Ariana dla WS | Blogger | X X
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: GOT7. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: GOT7. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 23., szerda

Csillagszóró

Karácsonyi novella különkiadás

Csillagszóró; realista, nem fluff, de hadd higgyem el, hogy az 

[Fandom: GOT7, Jinson] [Szavak száma: 771]


– Aú! Jackson! Mi ez?
  Jinyoung óvatosan, meg-megérintve a szúrós valamit próbált rájönni, mi akadhatott a kezébe. Nem volt sem kör, sem téglalap alakú, és nem volt kis érdes csillámokkal sem megszórva. Az egész szúrós volt és furcsa alakú. Úgy érződött, hogy középről éles ágacskák nyúlnak minden irányba. Jinyoung el sem tudta képzelni, mi lehet az. Náluk otthon mindig csak gömb vagy henger alakú díszek voltak; valószínűleg azért, hogy Jinyoung nehogy megsérthesse velük magát.
  Pedig érdekes és izgalmas volt ez az alakzat, és a meglepetés, amit a hirtelen fájdalom okozott. Jinyoung szerette az újfajta ingereket, amiket még nem tapasztalat.
  – Az egy csillag – szólt Jackson hangja.
  Jinyoung ámulva végig tapogatta. Ujjbegyeit birizgálták a szúrós kis ágacskáknak hitt kitüremkedések, amik nyilván a csillag szárai voltak. Jinyoung sosem fogott még ilyen csillagot. Ismerte a négy és az ötágút, és annak különböző variánsait, de olyat, ami egy szúrós faágakból álló sündisznónak tűnt, még sosem érintett.
  – Hol vannak a szárai? Mi ez a sok szúrós valami?
  Jinyoung még akkor is a furcsaságot tapogatta, amikor érezte Jacksont maga mellé telepedni. A kanapé megrogyott, és finom fahéj- és fenyőillat töltötte be a levegőt. Jackson leporolta a pulóveréről a tűleveleket (a mozdulatnak jellegzetes hangja volt), majd gyakorlottan Jinyoung kezére tette a sajátját, és a csillagra vezette.
  – Figyeld meg rendesen! Mindegyik ág középre tart. Sok van belőlük, de rendezett kis csokrokba vannak szedve, mint a nap sugarai. Az ágakról kicsi, szúrós hegyek állnak ki, mint egy hópehelynél. Érzed? – Jackson úgy vezette Jinyoung ujjait, hogy a fiú érezze a kis csokorba szedett műanyagot. – Csak az unalmas, lapos csillagoknak van öt águk. – Jinyoung hallotta a hangján, hogy elhúzta a száját.  Tudta, hogy ilyenkor ráncba szaladt az orra, és ettől furcsán kellemes érzés öntötte el.
  – Fölrakod a fára?
  – Nem tudom. Nem tetszik.
  Jackson hangosan felnevetett, és Justin Bieber Mistletoe száma eltompult a csilingelő hang alatt. Jinyoung elvigyorgott. Jackson hirtelen a keze után kapott, és bár Jinyoung megijedt a hirtelen mozdulattól, Jackson finom volt vele. Az ujjait a saját arca felé vezette.
  – Érzed, milyen gyönyörű vagy, mikor mosolyogsz?
  Jinyoung a lábujja hegyéig elpirult; tudta, mert hirtelen olyan forró lett minden, mintha égő tűzbe dobták volna. Játékosan Jackson felé ütött, aki elkapta a csuklóit, és fogságba ejtette. Jinyoung szíve félrevert.
  – Így sosem fogjuk feldíszíteni a fát.
 Élesebben érezte Jackson jelenlétét, mint bármi mást a szobában. Még a narancs, a fahéj és a mézeskalács illata sem volt olyan élénk, mint a vibrálás, ami Jacksonból áradt. Jinyoung izgalomként és boldogságként azonosította a fiú simogató ujjait, és a térdét, amit felhúzott a kanapéra, hogy még közelebb lehessen hozzá.
  – Van még bő fél óránk a karácsony hivatalos kezdetéig. Hová siessünk?
  – A mézeskalács hat perc múlva kész. Nincs fél óránk.
  – Olyan ünneprontó vagy.
  – Épp, hogy megmentem az ünnepet. Tőled – tette hozzá Jinyoung, de kezével már Jackson lábára támaszkodott. – Olyan vagy mint a Grincs. Csak te azért teszed tönkre a karácsonyt, mert bamba vagy.
  Jackson hallotta a szavakat, de csak az érdekelte, hogy Jinyoung ujjai lassan felfedezik a testét. A combjairól indultak, és puhatolózva, érdeklődve, kúsztak fel a karján, a vállán, a nyakán. Mindig olyan óvatos, olyan szelíd volt. Kivéve persze, ha Jackson épp rossz fát tett a tűzre, mert akkor Jinyoung jól tarkón vágta. És sosem tévesztette el. Néha átesett egy papucson, vagy beverte a fejét a nyitva felejtett szekrényajtóba, de hogy merre helyezkedik el Jackson tarkója, amikor jó csattanósat kellett rávágni, azt sosem vétett el.

