Aprócska boldogság

Forrás: rainysora

 

Aprócska boldogság; modern au, fluff

[Fandom: TGCF, HuaLian] [Szavak száma: 336]

________________

Xie Lian félénk kopogást hallott az ajtón, és tüstént felpattant. Gyors léptekkel átszelte az előszobát, és izgatottan ajtót nyitott.

Egy aprócska kisfiú állt a küszöbön. Két kicsi kezében egy tök alakú kosárkát tartott, ujjai izgatottan markolászták a fogóját. Az arca egyik felét gézbe tekerték, nyaktól lefelé pedig múmiának öltöztették.

– Oh! Csak nem a kis Hong-er az?

Fekete haja kuszán keretezte az arcát, és teljesen hátra kellett döntenie a fejét, hogy felnézhessen Xie Lianre. Az a fele, ami kilátszott a fehér kötés alól áhítatosan, pislogás nélkül nézett fel Xie Lian magas alakjára, hatalmas szeme rajongástól csillogott. Kis lábai bátortalanul összeakadtak.

Xie Lian imádnivalónak találta. Leguggolt hozzá, és szemügyre vette a gondosan készített tök formájú kosárkát. Most vette csak észre, hogy a karimáját színes virágok díszítették. Xie Liannek nagyon tetszettek.

–  Igazán szép a jelmezed! – dicsérte, és az aprócska gyermek arcának bekötetlen fele vörösre pirult örömében. Lábujjhegyre állt, hogy még közelebbről láthassa Xie Liant.

– És milyen sok cukrot gyűjtöttél! Hozzak neked egy másik kosarat? Úgy látszik, a tiéd teljesen…

Csakhogy a gyermek ekkor hirtelen Xie Lian kezébe nyomta a kosárkát, majd sarkon fordult, és elszaladt!

– Eh? Hong-er! Várj! – kiáltott utána Xie Lian, de a kisfiú már olyan messze járt, nem hallotta meg (és ha hallotta is volna, akkor se fordul vissza, túlságosan zavarban volt).

Xie Lian döbbenten bámult utána. Felállt, és zavarodottan pillantott a kosárkára. Az tele volt ínycsiklandozó, színes papírba csomagolt cukorkákkal. A nagy halom édesség tetején azonban volt egy kis papiros is. Xie Lian egy akaratlan mosollyal kiemelte, és megszemlélte.

Egy szabályos, szépen ívelt szívecske volt ráfestve.

Xie Lian mellkasa felmelegedett, és szeretetteljes tekintettel a kisfiú után nézett, aki már messze járt.

Ő legalábbis így hitte.

Hong-er azonban egy fa mögül figyelte, ahogy Xie Lian mosollyal az arcán visszalép a házba, és becsukja az ajtót. Kis arca teljesen felmelegedett örömében és zavarában. Pirospozsgás bőrrel előbújt a fa mögül, de még sokáig állt ott Xie Lian után nézve, félve, hogyha hazamegy, elveszik boldogságának varázsa is.

Aznap éjjel Xie Lian akaratlanul is igazán, őszintén boldoggá tett egy aprócska gyermeket.

A tanító

Artist: meuwzza

A tanító; one-shot, humoros

[MDZS] [Wei Wuxian & Lan Sizhui] [Szavak száma: 719]

_______________________

– Egészen biztos, jó ötlet ez? – Lan Sizhui halántékán egy izzadságcsepp csordogált.

Wei Wuxian a szemét forgatta.

– Ne legyél már ennyire Lan. Mókás lesz, meglátod!

Lan Sizhui nyelt egyet, és minden felé nézett, csak az almaárus lány felé nem.

– Ilyen hozzáállással elüldözöd magad mellől a lányokat – ijesztgette Wei Wuxian, és közben az almaárus szorgoskodását figyelte.

– Hanguang-jun is ilyen, mégis ott vagy neki te! – vágott vissza Sizhui.

– De én fiú vagyok. Mi fiúk nem vagyunk olyan félénkek, mint a lányok. Meg egyébként is, láttál valaha lányokat Hanguang-jun körül legyeskedni? Nem, ugye? Ha én nem vagyok, ki lenne neki? Agglegényként halna meg, és milyen magányos halál lenne az! – sóhajtott Wei Wuxian drámaian. – Te is így akarod végezni?

– Én… Én… – Már majdnem kinyögte, hogy ő még nem áll erre készen, de akkor Wei Wuxian hirtelen alaposan hátba verte, és a fülébe suttogta:

– Figyelj, és tanulj a nagyoktól, Sizhui!

