Cím: 60
másodperc épp elég
Műfaj: novella/one-shot
Zsáner: songfic,
slash
Szereplők: Myungyeol
(Myugsoo&Sungyeol, Infinite)
Megjegyzés: A fandom ismerete nem szükséges a történethez!
Leírás: "60
másodperc épp elég arra, hogy meghalj. Vagy arra, hogy szerelembe ess. Esetleg
mindkettő."
Dal: Kim Sungkyu - 60 sec
Gondolataim: Többen jeleztétek, hogy itt minden szép és jó, de most aztán már igazán hozhatnék valami vidámat is, mert elásom itt a hangulatot a föld alá a sok szomorú történettel. Úgyhogy most végre hoztam valami... vidámabbat. Fluffnak nem nevezném, de távolról sem angst, szóval talán ezzel megbocsájtjátok nekem a sok szomorú történetet. Ez
volt életem legeslegelső fanficce, és a legeslegelső slash történetem is, szóval fogadjátok szeretettel!
[Fanart: Innen]
60 másodperc épp elég arra, hogy meghalj. Vagy arra, hogy szerelembe ess. Esetleg mindkettő.
Egy.
Lee Sungyeol a zsebébe süllyesztett kézzel sétált a Han folyó mentén. Tekintete messze kalandozott, figyelte a folyó lassú folyását, ahogy a nap arany sávokat festett a habok közé, és ahogy megcsillant egy-egy nedves sziklán a parton.
Kettő.
A szél enyhén fújt, vállig érő, világos haja kócosan meredt szanaszét, bő inge meg-meglebbent, a karja már libabőrös volt a hidegtől. Talán kabátot kellett volna felvennie, vagy legalábbis egy dzsekit – morfondírozott.
Három.
Későre járt már, a nap lassan kúszott a felhők felé, hogy még egyszer utoljára csókot hintsen a Han folyó tiszta habjaira, majd végleg lebukjon a szürke fellegek mögött. Az utcai lámpák abban a pillanatban felvillantak, elárasztva a sötétségbe burkolózott utcát.
Négy.
Sungyeol megborzongott. Jeges érzés taszította mellkason, pedig annyira nem is volt hideg. Úgy érezte, mintha jéghideg karmok fonódnának lassan a szíve köré, majd szorítanák össze, s próbálnák meg kitépni a helyéről.
Öt.
Megtorpant, a mellkasához kapta a kezét. Halkan zihált, miközben egyik kezével azt a pontot masszírozta, ahol a fájdalom érte.
Hat.
Borzalmasan rossz érzése volt. Egész testét jeges, borzongató feszültség kerítette hatalmába, és semmiből jövő rettegés lett úrrá rajta.
Hét.
Összeszorította az ajkát, és kényszerítette magát, hogy menjen tovább. Lábai mintha ólomból lettek volna, és nem akartak engedelmeskedni. De azért csak erőltette, nem akart megállni.
Nyolc.
Az utcán nevetés, és hangos beszélgetés hangjai olvadtak össze egyetlen masszává. Az út menti kisboltok és éttermek dugig voltak, az utca népe vidám forgatagként hömpölygött, emberek jöttek-mentek, talán munkából, talán az iskolából.
Kilenc.
Két kislány rohant el Sungyeol mellett, szinte fellökték, olyan gyorsan kergették egymást. Közben nevettek, arcukon boldog vigyor terült el, a hangjuk csilingelt a fülében. Oda sem figyeltek, merre mennek, csak egymást lesték, nehogy az egyik elkapja a másikat, és nehogy a másik meglógjon a fogó elől.
Tíz.
Sungyeol megdörzsölte a karját ott, ahol az egyik kislány belé ütközött.
Tizenegy.
A lámpák fénye bevilágította az egész utcát, olyan fényárban úszott, mintha a Mennyország kapuja nyílt volna meg, és öntötte volna el Szöul legnépesebb környékét.
Tizenkettő.
Talán a fény volt az oka, hogy Sungyeol még azelőtt észrevette, hogy mindenki más is megérezhette volna.
Tizenhárom.
Nem. Nem a fény volt az oka. Hanem a hang.
Tizennégy.
Fülsiketítő csikorgás robbantotta szét a nevetés hangjait, és az utca egyetlen másodpercre olyan mélységes csendbe fordult, mintha megállt volna az idő.
Tizenöt.
Az idegtépő, dobhártyaszaggató csikorgás egyre erősödött, olyan elviselhetetlenné vált, hogy Sungyeolnak be kellett fognia a fülét. Ordítani tudott volna a hangtól, vagy könyörögni, hogy maradjon már abba. Mikor a csikorgás megbicsaklott, oldalra kapta a fejtét; és akkor meglátta. Egyetlen szívdobbanásnyi pillanattal előbb, mint a többiek.
