Ariana dla WS | Blogger | X X

2023. október 8., vasárnap

Bolondok aranya

Bolondok aranya; vers, romantikus

[Szavak száma: 192]

______________________

Szóval megijedtél.
A kisfiú, aki bárkivel végigflörtöli az estét,
megijedt, hogy valaki törődik vele.
Ez beleillik a rólad alkotott képembe.
Kényelmes lehet úgy élni,
hogy senkinek nem kell megfelelni,
senki nem kéri számon, ha reggel lelépsz,
és zsebretett kézzel már tovább is mész.
De hova?
Kinek a szobájában bújsz ma este ágyba?
Örökké ezt akarod csinálni?
Egyik ágyból a másikba kódorogni?
Mennyi szoba, mennyi ágy,
mennyi öl és mennyi vágy,
mennyi darabka, amit itt-ott elhagytál,
szét vagy esve egészen,
de egész már nem leszel sohasem.
Egy ládányi kincs,
tele színültig,
pénz, ragyogás, ábránd,
és te mindenkinek adtál, bármerre jártál.
Mohó kezek hordták szét,
de egyesével az arany mit sem ér.
Miért adtál oda nekik mindent?
Embereknek, akik nem is számítanak neked.
Mi lesz ha jön valaki,
de már nem tudsz neki mit adni?
Vagy nem gondoltad sohasem,
hogy egy szobáért fizetned kell?
Talán azt hitted, ingyen van
a helyed mások agyában?
Így nem csoda, ha megijedsz.
Rakott bárki is valamit a ládába, vagy csak elvett?
Jaj, baba!
Rémes lehet a kincs hangja,
ahogy koppan az üres ládában.
De figyelj ide,
figyelj rám!
Csendes leszek!
Csak egy simogatás,
semmi durvát nem kell érezned!

2023. szeptember 4., hétfő

Nevetség

Nevetség; one-shot, sillyfic

[Casanova (BBC, 2005)] [Szavak száma: 709] [Nem árt, ha ismered a fandomot, mert akkor nem tűnik olyan céltalannak]

______

– Mit lehet tenni, ha az ember ilyen szerelmes? – kiáltott fel Giacomo. Belecsengett az ember füle.

Rocco már nem lepődött meg, de azért felvonta az egyik szemöldökét, és fel se nézve az iratokból az ablak felé intett.

– Mondjuk kiugorhat, hogy véget vessen a szenvedéseinek.

Giacomo felpattant, mintha épp erre a javaslatra várt volna, és ablakhoz ugrott. A keret felnyikkant a tenyere alatt.

– Viccelsz velem, Rocco, de lehet, hogy megteszem!

Az inge ujját bőszen zilálta a szél, és Rocco feje megfájdult a látványtól. Egy jól öltözött, általában okos, felnőtt férfi, akitől a megélhetése függött az ablakkeretbe kapaszkodott, és kifelé bámult a szóhoz sem jutó csillagokra. Rocco késztetést érzett, hogy jól seggbe rúgja, és végignézze, ahogy alázuhan. De akkor új munka után kellett volna, hogy nézzen.

– Gyere már vissza, te ostoba, mielőtt a fiad meglátja, mekkora mamlasz az apja!

– Lássa csak! – dohogott Giacomo, és nem tágított az ablaktól. – Lássa azt is, mit tesz a férfivel, ha ostobán odaadja a szívét egy nőnek. Hallasz, Giac?! – kiáltott hirtelen, de nem a fiának, hanem az égnek üvöltötte a szavakat. A keretbe kapaszkodott, kifelé hadonászott nagy hévvel. Még a gyertya is beleremegett ebbe az esztelenségbe. – Soha ne add oda a szívedet senkinek! Hallod? Soha!

– Vagy legalábbis ne egy nemesúr feleségének… – Rocco rosszalló fejcsóválással elpakolta az irathalmot. – Aki jobban szereti a pénzt, mint egy virgonc péniszt.

Ezt már-már direkt hergelésnek szánta, és el is érte, hogy Casanova visszaugorjon a szobába. A csizmája fenyegetően koppant a padlón. Komoly arccal megindult Rocco felé, rá szegeződő ujjával figyelmeztette, ami maszatos volt a tintától. Nem lehetett komolyan venni.

– Henriette pontosan tudta, mit kell tennie, hogy biztonságban legyen. Ne beszélj így róla!

