Partizán

 

Partizán; vers, songfic

[Szavak száma: 328]

Ez itt egy Bella Ciao songfici, amit senki se kért, főleg nem én, de vasárnap-hétfőn 18 órát dolgoztam, és az agysejtjeim azt mondták, miért ne? Úgy nézett ki a dolog, hogy munka közben találtam ki és mondogattam magamban a versszakokat, és rendre elfelejtettem, ami rohadtul idegesített, úgyhogy szünetben gyorsan bepötyögtem a telefonomba a huszadik verziót, amire akkor épp emlékeztem (igen, kívülről tudom ezt a szegény szerencsétlen verset. Még a gimiben tanultakat se jegyeztem meg ennyire :D ). (És persze A nagy pénzrablás hiányom van... Legyen már December 3 :'( )

Szóval... remélem, nem lett olyan pocsék. Ha mégis, akkor RIP vers.

__________________

 

Egy sűrű hajnalon füst takarta a napot,

alant komor város állott, lángoktól ropogott,

s utcáin lázadó sereg tobzódott.

 

Eljött a hajnal, elébe mentem.

 

Előttük az utcán katonák vártak, a kezükben puska.

Ha lőnek a lándzsák törve hullnak a porba.

 

Ó, bella ciao.

 

Élükön a kapitány, kezében reszketett a puska,

mert amazon partizán szemében ismert volt minden mozdulata.

 

És rám talált a megszálló.

 

– Gyere velem! – kérte hajdan a partizán.

– Nem tehetem – hajtott fejet a kapitány.

Ám könnyű volt elfelejteni azon a forró éjszakán,

hogy valamelyik a gyilkosával osztozik az ágyán.

 

Ha partizán vagy, vigyél el innen!

 

Most gyászba fordul a szerelem,

mindkét szív vétkes.

Mert ahol kard csörög, ott az érzelem

virágában hullik széjjel.

 

Mert ma érzem, meghalok.

 

Széjjel is hullott, darabjaiban a földön.

Ki lép - ha lép - annak talpa alatt hörgött.

Ki vagyok én, de ha engem kérdezel:

bátor megölnöd azt, akit más széjjel tépne.

 

Ha meghalok ma, mint annyi társam…

 

Lángolt az égbolt, emelkedett a fegyver.

„Vigyázz,

kész,

tűz!”

És a partizán hősiesen esett el.

 

Légy te az, ki eltemet.

 

Vörös vér szennyezte a kapitány kezét,

mellette térdelt.

Vádlón üzenték az üres szemek:

„Mindketten tudtuk, hogy így lesz.”

 

A hegyvidéken temess el engem, legyen virág a síromon.

 

Felvitte a kapitány kezében a hideg testet,

sós esőben földbe rejtette a legértékesebb kincset.

Lefelé a hegyről hátát láthatatlan szem követte.

A rózsa volt, mit otthagyott, ahogy a partizán kérte.

 

Az arra járó, ha megcsodálja…

 

Évekkel később, fenn a magas hegyen

megtorpan egy kislány egy régi kopja mellett.

„Nézd anya, milyen szép virág!”

És megérinti, ahogy elhalad mellette, a szirmát.

 

Mondja azt, hogy szép virág.

 

Nem túl messze a fa mögött áll a holt sereg kapitánya,

kabátján megpihent egy szirma a szép virágnak.

 

Az ő virága, a partizáné.

 

Törött már a kopja, régóta csontokat őriz,

ám a vétkes szív felett az idő sosem szűnik.

Őszbe fordult a fekete, ellazult mi feszes,

de ki gyilkosa szerelmének, annak szerelme végérvényes.

 

Ki a szabadságért halt meg.