És mielőtt szegény fiú bármit is mondhatott volna, Wei Wuxian már elő is bújt a rejtekhelyül szolgáló kenyeres kosarak mögül, és a háta mögött összekulcsolt kézzel lendületesen megindult az almaárus felé.

Sizhui szíve majd kiugrott, ahogy visszahúzódott, fél arcát eltakarta a kosár, ám képtelen volt levenni a szemét a vidáman szökdelő Wei Wuxianről. A férfi megállt az almaárus előtt, és lendületes mozdulatokkal lehajolt, majd felkapott egy fényesre törölt, piros almát.

– Kisasszony, mennyit kér ezért az almáért?

Sizhui nem hallotta az árat, de látta, hogy a kisasszony női vásárlói érdeklődve pillantanak a cserfes fiatalúrra. Széles mosolyára elpirultak, és legyezőjük mögött összenevettek.

Sizhui gondolatban feljegyezte: vidáman szökdelni, hangosan beszélni, teli szájjal mosolyogni.

A fiatal tanítvány nyelt egyet, és remélte, hogy mindent meg tud jegyezni. Na és ha Wei Wuxian levizsgáztatja majd? Mi van, ha következőre őt küldi almát venni? Lan Sizhui elsápadt a rémülettől. Azok a lányok olyan ijesztőek, ahogy nevetgélnek és szemtelenül illegnek-billegnek Wei úrfi előtt… Na és ha meg sem tud majd szólalni? Wei úrfi nem készítette fel, mi van akkor, ha ledermed a rémülettől.

Miközben Lan Sizhui szép lassan pánikba esett, Wei Wuxian már ki is fizette az almát, majd az ajkához emelve harapásra nyitotta a száját… Eközben az alma felett az egyik fekete hajú szépségre nézett, és az a lány úgy nézett a férfire, hogy Lan Sizhui a lábujjáig elvörösödött. Biztos volt benne, hogy természetellenes ennyire peckesen állni, és abban sem volt biztos, hogy illő ennyire kihangsúlyoznia a… Sizhui nyelt egyet. A kebleit. Wei Wuxian egy mosoly kíséretében hirtelen elvette az almát a szájától, aztán épp csak egy pillanatra, hogy a lányok ne láthassák, Sizhui felé nézett. A fiút hőhullámok kerülgették.

– Ez az alma még illatozik az árusának finom kezeitől. – Miközben Wei Wuxian óvatosan megcirógatta az almát, Lan Sizhui szeme kidülledt. – Csakis egy dolgos kezekkel nevelt alma illatozhat ilyen finoman. – Lan Sizhui benyelt egy korty levegőt, és majd’ megfulladt tőle. Wei Wuxian megdörzsölte az almát a ruhájában, és titokzatos mosollyal hátat fordított az almaárus lánynak; aki a keze mögé rejtett arccal nevetgélt. – Vajon az íze is rejt magában valamit a…

És akkor végre Wei Wuxian is észrevette azt, amit Lan Sizhui: Hanguang-junt a háta mögött.

Wei Wuxian kezéből kiesett és elgurult az alma.

– Ha-hanguang-jun! – kiáltott. – Hahahaha… – Gyorsan úgy fordult, hogy eltakarja a lányt, és vigyorogva a háta mögé rejtette a kezét. – Hát te mikor jöttél? Azt hittem, Felhőzugban találkozunk, aztán…

Hanguang-jun egy szó nélkül megfogta a könyöke alatt, és magával húzta. Wei Wuxian tátogva utána bukdácsolt, és az arcáról lerítt, hogy rajtakapták. Gyorsan Sizhui felé pillantott, és intett, hogy bújjon el.

– Hanguang-jun, állj meg! – A férfi nem reagált. Egyik kezét a háta mögött ökölbe szorította, a másikkal Wei Wuxiant fogta. Sizhui rémülten figyelte.

Wei Wuxian csűrte-csavarta a kezét, hogy kiszabaduljon, és közben tovább kiáltozott.

– Hanguang-jun! Várj már! Hová sietsz? Vettem almát! – Semmi. – Lan Wangji! – Wei Wuxian megtorpant, és csípőre tette a szabad kezét. – Lan Zhan!!!

Hanguang-jun megtorpant, és kissé felé fordult.

– Láttad azt az almaárus lányt? Csinos volt, igaz? – lökte oldalba. Hanguang-jun lenézett oda, ahol megbökték. – De te még csinosabb vagy – kacsintott rá Wei Wuxian.