A feléjük száguldó, jobbra-balra sikló hatalmas, fekete dzsipet.
Tizenhat.
És aztán kitört a pánik. A nevetés sikoltásba fulladt, amelyek felrobbantották az éjszakát, és elnyomták még az éktelen fékcsikorgást is. A beszélgetés őrült ordításba váltott, és a korábbi hűvös levegő egy szempillantása alatt fagyott meg. A pánik kétségbeesett vibrálásában az emberek azt sem tudták, merre rohanjanak.
Tizenhét.
Sungyeol úgy állt ott, mint akit odaragasztottak. Az agya nem volt képes kiadni az utasítást a lábának, hogy mozduljon már meg. Ott állt, mint valami kőszobor, és az autó egyre közelebb, és közelebb száguldott felé.
Tizennyolc.
Látta az ittas sofőrt, ahogy beszámíthatatlan állapotban rángatta ide-oda a kormányt. Látta a menekülő felnőtteket, akik mások gyerekeit kapták fel, és vitték biztonságba. Hallotta a fülsiketítő hangot is, ami túlüvöltött minden mást.
Tizenkilenc.
És látta a zsebre tett kézzel sétáló fiút is, aki fejhallgatóval a fején, mit sem sejtve sétált lefelé épp abból a sikátorból, ahonnét az autó fénysebességgel közeledett feléjük. Lehajtott fejjel, komótosan lépdelt az utca vége felé, a szájából egy nyalóka pálcikája lógott ki.
Húsz.
Nem vette észre. Nem vette észre, mi történik. Nem fog tudni időben félreugrani. El fogják gázolni. Meg fog halni.
Huszonegy.
Sungyeolnak pontosan egyetlen másodpercre volt szüksége, hogy ezt végiggondolja.
Aztán futásnak eredt.
Aztán futásnak eredt.
Huszonkettő.
A lába olyan gyorsan vitte, ahogyan még soha azelőtt.
Huszonhárom.
A szél belecsapott a szemébe, és úgy csípte, hogy könnyezni kezdett tőle, de nem hunyhatta le.
Huszonnégy.
Kiabált. Hogy mit kiabált, már nem emlékezett, de csak kiabált, üvöltött, ahogy teljes erőből rohant.
Huszonöt.
Égette a torkát a jeges levegő. Nem ér oda időben.
Huszonhat.
A lábai olyan gyorsan vitték, ahogyan csak tudták, de ez nem volt elég. Elmosódott zajként hallotta maga körül az emberek ordítását. Rákiabáltak, hogy menjen onnét. Hogy ne legyen hülye, és álljon meg.
Huszonhét.
Nem törődött velük. Tovább üvöltött, tovább rohant.
Huszonnyolc.
A mellkasában ismét érezte azt a jeges vasmarkot, ami ki akarta tépni a szívét. Gyomorforgató félelem ragadta torkon.
Huszonkilenc.
El fog késni.
Harminc.
A fiú felnézett.
Harmincegy.
Sungyeol szíve olyan hevesen dobbant meg, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát.
Harminckettő.
A fiú szemei kitágultak, ahogy meglátta a felé rohanó, ordítozó alakot. Olyan félelmet látott a szemében, amitől összerándult a gyomra. Egy pillanatra minden elhomályosult körülötte, és csak azt a rettegéstől eltorzult arcot volt képes kivenni, ami felé rohant.
Harminchárom.
A fiú megtorpant.
Harmincnégy.
– Ne! – üvöltötte Sungyeol. – Menj onnan! Menj már el onnan!
Harmincöt.
Az autó éktelen hangja, ahogy a kerekei összeakadtak, és a fék dobhártyaszaggató sikolya betöltötte az éjszakát.
Harminchat.
A fiúnak nem volt ideje észrevenni az autót. Már késő volt.
Harminchét.
A fejhallgatójából bömbölő zene elnyomott minden más hangot. Sem a felé rohanó fiú hangját, sem a fékcsikorgást nem hallhatta.
Harmincnyolc.
Gyorsan fog történni. Észre sem veszi majd. Csak egy pillanatra fog fájni neki, aztán vége lesz. Elsötétül a világ, aztán már nem számít semmi.
Harminckilenc.
A fiú tágra nyílt szemei félelmet tükröztek. Az autó olyan gyorsan száguldott feléjük, hogy Sungyeol tudta, mindketten meg fognak halni. Egyetlen méter. Ennyi választotta el őt a fiútól.
Negyven.
Egyetlen méter. Ennyi választotta el a kocsit is a fiútól.
Negyvenegy.