Rocco védekezően feltartotta a kezét, majd az ablakhoz ment és bezárta. A függönyt is elhúzta. Gondolkozott, vajon a gyertyát is fújja-e el, vagy Casanova egy háborodott pillanatában a szemébe önti a viaszt, hogy „ha nem lehetsz a világom, ne is lássam ezt kegyetlen világot!”. Rocco tapasztalatból fontolgatott. Veterán volt már Casanova szívfájdalmaiban.

– Ó, Henriette… – rogyott vissza a székbe. Úgy nézett az iratokra, mintha azok tehetnének minden bajáról. Lekonyult a szája. Szánalmas látvány volt. – Én mindent megadtam volna neked. Mindent!

– Majd el is vetted volna tőle.

– Persze, de nem szándékosan! – védekezett Giacomo. – Figyelj rám, Rocco! – pattant fel hirtelen, és Rocco már a szemét forgatta. Casanova megkerülte az asztalt, parádés, hogyan hajlította a csípőjét, hogy elkerülje az ütközést. Ha ilyen mozdulatokat hajt végre az ágyban is, Rocco nem csodálkozott, mitől olyan népszerű. – Hát nem ez a lényege az életnek? Megszerzel, és elveszítesz dolgokat. Jó, lehet, hogy most szegények vagyunk, de ha átrágjuk magunkat ezen a sok papíron, akkor holnapra már újra gazdagok lehetünk. – Elbizonytalanodott. – Vagy holnaputánra, esetleg a jövőhónapra, nem számít! – hessegette el a kételyt. – Mindig megcsináljuk! Ház, birtok, szolgák, lakomák, bálok és szex!

– Aztán koplalás, mocsok, szégyen, kegyeletvesztés, utcán alvás és börtön – egészítette ki Rocco a szépen csengő fantáziálást.

Giacomo megragadta Rocco gallérját, és a szeme közé nézett. – Ez kaland! Ez a lényeg!

– Neked, Giac. De nem egy nőnek. Nem Henriette-nek. – Lefejtette a kezét a gallérjáról, és visszatuszkolta a székbe. – Egy nőnek a gyerekeire is gondolnia kell.

– Én is gondolok az enyémre! – lendült a keze az ajtó felé. – Nézd csak meg, a fiúnak mindene megvan! Van egy szuper apja, aki bármit megold!

– Van egy neve, aminek hallatán a férfiak nevetnek, a nők meg kuncognak. Hasznos voltál, Casanova, gratulálok.

– Én – ütögette meg a mellkasát Gaicomo, és közben úgy érezte, kihasad a szíve. Ha Henriette tudta volna, hogy így vérzik érte, akkor is azt a pipogya Grimanit választotta volna? – Én – folytatta, de túl heves volt, hogy ki tudja mondani, amit akart. – Én – állt fel és elindult Rocco felé, aki karba font kézzel követte a szemével, és várta a műsort. – Én – Giacomo botladozott még pár lépést, majd a földre rogyott Rocco előtt, és rimánkodva átölelte a térdét. – Én belehalok a szerelembe, te meg kinevetsz!

Mert nevetséges vagy” – akarta mondani az ifjabb Giacomo Casanova, aki a félig nyitott ajtóban állt, és csendben nézte végig az apja szánalmas nyavajgását, de végül nem szólt egy szót sem. Mielőtt Rocco, aki tiszta éjjeli ruháért indult az apjának észrevehette volna, hogy ott áll, visszahúzódott, és eltűnt a szobájában.

„Soha ne add oda a szívedet senkinek! Hallod? Soha!”

Ha a szív ilyen röhejessé tesz egy férfit, apám – gondolta a fiú, mielőtt becsukta a szemét –, akkor ígérem, jól gondom lesz rá.

2023. július 23., vasárnap

Ballépés


Ballépés; vers, romantikus

[Szavak száma: 86] 

__________________

 

Megkérdezed mindig,

Ahogy illik,

Hová megyek,

Kivel leszek.

"Hogy hívják?

Ja, hogy srác?!

Akkor jó dugást!"

 

Persze gúnyolódsz,

És rohadt kínos,

Ahogy faggatózol,

Rakd csak össze

Bármelyik sztorit,

Amelyiktől irtózol!

 

Én nem fogok

Magyarázkodni neked,

Kajáld csak be

A tévképzeted!

Nekem mindegy,

Mit hiszel,

Amíg irigyen,

Álmatlanul fekszel.