  Jinyoung ujjai megsimogatták Jackson ajkát, felmérte a távolságot és az irányt, majd előrehajolt, és lehunyva tompa, sötét szemeit, csókot lehelt a fiú mosolygós szájára.
Úgy csókolt, mint valami bűnöző. Úgy tett, mintha lágy és ártatlan lenne, majd mikor Jackson bedőlt az illúziónak, erőszakos és követelőző lett, az ajka éhes, a kezei vadak, és Jackson egész egyszerűen összeomlott alatta, mint akit fejbe lőttek. Vagy szíven. Az helytállóbb.
  Beletúrt Jinyoung hajába, belemarkolt a selymes tincsekbe, és elmélyítette a csókot. A fiúnak mézeskalács és frissen esett hó illata volt. Jinyoung apró kis szikrákat érzett kigyulladni, mint a csillagszóró, ami a bőrére hullik, de nem érzi, nem látja, csak tudja, hogy ott van, és varázslatos. Jackson káprázatos, pattogó tűznek írta le, és bár a tűzről csak az tudta, hogy forró és veszélyes, de tudta, milyen alakja van az apró kis csillagoknak, és elképzelte őket pattogni ide-oda, és tetszett neki a gondolat. Szerette a csillagszórókat.
  És szerette, hogy Jackson is úgy vibrál, mint egy csillagszóró, amikor megcsókolja. Izgatott lesz, lelkes és boldog, magához öleli, simogatja, kényezteti, gyönyört okoz és lecsókolja a kételyt és a bizonytalanságot.
  Jinyoung belesóhajtott a csókba,
  és akkor Jackson hirtelen elrántotta a fejét.
  – Ó, a kurva életbe, a mézeskalács!
  Jinyoung hangosan nevetett, miközben Jackson leugrott a kanapéról és a konyhába rohant, ahol a mézeskalács orrfacsaró égett szaggal várta bukott megmentőjét.

2020. április 16., csütörtök

Színtolvaj - 4. rész | Pulzáló bíbor

[Fanart: tbrookerart]

↩ előző              következő ↪


Jinyoung nem vette észre, mikor Jackson kiegyenesedett, és elhagyta az emelvényt, ahol órákig szobrozott. Annyira belemerült egy apró részletbe a fiú térdének vonalánál, hogy pár percre fel sem nézett a vászonból. Megszűnt körülötte a világ; csak a puhán suhanó ecset, a színek kavalkádja és a modell maradt. Minden más egy tompa, érdektelen masszává olvadt, hisz a lényeg, az igazi szépség ott feküdt előtte, és várta, hogy a művésze befejezze.

Jackson pedig eközben mögé lépett, és szemügyre vette a festményt.

Csodálatos rikító, élénk színek vidám kavalkádja volt ott, pompás harmóniában a sötét színek árnyaival, és úgy kapaszkodtak egymásba, hogy azokat semmi, és senki nem tudta volna eltörölni a föld színéről. Jackson markáns arcán mosoly sejlett fel, ahogy éhesen falta a színpompás árnyalatokat. Mintha ott lett volna előtte a gyönyörűség maga, és csak rá várt volna, hogy belevesse magát, megfürödjön benne, magára kenje, és soha többé le ne mossa.

Egy pillantást vetett a fiúra, aztán halvány mosollyal hozzá hajolt. A fiúnak olyan illata volt, mint a zöld, piros és narancsszínek keverékének. Akár egy friss, tavaszi kölni, ami meghinti, és elvarázsolja, bárki is szívja be. Jackson lehunyt szemmel hajolt közelebb a fiúhoz, ajka szinte a nyakához ért, és tudta, ha most nem fékezi magát, megérinti az ajkával.

De nem, még nem. Még egy kicsit várnia kellett.

Tökéletesnek kellett lennie.

Így kinyitotta a szemét, utoljára végigpillantott Jinyoung világos, élettel teli színektől pompázó nyakán, majd a festményre nézett.

Jinyoung mindebből semmit nem vett észre.

Jacksonnak tetszett, hogy így elmerült a munkában, és kizárt mindent, ami körülötte volt. Lassan előrenyúlt, és Jinyoung csuklója köré fonta az ujjait.

A fiú megrezzent, ijedten kapta fel a fejét. Ha Jacksonnak csak egy picit felé fordul, összeért volna az ajkuk. A fiú szinte érezte az ifjú művész arcából áradó forróságot, ahogy vörös színt öltött. Hallotta azt is, ahogy elakadt a lélegzete.

Szerette volna látni a piros színt az arcán.

De nem. Még nem.

– Így tartsd az ecsetet… – Jackson óvatosan a vászon fölé emelte Jinyoung ecsetet tartó kezét, megállt felette egy pillanatra, majd egy heves-gyengéd mozdulattal kiegészítette azt a részt, amin Jinyoung eddig dolgozott. A fiú bőre forró volt az érintése alatt. – És akkor olyan lesz, mintha rám sütne a nap.

Jinyoung óvatosan nyelt, úgy érezte, a színek vibrálnak a szeme sarkában, és nem kap rendesen levegőt. Jackson ujjai égették a bőrét. Mélyen, valahol a mellkasa és a gyomra találkozásánál forróságot érzett, és sürgető késztetést, hogy…

Hogy mit is tegyen?

Megragadja Jacksont, és a dereka köré fonja a kezét? Vagy oldalra fordítsa a fejét, és összeérintse az ajkukat?

Jinyoung nyelt, és igyekezett úrrá lenni izgatott szívén.