Még mielőtt a fiú felfoghatta volna, mi történik, a fejhallgató leszakadt a füléről, és a dübörgő dallamot egy sikoltó, fülrepesztő hang zúzta porrá. Fájdalom robbant a fejében és lángra lobbant a gerince, és már csak azt érezte, hogy a teste kettéhasad. Egy angyal. Egy angyalt látott a homályban, amint kétségbeesett arca az övéhez közelít. Aztán minden elsötétedett.
Negyvenkettő.
Sungyeol teste majd' szétrepedt a hirtelen fájdalomtól, ahogy hasra zuhant és végiggurult a járdán. A torkán akadt a levegő, a tüdejét feszítő fájdalom szorította, egy pillanatig nem jutott oxigénhez. Tátogva próbált levegőt venni, de csak fuldoklott és hörgött.
Negyvenhárom.
Aztán megérezte azt az apró mozdulatot.
A fiú előtt a sötétség felszakadozott, tekintete homályos volt ugyan, de határozottan élettel teli. A fejében lüktető fájdalomtól hányingere volt és szédült. Próbált fókuszálni, kivenni a környezetét. De csak egy valakit látott. Egy angyalarcú fiút, aki úgy szorította magához, mintha attól rettegne, hogy köddé válik.
Negyvennégy.
Sungyeol szívéről akkora kő esett le, hogy majdnem elájult. A fiú kinyitotta a szemét, úgy nézett fel rá, mintha legalábbis egy űrlény lenne. De kinyitotta a szemét. Sikerült. Sikerült. Odaért. Időben.
Negyvenöt.
Az idegen karja olyan erősen fonódott a fiú köré, hogy az már szinte fájt. Tekintete az övébe kapaszkodott, úgy járta be az arcát, mintha ez lett volna minden, amire várt.
Negyvenhat.
– Azt hittem, elkések – suttogta Sungyeol, és ahogy azokat a szépséges, gyönyörűséges barna szemeket nézte úgy érezte, ha soha nem láthatta volna őket, az élete mit sem ért volna.
Negyvenhét.
– Én meg, hogy meghaltam. Azt hittem, egy angyal vagy – mondta a fiú.
Negyvennyolc.
Sungyeol ajkára mosoly kúszott, pedig nem hitte, hogy valaha újra képes lesz rá. Olyan mosoly volt ez, amitől a fiúnak elakadt a lélegzete. Tekintete azokra a mosolygós, telt ajkakra kúszott, majd vissza a fiú tiszta, sötét szemeire, hogy aztán újra meginduljanak lefelé, az orra mentén az állára, azon át a nyakára, s végül visszatért a szeméhez.
Negyvenkilenc.
– Myungsoo – nyögte a fiú. – Myungsoonak hívnak.
Ötven.
– Sungyeol.
Ötvenegy.
Sungyeol úgy szorította magához a fiút, mintha az még mindig veszélyben lenne, pedig már vége volt.
Ötvenkettő.
– Azt hiszem... – mondta lassan Myungsoo, mert az ütéstől még nem egészen nyerte visz a tudatát. – Meg kellene köszönjem.
Ötvenhárom.
Sungyeol ajkára kurta, pimasz vigyor kúszott.
– Hogyan szeretnéd megköszönni?
Ötvennégy.
Myungsoo szeme kitágult.
– Hát... Én...
Ötvenöt.
Sungyeol halkan, hogy csak ő hallja, felnevetett. Káprázatos, mennyire édes volt az a döbbent, szégyenlős tekintet. Döbbenetes. Hogy lehet valaki ilyen édes? Sungyeol nem akarta olyan nyilvánvalóan megbámulni, ahogyan Myungsoo tette, de így is látta, milyen gyönyörű.
Ötvenhat.
Úgy érezte, ha sohasem látta volna ezt a tekintetet, ezt az arcot, akkor elpazarolta volna az életét.
Ötvenhét.
– Egy kávé – mondta Sungyeol, még mindig Myungsoot ölelve, védve. Tekintete vidáman csillogott, szinte már nem is érezte a fájdalmat. – Igyál meg velem egy kávét.
Ötvennyolc.
Myungsoo szíve megdobbant, és az ajka akaratlan mosolyra húzódott, amitől Sungyeol szája egyszeriben kiszáradt.
– Legyen.
Ötvenkilenc.
60 másodperc. Ennyi épp elég, hogy meghalj – gondolta Sungyeol, ahogy tekintete összeakadt Myungsooéval. Vagy hogy a szíved újra megdobbanjon. És erre mi vagyunk a legjobb példa.
Hogy egyikük sem bánta, hogy majdnem mindketten meghaltak, az biztos volt.
Hatvan.
60 másodperc. Lehet rémesen hosszú, vagy lehet borzasztóan rövid is. Minden csak attól függ, mi történik épp.