 

Remélem,

A penész kiesz!

Ez pont az,

Amit érdemelsz.

Lemondtál rólam,

Tudnod kellett,

Hogy sorban állás lesz.

 

Ha elhitted,

Hogy várni fogok,

És ha füttyentesz,

Már loholok,

Akkor megérdemled

A pofára esést.

Elvétetted, baba,

Ezt a tánclépést.

2023. május 28., vasárnap

Trófea


Trófea; vers, romantikus
[Szavak száma: 110]

________________

Hűs nyugalom,

ha hagyom,

elönti az arcom.

Nem érted,

zavaros,

a tűz langyos,

a kezed alatt

hallgat,

csendbe fulladt

hajlandó testem.

 

Tudd meg,

bennem

nem lelsz

trófeát,

a polcodon

az ócskaság,

engem szánj

akárhová,

óhaj maradok.

 

Bánatomból

úgysem szabadulok,

kívánalom,

mi maradok.

Bolondom, mondd,

mit tesz a polc

ha a sok konctól

nem látom

az alakod?

 

Emlékezz

feltétlen,

ha ránézel,

hogy a gyűjteményed

temérdek,

de hiányos,

a helyem hézagos,

bosszankodsz,

az űrtől

nem látod

a rakatot.

 

Ki is pótolhatod,

a helyemre rakhatod

azt a másikat,

lássa csak

mind, ki van,

hogy teljes a sorozat.

Vagy felejtsd el

teljesen

a törött szívemet,

helyrejön,

ha rájövök,

a trófeáid

milyen betegségre,

hányszor szeded.


2023. május 22., hétfő

Örökkék

Nagyon régóta készültem megírni ezt a posztot, de megvártam, amíg a hivatalos elérhetőségek is megjelennek hozzá, hogy valami kézzelfoghatót is tudjak mutatni nektek. Nagyon nehéz volt (izgatott ViPa imádja spammelni az embereket az izgalmával), és most, hogy végre vége a várakozásnak, furcsa mód nem tudom, hogy fogjak hozzá a bejelentéshez, úgyhogy csak úgy megteszem.

Tavaly év vége felé a Merítés novellapályázatot hirdetett, aminek nyertes műveit egy antológiában publikálják. Négy novellát és egy verset küldtem be, amiből a Törött tükör c. művem bekerült. Rajtam kívül 73 szerző novellája és verse lesz olvasható az Örökkék címre hallgató kötetben, ami 2023. június 8-án jelenik majd meg.

Nem hiszem, hogy sikerül ezt az élményt teljesen megélnem. A kötet már régóta előrendelhető, a kiadó készül a Könyvheti dedikálásra, ahol asztalt is kapok, már átvettem a tiszteletpéldányomat, elmeséltem a barátaimnak, van, amelyikük már el is olvasta a kötetet, lassacskán kikerülnek az értékelések molyra, és én még mindig kissé hitetlen, tagadó állapotban vagyok. Tudom, azt írtam, izgulok. De a helyzet az, hogy csak annyit tudok, hogy izgulnom kellene. Viszont az egész annyira szürreális. Mikor bejelentették, kik kerültek be a kötetbe egy jó darabig nem szóltam róla senkinek. A lelkesedés mellett ott motoszkált a fejemben, hogy "mi van, ha kiderült, hogy tévedés történt?" Aztán megkaptam a hivatalos emailt is, megírtam a bemutatkozó szövegemet, majd elkezdtük megkapni a híreket a munkálatokról, a megjelenésről, a dedikálásról, és én még mindig óvatosan, tojáshéjon lépkedve kezeltem a témát. Azt hiszem, ez történik akkor, amikor nagyon és nagyon régóta akarsz valamit, és az végül sikerül. Siker. Sikeresnek érzem magam. Már korábban is annak éreztem magam. Van egy kis olvasótáborom, sok olyan ember, akikről minden egyes újabb történetemnél tudom, hogy fel fog bukkanni, akár csillagozás, akár kommentelés formájában. Amíg van kinek írnom, sikeresnek érzem magam. De a hivatalos megjelenés olyan álmom volt, amit a kezdetektől dédelgettem, és a végére olyan kincsként kezeltem, hogy mikor a kezembe került, halálra rémültem. Egészen más távolról kívánni valamit, majd valójában a kezedben tartani. Félelmetes. 