– T-tudsz festeni? – Átkozta magát, amiért megremegett a hangja.

Érezte Jackson mosolyát, ahogy a fiú apró részleteket festett a képre úgy, hogy közben vezette Jinyoung kezét.

– Konyítok hozzá egy kicsit. Az apám festő volt. A művei szinte kiléptek a vászonból, és táncra perdültek.

– Ő tanított téged?

– Magamtól tanultam. Az apám… Ő túlságosan magának való volt ahhoz, hogy az én tanításomra fecsérelje az időt.

Jinyoung nem tudta, mit feleljen. Az ő szülei a legelvetemültebb terveit is támogatták, és ha csak kiejtette a száján, bármiben segítettek neki. Fel nem foghatta, hogy egy tehetséges apa miért ne akarná tanítani a fiát, ha egyszer…

– Féltékenység.

Jinyoung megrezzent. Nem merte levenni a szemét a festményről, nem merte elfordítani a fejét. Félt, mit tenne, ha a fiú bőre olyan közel kerülne hozzá. Így is minden lélegzetvétel nehéz volt; a fiú harmatos illata már így is teljesen elbódította.

– Ajándékba adtam neki az egyik festményemet, amikor tizenhat voltam.

Jackson nem sietett a magyarázattal, pedig Jinyoung feszülten várta a folytatást.

A fiú finom mozdulatokkal vezette tovább a fiú kezét a színek között, de Jinyoung nem bírt a technikára figyelni. Jackson ujjaira meredt, arra, ahogy a fény aranybarnává változtatta a bőrét.

– És mi történt?

Kíváncsiságképen elfordította a fejét, hogy ne lássa a fiú bőrének színét. A képre nézett. Majd az állvány fa faragására, aztán a padlóra. És mikor felidézte, még mindig emlékezett, milyen árnyalata volt Jackson bőrének. Érdekes.

– Csak arra emlékszem, hogy füst szállt a hátsó kertből, és a képemet sosem láttam többé.

Jinyoung arca megnyúlt.

Szinte látta, ahogy egy féltékeny apa szégyenletes módon a tűzre veti a fiától kapott ajándékot, csak mert irigyli a tehetségét.

– Sosem festettem azóta. Mintha megfakultak volna a színek körülöttem.

Jackson hangja egyenletes volt és érzelemmentes. Jinyoung jól ismerte ezt a hangot, ezerszer hallotta. Marktól, mikor a fiúnak születésnapja volt, és Yugyeomtól, amikor nemtörődöm hetykeséggel vállat vont, ha a bátyjáról kérdezték.

– Csak azért is folytatnod kellett volna. – Jinyoungból a dac beszélt. A dac, amiért egy tehetséges fiúnak (akinek bár sosem látta a munkáit) az önbizalmát így eltiporta a saját apja.

– Nem számított. – Jackson vállat vont. – És ez zavarta apámat a legjobban. Ő az életét szentelte az ecsetnek, és mindene ráment, hogy híres és elismert legyen. De én csak „játszottam az ecsettel” és „elpazarolt tehetség voltam”, aki túltett az apján, és ezt „nem tudta megbecsülni”. Azt mondta, meg sem érdemlem, hogy a színek szóljanak hozzám. Valószínűleg igaza volt.

– Felmentést keresel neki.

Jackson szája sarkába apró mosoly kúszott. Még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd elengedte Jinyoung kezét. A fiú feje öntudatlanul is felé rezzent, ahogy a melegség hirtelen eltűnt a bőréről. A leheletük összekeveredett és csiklandozta Jinyoung ajkát, olyan közel voltak egymáshoz. A gyomra megrándult a vágytól, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne Jackson ajkait bámulja. Pedig olyan gyengédnek, olyan puhának, olyan szelídnek tűntek. Jinyoung mindenét odaadta volna, hogy érezhesse őket a sajátja körül. Felgyorsult a lélegzete. Mitől ilyen vonzó, ilyen vad ez a férfi? A szeme szenvedélytől égett és parázslóan fedezte fel Jinyoung arcát. Érezte a kezét, az ujjait, ahogy Jinyoung széke köré fonódnak. Ha csak egy kicsit előre hajolna, megcsókolhatná. Megrándult az ágyéka.

Jinyoung hagyná neki. Abban a pillanatban úgy érezte, mindent hagyna neki.

De akkor Jackson elmosolyodott, és óvatosan elhúzódott. Ujjai finoman megérintették Jinyoung vállát, és a fiú megborzongott a vágytól, hogy egész teste körül érezze. Azonban Jackson már nem volt sehol, felegyenesedett, és ellépett tőle. Kecsesen az emelvényhez sétált, és a ruháiért nyúlt. Jinyoungnak el kellett fordulna. A fiú csupasz hátának, erőteljes combjának minden rándulása forró hullámokat küldött az ágyékába, és már így is alig bírt megmaradni a székén. A lélegzete felületes és heves volt. Észrevétlenül letörölte az arcáról az izzadságot. Tudta, hogy ma éjjel a fiúra gondolva fog elaludni, bármi is történjék. Őt képzeli majd maga elé, az ő karját érzi majd fantom kézként a teste köré fonódni, az ő ajkát fogja maga előtt látni, mikor a takaró alatt az ujjai az alsónadrágjára tévednek majd. Minden simításra őt képzeli majd el, halk pihegése neki szól majd. Éhesen ér majd magához, és kívánja azt, bár Jackson venné a kezébe, és kényeztetné, míg a gyönyörtől elfelejti a nevét is.