Sizhui fülei lángolni kezdtek és félre kellett néznie.

Hanguang-jun Wei Wuxian vigyorgó arcára pillantott.

– Gyerekes – közölte. Wei Wuxian megnyugodni látszott, és már épp felelt volna, de Hanguang-junnek volt még mondanivalója.

– És a gyerekeket meg kell büntetni.

Lan Sizhui nem egészen értette, ez mit jelent, abban azonban biztos volt, hogy a mai leckét jobb, ha elfelejti. Wei Wuxian elképedt arca ugyanis arról árulkodott, hogy ezt nem tanácsos eltanulni a nagyoktól.

A bohóc

A bohóc; vers, realista

[Szavak száma: 85]

____________

Piros ajkát a bohóc

Sohase szerette.

Rusnya volt és fakó,

a legkevésbé cseresznye!

 

A mosolyát visszafogta,

Röstelkedve eltakarta.

Akár a szív, ha olyan lett volna,

Nem zárja szoros vonalba.

 

Barna bőre cserzett,

Egy büdös halom trágya.

Abba nyomta fejét

Egy márvány színű társa.

 

Úgyhogy bemázolta képét

A fakó ajkú botor.

Fehéret kent és szívet festett,

így született újjá a bohóc.

 

Most nevettek rajta,

hisz röhejes volt.

A festék nem másít meg,

Rosszul hitte, bolond volt!

 

Hogy visszafordítaná?

Azt sose tenné!

Gyűlölet helyett

most nevetés kíséri.

Trio

Kicsit fura ez így,
Hogy rád nézek,
És elnézel felettem,
Oda, ahol ő áll,
És nem törődik veled.

 

____________________________

Hajnali 1:24-es gondolatok

 

A mind' könnyebb táska

A mind' könnyebb táska; novella, realista, original

[Szavak száma: 324]

______________

Rémálom szülte földön, valahol a valóságban élt egy lány egy tömött táskával. Vállára véve utazott, nem számított, merre ment; mintha lelke lenne, úgy óvta, amit nagy serényen beletett. Egyik kezével a pántot szorította, a másikat zsebre vágta, fiatal volt még, s a világot érdeklődve vizsgálta. Bármerre járt, mindenütt megállt, mindenütt aludt, és ahol nem volt paplan, ott magára húzta az égboltot. Ment esőben, ment fagyban, háborúban és békében, napsütésben és sötétségben. Ment, ha ütötték, ment, ha kísérték, és nem számított, miként nézték, míg súlyos volt a táska attól, amivel teletömték.

Ám ahogy a lány idősödött, a táska egyre könnyebb lett. Ha megverték odakint az erősebb lányok, érezte, a táska veszített a súlyából. Ha eltaszították, kinevették, leköpték, könnyebb volt tovább mennie, mert a pánt már nem mart a vállába olyan erővel. Ha egyedül maradt, és nem kísérte senki, ha sírásában csak magát tudta átölelni, ha igazságtalanságba vitte az útja; mindig könnyebb és könnyebb lett a táska.

Egy napon étlen-szomjan kódorogva betért egy pékségbe. Voltak ott asztalok és székek, és emberek, akik kedvtelve ettek és beszélgettek. A lány igen megéhezett, hosszú volt az útja. Letette könnyű táskáját egy székre, és maga mellett a férfit mosolyogva kérte:

– Figyelne a táskámra, amíg vissza nem térek?

Bólintott a férfi, így a lány nyugodt szívvel indult el. Ám mire visszaért, valami furcsát vett észre: a táska másként állt, mint mikor otthagyta, így gyorsan magához vette.

– Hozzáért valaki a táskámhoz? – kérdezte a férfit.

Az bólintott, és magára mutatott.

– De miért? – kérdezte a lány fájó döbbenettel. – Arra kértem, figyeljen rá, nehogy ellopják, amit beletettem.

– Honnét tudhatnám, elvittek-e valamit, ha nem is tudom, minek kell benne lennie?

A lány néma zaklatottsággal nézte, ahogy a férfi elfordult tőle. Letette az asztalra az ételt; bele sem kóstolt. Felvette a táskát, otthagyta a boltot.

A táska megint könnyebb lett, súlytalan a vállán. A lány akkor jött rá, mikor később belenézett, hogy valamit kivettek belőle; űrként tátongott a helye.

A bizalom volt az, amit óvatlanul legfelül felejtett.