Úgyhogy foglaljuk össze: ViPa a saját hibájából nem tudja fesztelenül megélni ezt az oltári sikert. Igen, a saját boldogságom útjában állok, ezt eddig is tudtam. Mindenesetre nagyon szerettem volna elmondani nektek, hogyan érzek, és a figyelmetekbe ajánlani nem csak a kötetet, de a dedikálást is. Nagyon-nagyon szeretnék találkozni veletek, mert ez a blog és ti vagytok a kis boldogságom egyik nagyon bő forrása. Hálás vagyok nektek a kedves szavaitokért és a támogatásotokért, és a kiadónak a lehetőségért és a bizalomért. Hadd mondjam el nektek mindezt élőben is!

A fotó béna, mindannyian tudjuk,
hogy nincs tehetségem hozzá.
Most eszembe jutott a Jólvanezígy kiköszönő mondata, de nem lophatom el, nehogy Ádámék bepereljenek. Mindenesetre én ott leszek a Könyvhéten (még sosem voltam, szóval ez duplán első alkalom lesz). Ha jöttök, ott találkozunk! A novellámhoz és a kötethez pedig sok borzongást kívánok!

Fontos infók:

  • A kötet ITT rendelhető elő.
  • Molyos adatlap ITT érhető el.
  • A dedikálás 2023. június 9-én, pénteken lesz, a Vígadó téren, a Talentum House kiadónál, a K37-es standnál. Én 16:00-16:30 között dedikálok. Az eseményről ITT olvashatsz bővebben.

2023. február 28., kedd

Karhu

Karhu; angst, realista, original,

[Szavak száma: 505]

_________________


– Igyekezzetek! Tovább!

Suhintás harsant keresztül a fejük fölött, és az ostor a hátába mart. Előre zuhant, a test kiesett a kezéből, tompán puffant, mint egy súlyos zsák, és elgurult a poros földön. Négykézláb, zihálva mászott előre, meztelen hátát merevre sütötte a nap, a friss vágás kínzón húzta a bőrét. A hangzavarban nem hallatszott a csikorgás bőrkeményedéses keze alatt.

– Karhu…

A karjába fogta a testet, ami kizuhant a vászonból, az orrát megcsapta az édeskés hullaszag. Lenyelte a szagot, egészen a tüdejébe. A test merev volt, nehéz, nagyon nehéz a karjában.

Felállt vele. Csupasz talpa vérfoltokat hagyott, ahogy egyik lépést tette a másik után, feje felett a felügyelő rikoltása túlüvöltötte a munka zaját.

A fal épült. Az emberek hullottak. Karhu halott volt.

Libasorban haladt a csürhe, mindenki kezében egy holtest, bűzlött-foszlott, rohadt a zsákokban. Karhu szájából egy légy repült ki. Összeszorította a fogát, megkeményítette a szívét. Nem az előtte lévő vérző lábát nézte, hanem a halott lilás-feketés arcát, a foltok alatt a hullaszínű bőrt, a lecsukott szemeket. Karhu nyitott szemmel halt meg.

A puffanás hangja egyre erősebb lett, ahogy közelebb kerültek a gödörhöz.

Puff.

Szünet.

Puff.

A tűzforró napon az egymásra dobott testek fullasztó szaga áradt feléjük. A puffanás ütemes volt és kimért. Puff. Szünet. Puff. Meg kellett szabadulni az útban lévő mozdulatlan testektől, hogy haladhasson a munka. A kerítésen túl újabb potenciális holttestek várták, hogy felváltsák a gödörben végzett társaikat. Az utánpótlás kifogyhatatlan, hely volt újabb gödröknek.

Nem tudták egymás neveit. Ő is csak Karhuét tudta. Karhu. Karhu. Karhu. Karhu.

Karhu is csak egy névtelen hulla lesz egy gödörben, amit hamarosan betemetnek. Egy névtelen test egy tömegsírban, amire keresztet sem pazarolnak. Elveszik majd a fal alatt, kiveszik majd a köztudatból, nyoma sem marad, és senki sem fog emlékezni egy fiúra, akit Karhunak hívtak, és meghalt a Falért.

Az előtte lévő – puff – behajította a testet. Félreállt, szünet, és ő jött. De a puffanás elmaradt. A katona, aki a gödör szélén állt, és arcán izzadság folyt a sapka alól, megbökte a puskájával.

– Igyekezz, paraszt!

A katona figyelt rá.