Jinyoung lehunyta a szemét, nem bírt magával, a vággyal, ami szikrát kapott, és lángra lobbant, miközben a háttal álló Jacksonra gondolt, az éjszakára, és arra, hogy bár otthon lehetne már. A keze öntudatlanul simult feszülő nadrágjára, és az az apró érintés szikrák ezrét küldte szerteszét a testében. 

Mikor rádöbbent, mit tett, elrántotta a kezét.

Ijedten rejtette a háta mögé, és félrerántotta a fejét, hogy ne is lássa Jacksont. Nyelt egyet, de gombóc volt a torkában. Próbálta lenyugtatni a lélegzetét, de a szikrák az ereiben mintha fojtogatták volna. Lüktetett az egész teste.

– Mint minden gyerek, amelyik szerette az apját.

Jinyoung felkapta a fejét.

– Hm? – Ennyit bírt kinyögni anélkül, hogy el ne fúlt volna a lélegzete. Kapkodva az ecsetért nyúlt, de leverte, és az elgurult. Hirtelen kapott utána, beverte a kezét az állványba, a paletta lesodródott, és hangos csattanással földet ért.

Jackson felvont szemöldökkel pillantott fel, épp az utolsó gombot fűzte a lyukba az ingén.

– Azt mondtad, felmentést keresek neki.

Jinyoung kapkodva vette fel, és pakolta el a holmiját. Felmentés? Milyen… Beletuszkolt mindent egy dobozba, és ügyetlenül egyensúlyozva, botladozva a szertárhoz vitte.

– De melyik gyerek ne keresne felmentést az apjának?

Az apja. Persze, az apja. Róla beszéltek, mielőtt… Mielőtt…

Jinyoung még a haja alatt is vörösre pirult. Ha most megfordul, Jackson azonnal látni fogja, mi dúl benne. Ha nem az arcáról, hát a nemesebbik testrészének tekintélyes ágaskodásáról.

– Van egy pont, ahol többé már nem kereshetsz kifogásokat a szüleidnek, Jackson. Egy pont, ahol a hiba gonoszsággá válik. Egy pont, ahol felnősz, és rájössz, hogy ők sem hibátlanok.

Jackson tekintete kifejezéstelen maradt, ahogy a táskájáért nyúlt.

Jinyoung nem feszegette tovább a témát. Mehetnékje volt már.

Halkan megköszönte a segítséget, majd olyan gyorsan, mint még soha, elhagyta a műtermet.

 

* * *

 

Az éjszaka sötét csókkal köszöntötte Jinyoungot, mikor kilépett az erkélyre.

Felnézve a csillagokra csak egy dolog járt az eszében.

Mégpedig, hogy be kell fejeznie a festményét. Minél hamarabb. Az istenek összeesküdtek ellene. Egy angyalt küldtek hozzá; egy bukott angyalt, aki kifordítja önmagából, és tönkre teszi a művét. Sosem készül el a festmény, ha nem jár egy lépéssel az istenek előtt.

De Jinyoung nem tudhatta, hogy nem az istenek azok, akik ellene fordultak.

 

* * *

 

– Hogy mit szeretnél?

Jackson félrebiccentett fejjel pislogott Jinyoungra, és bár a fiú feje piros volt, mint a pipacs, azért derekasan állta a fiú tekintetét. Nyelt, és megnyalta az ajkát. A terv – vagyis inkább ötlet – az éjszaka fogalmazódott meg benne, és aludni sem tudott azóta.

Be kellett fejeznie a festményt. Amint lehet.

Úgy érezte, mintha kicsúszna az idő az ujjai közül, és minden nappal a kép egyre fakóbb, egyre élettelenebb lenne. Nem tudta volna megmondani, miért, de mielőbb be kellett fejeznie.

A képet minden éjszaka a műteremben hagyta, letakarva, elvileg biztonságban. És bár mindig alaposan lefixálta, a kép másnapra megfakult.

Semelyik másik kép, csak az övé. Jinyoung leellenőrizte Mark és Yugyeom festményeit, és azok tökéletesek voltak, pontosan olyanok, ahogy otthagyták őket.

Így hát Jinyoung haza akarta vinni a festményt, hogy biztonságban tudhassa. Ahhoz pedig az kellett, hogy mielőbb befejezze, és többet ne hagyja a képet a műteremben. Ami azt jelentette, hogy…

– Arra kérsz, maradjak bent egész éjszaka, hogy te befejezhesd a képet?

Jinyoung bólintott. Hangosan kimondva őrültségnek hangzott, sőt, szinte már leteperésnek, de ennél csak rosszabb ötletei voltak: például, hogy felhívja magához a fiút, hogy ott fejezzék be a festményt. Tegnap éjjel az gondolat felettébb csábítónak tűnt, de reggelre már korántsem.

– Hová ez a siettség? Pár napon belül amúgy is végeznél. Már csak a háttér, meg egy-két részlet van hátra. Jól haladsz, nagyon is jól.

