudnia kellett volna, mennyire múlandóak,

és milyen könnyen elveszik őket.

Az a kisfiú...

Vajon ilyenné akart válni?

20.

LEHET

Taehyung: Hyung...

Én: Mit akarsz?

Taehyung: Jól vagy?

— Tudja!

Én: Persze.

Taehyung: Megígéred, hogy szólsz, ha nem így lesz?

Megígértem. Mert hazudni könnyű, és csak így szabadulhatok meg tőle.

21.

A

Taehyung mindenhová elvitt.

Nem számít, hogy csak egy pad volt a parkban,

egy hinta a játszótéren, egy fal a gördeszkapálya szélén,

vagy egy kiállítás a városban.

Miért nem állítottam meg?

Ezúttal hagytam, hogy megfogja a kezem.

Meleg volt, és jóleső, és úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni.

Mosolygott. Taehyung mindig mosolygott.

És mikor ezt tette, ragyogott, akár egy angyal.

Mikor ezt tette, úgy éreztem, látom a csillagokat

a máskor fekete égbolton, hallom a muzsikát a szobában,

ami elnyeli a hangokat, és én vagyok az a virág egy száron,

ami már nem akar elhalni.

Ez a boldogság?

Látni valamit, ami nincs, hallani valamit,

ami nem szól, azzá válni, ami soha nem lehetsz?

~

— Miért vagy velem, Tae?

— Mert ez boldoggá tesz.

Milyen egyszerű szavak.

— Szeretek veled lenni.

— Miért?

Egy kihűlt porhüvely, egy báb, egy szellem

emlékek és jövő nélkül. Miért akarna bárki is velem lenni?

— Szereted a művészetet, hyung?

Szerettem.

— Igen.

— Miért?

— Ez meg miféle kérdés?

— Na látod!

Taehyung a könyökére támaszkodott, és lenézett rám.

Nem lehet valódi, hogy valakinek ilyen szemei legyenek.

— Nem tudod megmagyarázni. Csak szereted, és kész.

Ajak biggyesztve vállat vont, aztán a szeme újra rám pattant, és elvigyorodott.

— Nem tudom, miért szeretek veled lenni, de jó érzés. Szóval mit számít az indok?

— Átver téged, Yoongi!

Hallgass!

— Ki akarna veled lenni?

Elég legyen!

— Semmit sem tudsz neki adni!

— Hyung?

— Hm?

— Nem kell kimondanod. Tudom, hogy te is szeretsz velem lenni.

22.

DICSŐSÉG

Napról napra egyre nehezebb jól lenni.

Már nem csak hegedűk vannak, meg a hangja.

Fájdalom is van. Fizikai fájdalom,

de nem tudom, honnan ered, és mikor lesz már vége.

Tae mindig ott van.

Állandóan üzen, felhív, hangüzenetet küld.

Az ágyamba fekszik, a hajamba túr, magához ölel.

Azt mondja, gyönyörű vagyok.

A mellkasomra fekszik, és én a hajával játszom.

Azt mondja, szereti, ha megérintem.

Az ujjam furcsán viszket, ami csak akkor múlik,

ha végig simítok a karján, az arcán.

A mellkasom is furcsán üres, csak akkor enyhül, ha átölelem.

Ezt azt jelenti, hogy én is szeretem megérinteni őt?

Ilyenkor olyan békés minden.

De egyszer elmegy, és akkor a hegedűk visszatérnek.

23.

IS.

Ma megcsókolt.

Még sosem csókoltak meg.

Egy pillanatra minden hang elkotródott,

és csak a forróság maradt az ajkamon,

az édes íz a nyelvemen.

Milliónyi különös, ismeretlen érzelem.

Szédültem, melegem volt, ficánkolt a gyomrom.

Az ajkai puhák voltak, gyengédek és óvatosak.

Mintha nem tudná, hogy szabad-e ezt tennie.

Szabadott.

Jó érzés volt.

Olyan jó, hogy megrémültem tőle.

— Jobban leszel. Megígérem, hogy így lesz.

Tudtam, hogy hazudik.

Most is tudom.

Végig tudtam.

↩ előző              következő ↪