– A neve Karhu – mondta, a szótlanságtól gyakorlatlanul beszélve. A katona hátrahőkölt. Itt a parasztok nem beszéltek.

De ez a paraszt most azt mondta, „A neve Karhu”, és a névtelen hullából a halott Karhu lett.

Hátrafordult.

– A neve Karhu – mondta a másiknak. A paraszt felnézett rá a saját hullájából, a szája szélére sár ragadt, a szeme fertőzéstől vöröslött. Bólintott.

– A neve Karhu – ismételte meg, és a mögöttük lévő is meghallotta.

– A neve Karhu – suttogta az is, mintha a saját halottjának mondaná. De a halott nem beszél. Azt az élő teszi.

– A neve Karhu. – A mondat úgy zizegett végig a csürhén, mint hullám a parton. Végig szántotta a torkokat, és lepergett a nyelvekről. – A neve Karhu – suttogták, egymásnak adták, elismételték. – A neve Karhu.

A katona hátralépett rémültében, szilánkok csikorogtak a talpa alatt. A nap égette a hátukat, a levegő sistergett a szavaktól, a parasztok hangjától, az egyetlen névtől, amit a sajátjukon kívül ismertek.

– A neve Karhu – ismételték. – A neve Karhu – suttogták.

A paraszt előrelépett.

– A neve Karhu – ismételte, mielőtt behajította volna az öccsét a gödörbe.

2023. január 9., hétfő

Istene a szépnek


Istene a szépnek
; fantasy, one-shot

[Fandom: BTS, Taegi] [Szavak száma: 607]

______________

 

Taehyung kék virágokat választott. Hosszú ujjaival végigcirógatta őket, felvett valamennyit, majd hagyta őket visszahullni. Egyikük az aranyozott edény szélére esett, külön a többitől. Taehyung lágyan elmosolyodott, kezébe vette. Úgy fogta fel, ennek a virágnak kellett lennie az elsőnek.

Felnézett hát, hogy eldöntse, hová helyezze.

A szobor még pőre volt, és márvány színű. Hamvasra csiszolt, szinte selymes, épphogy nem érződött finom bőrnek, ahogy megérintette. Taehyung ugyanis sokat érintette a szobrot. Tudta, hogy tisztátalan, hogy megsérti vele, és feldühíti, de esendő volt, vágyainak parancsolni képtelen. Az élvezet a gyomrában, mikor hozzáért jobb érzés volt, mintsem képes lett volna megvonni magát tőle. A szobor megbabonázta, és elragadtatta. Gyönyörűbb és veszélyesebb volt minden istenségnél.

Lehunyt szemének sarkában ravaszság ráncolódott, így Taehyung odatette az első virágot. Ajkának kunkora hamisságra gördült, úgyhogy kidekorálta. Nyakának íve kecses volt, egy király ereje dagadt rajta, izmai aprólákosan faragottak, simaságuk nem evilágra érdemes. Meztelen válla zavarba ejtő, forróságot keltő. Taehyung keze reszketett a sóvárgástól, míg kék virágok sorát helyezte rá. A szobor, ha mozogni tudna, embernek is tűnhetett volna, s akkor az olyan gyarló lelkek, mint ő, a lába elé zuhantak volna.

Taehyung keze illetlen volt, és simogatta. Mielőtt az utolsó virágot is elhelyezte volna, ajkával az ajkát, nyakát, vállát csókkal magasztalta. Minden áhítatát a szoborra csókolta, mert ez volt az utolsó, hogy megtehette.

Mikor elkészült, hátralépett, hogy megcsodálja művét.

A márvány szín szobor finom nyakát és egyik vállát apró, kék virágok díszítették, elfedték arcán a ravasz és hamis mosolyt, kedvessé tették.

Taehyung térdre ereszkedett előtte. Nem hozott párnát, hogy kényelmesebb legyen, mert az ő Istene életét sem könnyítették meg. Mellkasa remegett az izgalomtól, elbódította az öröm, hogy végre megfelelő híve lehetett fenséges istenének.

Az Istennek, aki megmentette őt a máglyahaláltól.

Taehyung egy újabb aranytálat fogott, amiben illatos víz lötykölődött. Felállt, és levetkőzött. Lehajtott arca vörösségtől égett, szégyellte egyszerű testét. Arca volt, mely megfestett angyalnak tetszett, csak erre volt érdemes nézni. Ruháit gondosan összehajtotta, és a szobor lábához helyezte. Rongyot fogott, belemártogatta a vízbe, és gondosan mosakodni kezdett. Félrehajtotta a nyakát, megmosta a mellkasát, a lábát, és legérzékenyebb pontját. Reszketett a térde, minden érintés túl kellemesen érte.