Jinyoung egy ponton kezdett is félni ettől. Ha jól halad, nagyon is jól, akkor az azt jelenti, hogy hamarosan új feladatot, új modellt kapnak. Mennyi az esélye, hogy a fiú náluk marad, hogy újra őt kell majd lefesteniük? Igen kevés. De még ha nem is haladt volna jól, a fiú szerződése akkor is lejár pár nap múlva és elmegy. Jinyoungnak mindenképp fel kellett erre készítenie magát.

Azt pedig, hogy miért sietteti a kép elkészültét nem vallhatta be a fiúnak. Bolondnak nézte volna.

– Úgy érzem, megrekedtem – improvizált. – Minden nap előtte ülök, de csak a részletekkel vagyok elfoglalva, és a kép egésze nem halad.

– Igen, tudom, hogy a részletek fontosak – folytatta gyorsan, mikor látta, hogy Jackson a szavába akart vágni. – Tudom, hogy abban rejlik a kép szépsége, de most úgy érzem, kifutok az időből, és még nem vagyok sehol. Idő kell, több idő.

Össze vissza zagyvált, semminek semmihez semmi köze.

Jackson felvont szemöldöke is ezt támasztotta alá, és Jinyoung elbizonytalanodott. Túl sokat kért, túl tapintatlan volt, túl…

– Egy szót sem értettem abból, amit most mondtál – közölte Jackson, és sötét szeme vidáman nevetett. – De miért ne? Csináljuk!

Jackson egy pillanatra felvillanó farkasvigyorát Jinyoung nem vette észre, mert a megkönnyebbüléstől csak a sikerre tudott gondolni.

– Köszönöm.

 

Túl korán köszönte meg. Túl korán örült.

 


↩ előző              következő ↪

2020. április 15., szerda

Színtolvaj - 3. rész | Hömpölygő arany

[Fanart: Flynns.Drawings]

↩ előző              következő ↪



– Megszállott vagy.

– Csak elhivatott.

– Ez csak egy festmény, haver. Jegyre megy, nem torokra.

Jinyoung csücsörített, és vállat vont, miközben becsukta maga mögött a műterem ajtaját.

– A modell – mondta lassan, áhítattal átitatott szavakkal. – Van valami a modellben. Olyan különös, olyan…

– Szürke – közölte Mark unottan. – Haver, az arcát nem tudom felidézni, pedig órákon keresztül azt bámultam. Túlreagálod.

Jinyoung mellkasa mégis elszorult, mikor rágondolt.

 

* * *

 

A fiú csintalanul mosolygott.

Az emelvényen állva nézett le rá, és az ajkán a mosolyt mintha Jinyoung keltette volna életre. A fiú habozva a festményre nézett, majd vissza a fiúra, és az a mosoly ugyanaz volt. Ugyanott hasította fel az ajkát egy árnyék, és ugyanott húzódott apró redő az arcán, ahol ő tegnap megfestette.

Pedig Jinyoung nem is emlékezett, hogy valóban látta volna az árnyékot, vagy látta volna a ráncot a fiú szájának sarkában; egyszerűen csak anatómiai ismereteit követve festette őket oda, ahol lennie kellett volna, ha képes lett volna látni a fiú színeit és azok játékát fakó bőrén.

És most, mikor a festék már rászáradt a vászonra, a modell arcán is ott ült az árnyék, és ott mélyedt a barázda, ahová ő azt tegnap festette.

 

 

Jinyoung nem bírta rávenni a kezeit, hogy alkossanak. Csak ült a széken, és megbabonázva meredt a modellre, aki huncutul, hívogatóan figyelte őt.

A fiú szeme élő kígyó volt, és úgy cikázott a testén, mintha ketté akarná roppantani. Jinyoung arca tüzelt a pillantása alatt, le kellett sütnie a szemét, úgy érezte, lángra kap.

Fekete. A fiú szeme fekete.

Ecset, festék, vászon.

Feketére festette a szemet.

Ecset, festék, vászon.

Vörösre festette az ajkakat.

Ecset, festék, vászon.

Arany csillanást húzott derekának erőteljes íve mentén.

 

 

– Jackson.

Jinyoung pislogott.

– Ez a nevem.

Jinyoung nyelt, bólintott. Hirtelen túl közeli lett, túl intim. A vásznán még meg sem száradt a festék.

– Tetszik ez a szín az arcodon.

Jinyoung nem igazán kapott levegőt, mikor a fiú becsukta maga mögött az ajtót.

 

* * *

 

– Ez már komolyan nevetséges!

Jinyoung ökölbeszorított kézzel állt, felháborodva meredt a vászonra.

Eltűntek a színek.

Az egész napi munkája, amikor is pezsgő lávafolyammá és lüktető jéggé varázsolta Jacksont, egyszerűen eltűnt!

A színei mintha kifakultak volna, eltűnt volna belőlük az élet, és már nem pezsgett és nem lüketett, és nem látta benne Jacksont sem, aki tegnap este izzó tűzzé változtatta a vérét.

Pedig Jackson dobogó lélegzet lett.

Szívet facsaró, könnyet fakasztó, életet adó.

Teste rejtett porcikáit hirtelen életre hívta a fény és megelevenítette a sötét.

A haja édenfekete, az alakja domináns és feszes. Az izma zabolázatlan energia, a tekintete parázsló ígéret, a nyaka sosem múló kínzás, amibe Jinyoung bele tudott volna halni.

Száguldott a szíve.

