Partizán

 

Partizán; vers, songfic

[Szavak száma: 328]

Ez itt egy Bella Ciao songfici, amit senki se kért, főleg nem én, de vasárnap-hétfőn 18 órát dolgoztam, és az agysejtjeim azt mondták, miért ne? Úgy nézett ki a dolog, hogy munka közben találtam ki és mondogattam magamban a versszakokat, és rendre elfelejtettem, ami rohadtul idegesített, úgyhogy szünetben gyorsan bepötyögtem a telefonomba a huszadik verziót, amire akkor épp emlékeztem (igen, kívülről tudom ezt a szegény szerencsétlen verset. Még a gimiben tanultakat se jegyeztem meg ennyire :D ). (És persze A nagy pénzrablás hiányom van... Legyen már December 3 :'( )

Szóval... remélem, nem lett olyan pocsék. Ha mégis, akkor RIP vers.

__________________

 

Egy sűrű hajnalon füst takarta a napot,

alant komor város állott, lángoktól ropogott,

s utcáin lázadó sereg tobzódott.

 

Eljött a hajnal, elébe mentem.

 

Előttük az utcán katonák vártak, a kezükben puska.

Ha lőnek a lándzsák törve hullnak a porba.

 

Ó, bella ciao.

 

Élükön a kapitány, kezében reszketett a puska,

mert amazon partizán szemében ismert volt minden mozdulata.

 

És rám talált a megszálló.

 

– Gyere velem! – kérte hajdan a partizán.

– Nem tehetem – hajtott fejet a kapitány.

Ám könnyű volt elfelejteni azon a forró éjszakán,

hogy valamelyik a gyilkosával osztozik az ágyán.

 

Ha partizán vagy, vigyél el innen!

 

Most gyászba fordul a szerelem,

mindkét szív vétkes.

Mert ahol kard csörög, ott az érzelem

virágában hullik széjjel.

 

Mert ma érzem, meghalok.

 

Széjjel is hullott, darabjaiban a földön.

Ki lép - ha lép - annak talpa alatt hörgött.

Ki vagyok én, de ha engem kérdezel:

bátor megölnöd azt, akit más széjjel tépne.

 

Ha meghalok ma, mint annyi társam…

 

Lángolt az égbolt, emelkedett a fegyver.

„Vigyázz,

kész,

tűz!”

És a partizán hősiesen esett el.

 

Légy te az, ki eltemet.

 

Vörös vér szennyezte a kapitány kezét,

mellette térdelt.

Vádlón üzenték az üres szemek:

„Mindketten tudtuk, hogy így lesz.”

 

A hegyvidéken temess el engem, legyen virág a síromon.

 

Felvitte a kapitány kezében a hideg testet,

sós esőben földbe rejtette a legértékesebb kincset.

Lefelé a hegyről hátát láthatatlan szem követte.

A rózsa volt, mit otthagyott, ahogy a partizán kérte.

 

Az arra járó, ha megcsodálja…

 

Évekkel később, fenn a magas hegyen

megtorpan egy kislány egy régi kopja mellett.

„Nézd anya, milyen szép virág!”

És megérinti, ahogy elhalad mellette, a szirmát.

 

Mondja azt, hogy szép virág.

 

Nem túl messze a fa mögött áll a holt sereg kapitánya,

kabátján megpihent egy szirma a szép virágnak.

 

Az ő virága, a partizáné.

 

Törött már a kopja, régóta csontokat őriz,

ám a vétkes szív felett az idő sosem szűnik.

Őszbe fordult a fekete, ellazult mi feszes,

de ki gyilkosa szerelmének, annak szerelme végérvényes.

 

Ki a szabadságért halt meg.

 

Láttam egy fiút

Láttam egy fiút...; realista, angst, saját

[Szavak száma: 427]

______________________

Láttam egy fiút a korlát mellett állni – tökéletes csendben –,

csak a jéghideg vas sikított ráfeszülő kezében.

Pedig aligha téphette volna ki – vézna volt és gyenge –,

mégis rémületes erő az, mi száguldozott benne.

 

Láttam a vívódást – megsiratta, átölelte –,

s akár az anyja, úgy állt mellette.

Hol megragadta – marasztalva, szeretettel –,

hol eltaszította hideg gyűlölettel.

Láttam őt átlépni a korláton, mikor a bizonytalanság – akár véres penge –

végleg kimetszette, ami még megmaradt benne.

 

Láttam őt a vizet figyelni – mint szomjazó a délibábot –,

látott ott valami valótlant, ami után kínzón vágyakozott.

Láttam, amint megremegett az ajka – cserepes és száraz –,

mert félelmetes valóra váltani egy végzetes vágyat.

 

Láttam az éjszaka színeit – védelmező fekete –,

közrefogni az alakját, és alábukni benne.

Pedig illettek hozzá a színek – a szivárvány színei –,

mert onnét, ahol én álltam, a fekete nem állt jól neki.

Láttam őt örülni a sötétségnek – békés és kedves –,

de láttam tőle viszolyogni is, mert magányos és retkes.

Láttam őt vakarni a bőrét – azt a sötét másodikat –,

fuldokolni alatta, pedig védelemként használta.

Láttam ezt a fiút várni – percekig, talán órákig –,

láttam őt nem félni, és bátorságot színlelni.

És mikor nem állította meg senki – oly' érdektelenek az emberek –

láttam őt feladni egy fiatal életet.

Láttam őt, mikor a szemében – valaha vad és tüzes –

megtört a fény, mikor nem marasztalta más, mint én.

Láttam őt arra kérni engem, hogy engedjem el – ne kérj ilyet, kérlek! –

nem azért, mert én senki voltam, vagy mert ő senki lenne.

 

Hanem azért, mert senkik vették körbe.

 

Hiszen nem csak én láttam őt – gonoszak az emberek –,

de egyedül én rezzentem össze, mikor elengedte az életet.

Láttam azt a fiút – oly’ szívet tépően –

kívánni egy életet: az enyémet, vagy akár a tiédet.

 

Láttam őt megkönnyebbülni – most már béke vár –,

mert egy dologtól: a haláltól nem vehették el a jogát.

Láttam őt megtörni egy királynak öltözött bohóc vasmarka alatt – ostoba vénember! –

és láttam a vasmarok alatt a petyhüdt hájat, amint erőnek álcázza a gyengeséget.

 

Csak én láttam a vézna bőr alatt pulzáló erőt – bátrabb vagy, mint hittem! –,

ami átlendítette őt a korláton, ahol már nem menthettem meg.

Hallottam suttogásokat, de csakis mocskosat – szégyelljétek magatokat! –

mert a tisztaság észrevétlen, csendes, csak a hiánya tűnik fel, de az felesleges.

Láttam őt elmerülni a habok között – kérlek, mondd, hogy ott könnyebb! –

olyan békés volt, egész megrémisztett.

Láttam a tisztaságot megfulladni a mocsoktól – a világ megint rosszabb hely lett –,

és láttam embereket diadalmaskodni egy elvett élet felett.

Láttam egy fiút meghalni – bocsáss meg, kérlek! –,

és láttam egy zászlót utána úszni a szivárvány minden színében.