Addig mosta a bőrét az illatos vízzel, míg megfelelőnek nem gondolta magát, s akkor félretette a tálat. Csupaszságát közönségesnek találta, szégyenkezett ért, de tudta, hogy így kell tennie.

Már csak egy utolsó tál volt vissza, ez nem aranyból készült. Abban sem virág, sem illatos víz nem volt, helyette izzó szén parázslott az alján.

A magasba emelte, vele megemelte az állát is, majd maga elé tette. Egy pillanatig sem félt.

– A szépségemet és életemet, Min Yoongi, odaadom érted – suttogta, és arcával előre belehajolt a tálba.

És a szépsége és az élete valóban odalett.

Taehyung teste fájdalmas ívben hevert a szobor előtt. Úgy tűnt, órákig nem mozdult semmi, csak a nap hanyatlott a föld felé, mintha Taehyungot követné. Meztelen testét hiába borzolta a hideg, csak a szobron rezegtek meg a kék virágok.

Megrezzentek a kék virágok.

Az egyik, az, amelyik a szeme sarkában volt, lehullott. Lassan lengett a föld felé, megpihent a test mozdulatlan vállán. Egyszerű szépsége igazán kellemes látvány volt.

A szobor szeme megmozdult. Lassan, óvatosan fordult a föld felé, megállapodott a kék virágon a halott testén.

Szeme lassan összezárult. Mosolyától csukódott le, ami a szája sarkától kunkorodott fel.

Azt beszélik, az isteneket a mennybe zárták a hedonizmusukért. A mértéktelenségükért, amivel vágyták a szépet, az örömöt, az élvezetet. Ám ha volt hívük oly’ dőre, hogy ezek közül valamelyiket feláldozza érte, kiszabadíthatta az Istent.

A szépség, amelyet Kim Taehyung gondolkozás nélkül odaadott, kiszabadította Min Yoongit; istenét a szépnek, ami a szemmel kacérkodik.

Azt is beszélik azonban, hogy az istenek ravaszak: nem mentenek meg, csak ha tudják, hogy van valamid, amit értük adj.

2023. január 2., hétfő

A fiú, akit nem szerettek

 


A fiú, akit nem szerettek; one-shot, light angst
[Fandom: MDZS, Jiang Cheng] [Szavak száma: 781]

_____________

Szúró fájdalommal a mellkasában a gyermek Jiang Cheng csak futott és futott, könnyei elködösítették a látását. Letörölte a kezével és szipogott, de nem állt meg, amíg el nem érte a szobájának ajtaját. Ott aztán bezárkózott, és dühösen az ágyára vetette magát.

Az az ostoba Wei Wuxian! Ki ő, hogy idejön, és elűzi a kutyáit? Miért hagyta ezt az apja, miért vitette el őket?

Jiang Cheng dühösen a párnába bokszolt, és beletörölte az orrát. Ki ez a gyerek, hogy fontosabb ő, mint Jiang Cheng?

– A kutyáknak menniük kell, A-Cheng. Wei Ying fél tőlük.

– De én nem félek! Ők az én kutyáim, apa! Az nem érdekel, hogy én szeretem őket?

Az apja egy pillanatig csendben nézte, majd azt mondta:

– Ne legyél ilyen drámai, A-Cheng. Majd megszeretsz valami mást.

Jiang Cheng döbbenten pislogott, de az apja már nem figyelt rá, és tudta, hogy veszített. Sarkon fordult, és elszaladt, hogy senki se lássa, ahogy sír. Az apja akkor még meg is szidta volna. Nem úgy, mint azt a fiút, akit A-Xiannak becézett, pedig nem is a fia volt. Azt a fiút tanítgatta, és játszott vele, és elvitette a kutyákat, mikor félni látta tőlük.

Jiang Cheng felült, és megtörölte az arcát. Hangokat hallott az ajtó mögül, ismerős és ismeretlen nevetést.

Lecsúszott az ágyról, és az ajtóhoz somfordált, majd résnyire nyitotta.

Odakint az apja a karjába vette Wei Wuxiant, és körbe-körbe pörgött vele, amitől mindketten elszédültek. Wei Wuxian hangosan kacagott, és könyörgött, hogy tegyék le, de mikor az apja megállt, tovább markolta a ruháját, és „Még, még, még!”-et kiáltott.