Mozdulatai felszínesek és hevesek voltak, de néha lelassultak, akadoztak. Tekintete éhesen falta a testét.

Hogyan lehetséges ez?

Ez az megelevenedett erő lehet-e ugyanaz a fakó test pár napról korábban, és ha igen, milyen égi angyal lehelt csókolt a lelkére, és varázsolta magasztos csodává?

 

 

– Ti is látjátok?

– Micsodát?

– Ahogyan változik.

– Micsoda?

– Nem micsoda. Kicsoda.

Mark félig nyitott szájjal pislogott. Aztán vállat vonva lenyelte a rámen maradékát.

– Halvány lila gőzöm sincs, mit zagyválsz itt össze, de ja. Totálisan.

– Olyan, mint egy színező, nem? Minden nappal egyre több szín van benne.

– Ez valami találós kérdés? – próbálkozott Yugyeom. – „Mi az? Olyan, mint egy színező: minden nappal egyre több szín van benne.”

– Frissen talált hulla a Himaláján – vágta rá Mark és meglegyintette a pálcikáit.

– Megnézem én azt a hullát, amiben egyre több a szín!

– Jó, akkor még menthető. Ahogy felmelegszik, egyre színesebb lesz – magyarázta lelkesen. – Na, ez a válasz?

– Mark, te annyira hülye vagy, hogy azt is értelmetlen elmondani, mennyire hülye vagy – közölte vele Yugyeom.

Jinyoung nem figyelt.

Tekintete a távolba révedt, túl az ablaküvegen, és túl mindenen, ami látható és megmagyarázható, egészen a műteremig, ahol ott állt Jackson, és a színek lassan megtöltötték.

 

* * *

 

– Ez a Jackson gyerek nagyon állat.

Jinyoung megtorpant.

Mark észre sem véve sétált és magyarázott tovább, amit Jinyoung már nyilván nem hallott. Épp oldalra fordult, hogy rávigyorogjon a fiúra, mikor rájött, hogy a falnak a dumál. Megtorpant, értetlenkedve nézett körbe. Jinyoung hirtelen megindult, és szó szerint odatrappolt Markhoz.

– Hogy érted ezt?

– Mit?

– Hogy „ez a Jackson gyerek nagyon állat”?

– Hm… – Mark bekapta a nyalókát, jó alaposan megcsócsálta, aztán kivette, és megszemlélte, sikerült-e látható változást elérnie a méretén. – Hát, ott szobrozik másfél órát a műteremben, mint egy francos oszlop. Azért ez nem semmi – bökött felé, és ismét a szájába vette a nyalókát.

– Nem semmi… – ismételte Jinyoung.

Ha Mark hirtelen emlékszik Jacksonra, akkor…

– Milyen színű a szeme?

– Mi van?

– A szeme, Mark! – ismételte Jinyoung türelmetlenül. – Milyen színű a szeme?

Mark értetlenül pislogott rá, és tétován vállat vont.

– Asszem, fekete.

Azt hiszi, fekete.

Tehát látta. Korábban arra sem emlékezett, hogy nézett ki a modell, pedig órákon át őt festette, őt nézte, őt elemezte.

Most mégis tudta, hogy a szeme fekete.

 

* * *

 

Jinyoung ezúttal nem lepődött meg, hogy a festménye elvesztette a színeit. Szinte már rutinosan ült le, és látott hozzá, hogy kijavítsa a képet. Óvatosan és precízen kellett dolgoznia, hogy ne tegye tönkre a munkát. A rengeteg újrafestés, a sok új réteg nem tett jót a képnek, és Jinyoung tudta is, hogy javíthatatlan, de már nem volt mit tenni. A fixáló nem használt, hiába fújt rá vagy fél tubussal. A kép másnapra így is úgy is elvesztette az élénkségét.

Ellentétben Jacksonnal.

A fiú mintha ecsetvonásról ecsetvonásra kivirult volna.

A szín, ami eltűnt a festményéből, mintha életre kelt volna a fiú bőre alatt.

Jinyoung kezdte azt hinni, megőrült.

Valósággal látta, ahogy a fiú háta felélénkül, amikor ő az ecsetével megfestette a vonalat a képen.

Jinyoung alaposan szemügyre vette a fiú erős combját, térdét és lábfejét, de mikor elfordult, hogy megfesse, már nem emlékezett rá, milyen volt. Így hát, ahogy eddig is mindig, képzeletből festette. És mikor felemelte a fejét, és odanézett, a fiú lábfeje kecses ívbe hajlott, bőrén megcsillant a lámpafény – épp úgy, ahogy ő pár másodperccel korábban azt vászonra vetette.

 

 

Jinyoung még mindig a festményen dolgozott, amikor a többiek már rég szedelőzködni kezdtek. Mark párszor megbökdöste a vállát, hogy magára vonja a figyelmét, és figyelmeztesse, hogy ideje hazaindulniuk, de Jinyoung annyira belemerült a munkába, hogy meg sem érezte. Egy idő után Mark jobb híján feladta, összeszedte a holmiját, és gyors pillantást vetve a modellre otthagyta Jinyoungot.

Jackson ugyanis meg sem mozdult. Ha megteszi, Jinyoung nem tud tovább dolgozni, és a fiú épp a sűrűjében volt valaminek. A keze, akár egy őrültté suhant a vásznon, a nyelvét kidugva koncentrált, és néha fel-felpillantott rá.

