Láttam egy fiút

Láttam egy fiút...; realista, angst, saját

[Szavak száma: 427]

______________________

Láttam egy fiút a korlát mellett állni – tökéletes csendben –,

csak a jéghideg vas sikított ráfeszülő kezében.

Pedig aligha téphette volna ki – vézna volt és gyenge –,

mégis rémületes erő az, mi száguldozott benne.

 

Láttam a vívódást – megsiratta, átölelte –,

s akár az anyja, úgy állt mellette.

Hol megragadta – marasztalva, szeretettel –,

hol eltaszította hideg gyűlölettel.

Láttam őt átlépni a korláton, mikor a bizonytalanság – akár véres penge –

végleg kimetszette, ami még megmaradt benne.

 

Láttam őt a vizet figyelni – mint szomjazó a délibábot –,

látott ott valami valótlant, ami után kínzón vágyakozott.

Láttam, amint megremegett az ajka – cserepes és száraz –,

mert félelmetes valóra váltani egy végzetes vágyat.

 

Láttam az éjszaka színeit – védelmező fekete –,

közrefogni az alakját, és alábukni benne.

Pedig illettek hozzá a színek – a szivárvány színei –,

mert onnét, ahol én álltam, a fekete nem állt jól neki.

Láttam őt örülni a sötétségnek – békés és kedves –,

de láttam tőle viszolyogni is, mert magányos és retkes.

Láttam őt vakarni a bőrét – azt a sötét másodikat –,

fuldokolni alatta, pedig védelemként használta.

Láttam ezt a fiút várni – percekig, talán órákig –,

láttam őt nem félni, és bátorságot színlelni.

És mikor nem állította meg senki – oly' érdektelenek az emberek –

láttam őt feladni egy fiatal életet.

Láttam őt, mikor a szemében – valaha vad és tüzes –

megtört a fény, mikor nem marasztalta más, mint én.

Láttam őt arra kérni engem, hogy engedjem el – ne kérj ilyet, kérlek! –

nem azért, mert én senki voltam, vagy mert ő senki lenne.

 

Hanem azért, mert senkik vették körbe.

 

Hiszen nem csak én láttam őt – gonoszak az emberek –,

de egyedül én rezzentem össze, mikor elengedte az életet.

Láttam azt a fiút – oly’ szívet tépően –

kívánni egy életet: az enyémet, vagy akár a tiédet.

 

Láttam őt megkönnyebbülni – most már béke vár –,

mert egy dologtól: a haláltól nem vehették el a jogát.

Láttam őt megtörni egy királynak öltözött bohóc vasmarka alatt – ostoba vénember! –

és láttam a vasmarok alatt a petyhüdt hájat, amint erőnek álcázza a gyengeséget.

 

Csak én láttam a vézna bőr alatt pulzáló erőt – bátrabb vagy, mint hittem! –,

ami átlendítette őt a korláton, ahol már nem menthettem meg.

Hallottam suttogásokat, de csakis mocskosat – szégyelljétek magatokat! –

mert a tisztaság észrevétlen, csendes, csak a hiánya tűnik fel, de az felesleges.

Láttam őt elmerülni a habok között – kérlek, mondd, hogy ott könnyebb! –

olyan békés volt, egész megrémisztett.

Láttam a tisztaságot megfulladni a mocsoktól – a világ megint rosszabb hely lett –,

és láttam embereket diadalmaskodni egy elvett élet felett.

Láttam egy fiút meghalni – bocsáss meg, kérlek! –,

és láttam egy zászlót utána úszni a szivárvány minden színében.

A fiú, aki önként ugrott a szakadékba

A fiú, aki önként ugrott a szakadékba; mese/egyperces, angst, saját/original

[Szavak száma: 241]

_____________________

Rémálom szülte földön, egy hasonló világban élt egy fiú, igen gyáva. Hogy honnan tudom, hogy az volt? Na ide hallgass! Egy napon ez a fiú útra kelt, ki tudja, hová ment, csak azt tudom, hogy göröngyös erdőn és sötét réteken vitte az útja, és ahol nem akadályozták, ott vígan lépdelve haladt. Egyszer aztán egy szikla széléhez ért, keskeny úthoz, alatta szakadék, és a végén ott várta az úticélja. Ne kérdezd mi volt, csak azt tudom, hogy hőn áhította.

Ám a szakadék mély volt és halálos, és halálos volt a félelem is, vérfagyasztó. Egészen odáig olyan szépen haladt; ha sötét volt, kivárta, az akadályt kikerülte. De a szakadékot nem kerülhette. Nem várhatta ki, míg eltűnik, mert nem tűnt, és nem választhatott másik utat, mert nem volt. Csak egyenesen mehetett, a szakadék szélén egyensúlyozva. Bátornak kellett lennie, ezt tudta. De a mélység minduntalan húzta, odavonta a tekintetét, beleremegtek a csontjai. Tovább ment, de ha rosszul lépett, szikladarabok hullottak a mélybe. A félelem nőttön nőtt, mi van, ha belezuhan? Mi van, ha megcsúszik a lába, mi vár a mélységben, fájni fog a halál? Nem lenne egyszerűbb véget vetni ennek; gyáván, ostobán? Reszketett a félelemtől, nem mert odanézni, de mégis néznie kellett. Félt tovább menni. Félt tovább rettegni. Félt, mit tenne, hogy a félelmének véget vessen. És ez megőrjítette. Félelmében azt kívánta, csak legyen már vége!

Nem volt már, alig három lépés, de a fiú megtorpant; lehunyt szemmel, oldalra dőlt, és önként a szakadékba zuhant.

_____________________

Nem vagyok tériszonyos, de van bennem egy egészséges félelem a zuhanástól. Egy alkalommal pedig rájöttem, mitől félek a legjobban. Nem is igazán a zuhanástól magától. Attól szoktam félni, hogy a félelem rávesz valami ostobaságra, és úgy akarok véget vetni neki, hogy ahelyett, hogy eltávolodnék a szakadéktól, inkább belevetem magam. Ez a kis szösszenet ezt az érzésemet volt hívatott elmesélni.