Jiang Cheng szíve összefacsarodott.

Kinyitotta az ajtót, és kirontott rajta, odaszaladt az apjához, és rángatni kezdte a ruhája ujját.

– Én is, én is! – kiabálta, és pörögni kezdett mellettük, és hányingere támadt, de addig pörgött, amíg az apja le nem tette Wei Wuxiant.

– Engem is! – nyújtotta a karját az apja felé, aki ziláltan nézett le rá. A haja kibomlott, a ruhája meggyűrödött, ahol Wei Wuxian belekapaszkodott.

– Talán majd máskor, A-Cheng, teljesen elszédültem – mondta zihálva. – Öreg vagyok én már ehhez. Ha még egyet kell pörögnöm, összeesek.

Mellettük Wei Wuxian a fenekére huppant, és nevetve hentergett a füvön.

Jiang Cheng oda se figyelt, csak a kezét nyújtotta az apja felé, és utánaszaladt, mikor az megfordult, hogy elmenjen.

– Engem is, apa, én is akarok játszani!

– Játssz A-Xiannel.

– De én veled akarok! – kiáltotta Jiang Cheng kétségbeesetten, és megragadta az apja ruháját. A férfi megállt, és hátrafordult. Az arca kifejezéstelen volt, és Jiang Cheng bátorsága eliszkolt. – Én is akarok veled játszani – mondta vékony hangon. – Játssz velem, kérlek.

Az apja nézte és nézte egy darabig, majd odanyúlt, hogy lefejtse az ujjait a ruhájáról, hogy tovább mehessen.

– Talán majd legközelebb – ismételte. – Most sok dolgom van.

– Wei Wuxianre mégis van időd! – csattant fel Jiang Cheng dühösen, és a szívét elöntötte a gyűlölet. – Rám miért nincs soha? Én vagyok a fiad, nem az a szolgafia!

A pofon a semmiből jött, és A-Cheng a fenekére esett.

– Jiang shushu, ne bántsd! Majd én játszok vele! Én játszok!

Jiang Cheng az arcát markolta, mikor Wei Wuxian odaszaladt és leguggolt mellé, hogy megmutassa neki a köveket, amiket a folyóból gyűjtött. Fel akarta vidítani, de Jiang Fengmian félretolta, és a fia szemébe nézett.

– Meg ne halljam ezt még egyszer, megértetted?

Jiang Cheng nem mondta, hogy megértette. Mert nem értette. Az apja elment, mert azt se várta el tőle, hogy helyeseljen.

Jiang Cheng tompán nézett utána, és a mellkasa nagyon, nagyon fájt, pedig nem is ott ütötte meg. Még sosem ütötte meg.

Wei Wuxian mellette szintén döbbent volt, de gyorsan fel akarta vidítani Jiang Chenget, hogy elfelejtse, ami történt. Rosszul érezte magát, hogy miatta büntették meg.

– Játszol velem? Menjünk le a folyóhoz! Madam Yu…

– Menj innen! – ripakodott rá, és felpattant a földről. Az arca vörös volt az ütéstől, és fájt. – Ez nem a te otthonod, és az apám nem a te apád! Menj el innen!

Azzal Jiang Cheng elszaladt, magára zárta a szobája ajtaját, és aznap éjjel be sem engedte Wei Wuxiant. Aludjon, ahol akar, egyen, amit akar. Jiang Cheng azt remélte, a fiú eltűnik reggelre, és véget ér ez a rémálom. Azt remélte, úgy ébred, hogy az apja bejelenti, az a mihaszna fiú elcsavargott, és bocsánatot kér, amiért megütötte őt. De nem, nem is kellett a bocsánatkérés. Azt remélte, ha Wei Wuxian eltűnik, az apja inkább vele játszana.

De Wei Wuxian sosem tűnt el, és az apja sosem játszott vele.

Jiang Cheng éveket töltött a verandán ülve, lassan felnőve, nézve az apját, amint Wei Wuxiannel játszik, a karjában tartja, ahogy őt soha, és elkényezteti őt, ahogy az apák a fiukat.

Jiang Cheng nem volt egy apa fia.

Ő csak egy nő fia volt – jött rá, mikor felnőtt –, akit a férje nem szeretett, és a szeretetet, amit így nem érdemelt, odaadta egy idegennek.