Jackson le sem vette róla a szemét.

Szinte már éhesen, falánkan, követelőzve nézett rá. Jinyoung nem láthatta ezt, munka közben nem figyelt semmi másra.

Pedig Jackson figyelte. Figyelte a kezét, a szemét, a szenvedélyt, és magába szívta, a tüdejében tartotta, majd elraktározta. Rég látott már ilyen áhítatot, ilyen sóvárgást, ami megtölti és illatossá varázsolja a levegőt. Jackson szinte éhezett rá.

Hisz Jinyoung látta őt.

Nem csak ránézett, továbbsiklott, majd elfelejtette. Ő tényleg látta a fiút. Éppen azt vette észre benne, ami észrevehetetlenné tette. Majd pedig emlékezett rá.

És ezért választotta őt.

 

Tökéletes volt.

 


↩ előző              következő ↪

2020. április 14., kedd

Színtolvaj - 2. rész | Erőteljes fekete

[Fanart: jacksongot7all ]

↩ előző              következő ↪

  

– Állítsd már le magad, mindjárt ott vagyunk!

– Úgy pattogsz, mint egy öt éves. Rohadt ciki, haver!

– Azt hittem, csak egy jó szaftos KFC-s csirke tudja ilyen lázba hozni.

– Vagy egy 40%-os vodka.

Jinyoung nem is hallotta a barátai szövegelését. Izgalom dübörgött a fülében, és heves késztetés az ujjaiban. Mindjárt, már mindjárt… Egész nap erre várt. Hogy újra lássa, újra munkának láthasson. Tegnap csúnyán kudarcot vallott, de ma már tudta, mit csináljon. Meg fogja festeni a férfit. És gyönyörű lesz.

 

 

A színek megint cserbenhagyták, de az érzékei kiélesedtek.

Szakadozó lélegzettel idézte fel a férfi hamvas testének puhaságát. Felemelte az ecsetét, és belemártotta az első színbe, ami a palettáján volt. Nem számít a szín – jött rá. Megelevenedik majd a vászon, akármit is használjon, és nem a szín vibrálásától, hanem a modell lüktetésétől.

Jinyoung ecsete a vászon felett egy pillanatra tétovázott – csak míg a fiú lehunyta a szemét, és a képzelete elragadta.

 

 

Jinyoung egy pillanatra nem kapott levegőt.

Épp csak egy másodpercre nézett fel a vászonból, mert újra elfelejtette, milyen formája van a modell arcának, és akkor a férfi visszanézett rá.

Vagyis a fiú.

Hiszen ez egy fiú! Alig lehetett fiatalabb nála, talán egyidősek. Az arca még íves és finom, és a szemében huncutan csillan a fiatalság minden csínye. Hiszen az ajka erőteljes és dús! Vörösen veszélyes, csillogóan ízes, puhán vad. Hogyhogy ezt nem vette észre tegnap?

Jinyoung szája kiszáradt.

Egy fehér vásznon egy vad festmény, egy fehér emelvényen egy különös fiú.

 

 

– Tetszenek a színek.

Jinyoung ijedten ugrott a festmény elé, hogy testével takarja el a befejezetlen munkát.

– Ne nézd meg! Még nincs kész.

A fiú szeme Jinyoungéba mélyedt, és a fiú csak azt tudta, hogy hirtelen elfogyott a levegő.

– Tetszik a nyerssége.

Jinyoung figyelt. Figyelt a hangra, ami elhalt, és elfelejtette, milyen volt.

– Nem volt könnyű összehozni.

– Ezért akartál megérinteni?

Jinyoung arca lángra lobbant, mire a fiú nevetni kezdett. A hang elhalt a műterem fakó színei között.

– Nekem kellene ilyen vörösnek lennem, elvégre te fogdostad végig a testemet.

– Én… Az csak… Nekem…

A fiú megint nevetett, és a hang megint eltűnt Jinyoung gondolatai között. Zavarodottan pillantott félre, hirtelen szűk lett az ing a testén. Kapkodva kioldotta a felső két gombot.

– Tudom, hogy tehetnéd még jobbá ezt a festmény.

Jinyoung is tudta.

Ezer meg ezer gondolata volt, de csak akkor tudta őket vászonra vetni, ha a fiú is ott volt mellette.

 

* * *

 

Másnap megrökönyödve, tehetetlen dühvel meredt a vászonra.

A színei kifakultak. A vörös már csak halovány barna, a fekete rosszul kevert szürke, a sárga fakó bőrszín. Mintha kint hagyta volna a napon, eltűnt az élénk vibrálás, amit a fiú korábban megdicsért.

– Hogy lehet ez? – Yugyeom áthajolt a saját vásznától az övéhez, és összeesküvő fejjel méregette a tönkrement képet. – Lefixáltad, mielőtt itt hagytad?

– Persze, hogy lefixáltam! – csattant a fiú ingerülten. – Amatőrnek nézel?

 

Jinyoung megérintette a színeket. A festék száraz volt az ujja végén. Düh korbácsolta az ereit, az ajkába kellett harapnia. Fogalma sem volt, mi történt a festménnyel, de most elölről kellett kezdenie.


↩ előző              következő ↪

2020. április 13., hétfő

Színtolvaj - 1. rész | Áttetsző szürke



A modell borzasztóan élettelen volt.

Kegyetlen szavak, de már órák óta zaklatták Jinyoung elméjét.

Lustán belemártotta az ecsetét a festékbe és a vászon fölé emelte. A lemenő nap hosszú árnyékkal szakította félbe a hófehér semmit, amin egy mesterműnek kellett volna születnie.

De képtelen volt rá.

A palettáján megannyi szín virított, követelve, hogy simítsa meg őket az ecsetével és csókoljon velük életet a vászon hűvös kopárságába. Piros, zöld, kék, sárga. Tökéletesen kevert türkiz, ibolya és vérvörös. Megannyi szín, megannyi lehetőség, ezerféle új árnyalat, sötét és világos, haragos és gyengéd, akár egy tornádó a forró tengerparton. Lehetett a kép langyos gyöngybarna, meghintve a türkiz vakító árnyalatával; vagy lehetett volna gyengéd pasztell, élesen kiemelve a vörös és fekete dühös masszájával. Csilloghatott volna a fehér és sárga táncától, a narancs és fekete bűbájos kacérkodásától, de akár ordíthatott is volna a zöld fékezhetetlen haragjától.

És mégis, a vászon üresen ásított.

Jinyoung kidugta a nyelvét, és újra végigkövette a vázlat vonalait.

Pedig tökéletes. Így kellett kinéznie. Minden vonal a helyén, minden szín a palettán passzolt, tehát már csak úgy kellett volna formálnia őket, hogy egy táncos légiességét és egy király állhatatos ravaszságát véssék a fehér ürességbe.

De a keze nem mozdult.

És mivel a vázlata és a színei is stimmeltek, felnézett.

Igen. A modellel volt a baj.

Az ecset megadóan kiesett a kezéből, és halkan koppant az állványon.

Tudta, mit kellett volna látnia. Egy férfit, aki egy balettmozdulatba meredve nyúl az ég felé, feszesen ívbe hajló testtel, amin az izmok lágy hullámokként csábítanak életre, és az inak ereje elszorítja a torkot, hogy ne is kapjon levegőt, míg a festmény fel nem ordít, és meg nem elevenedik, akár egy üvöltő tigris. Mellkasának erőt sugárzó domborulatától izgatottan kellett volna suhanni az ecsetének a papíron, és addig simogatni, míg a férfi újjá nem éled előtte, a keze alatt. Ajkai puhaságának tapinthatónak kellett volna lenni, és a modell talán le is hunyta volna a szemét, mert szinte érezte volna, ahogy Jinyoung szeme végigsiklik rajta, miközben az ecsete önállóan mozog. Szeme csillanásának egy pillanatra ki kellett volna zökkentenie Jinyoungot, hogy a mellkasa elszoruljon a sürgető vágytól, hogy ez a férfi lelépjen a vászonról, és találkozzon valódi önmagával.

De a férfi élettelen volt, akár egy kőszobor.

Pedig látta, látta, ahogyan lélegzik, ahogyan a szeme néha körbejár a szobán, és figyeli az arcokon pulzáló tömény unalmat.

Jinyounggal ellentétben a többiek tudtak dolgozni; de hiányzott belőlük a lelkesedés, az izgalom, az élet, ami máskor megtöltötte a műtermet.

Miért… Miért ilyen megfoghatatlan, lélegző, mégis merev, emberi, mégis élettelen ez a férfi?

A túloldalon kinyílt egy ajtó, és Jinyoung megrezzent a hirtelen zajra. De csak az oktató lépett be, és feltűnés nélkül elindult, hogy egy pillantást vessen a munkájukra.

A teremben ecsetek sistergése, izgatott kacskaringózása hallatszott csupán.

Pedig a fények tökéletesek – gondolta. Mind a hat lámpa jó szögben világította meg a férfit. De akkor mégis mi lehetett a baj?

Előrehajolt, megtámasztotta az állát az állvány csiszolt fáján. A szeme újra végigsiklott rajta, és hirtelen…

Hiszen ez lehetetlen. Körbepillantott.

Mellette Yugyeom feszes mozdulatokkal lóbálta a karját fel és le a vásznon. A másik oldalán Mark festékfoltos arccal, a nyelvét nyújtva koncentrált, mögötte pedig Youngjae szedte szét a vásznat a színeivel.

Hogy lehet, hogy ők nem látták? Hogy lehet, hogy ők mást láttak?

A férfi haján nem csillant meg a lámpafény. Csupasz hátának ívén nem kúszott végig a csintalan világosság, és nem csókolt rá az ajkára a napfény. Arcának éleit nem emelte ki egyetlen éles árnyék sem, nem vonta bűvös ködbe a homály, és Jinyoung nem látta, hogy a bőre selymes lett volna, akár a frissen esett hó, vagy száraz, mint a kopár sivatag pora.

Fogalma sem volt, hány éves lehet. Az arcára nézett, de nem tudta, hogy gyermek még, tinédzser vagy felnőtt. A bőrét nézte, de nem látta, hogy napbarnított-e vagy fehér, akár a márvány. Összevonta a szemöldökét és a szemébe nézett, de halvány fogalma sem volt, milyen színek keveredne benne. Zöld? Kék? Lehetett akár fekete is. Jinyoung szeme megzabolázhatatlanul a modell ajkára csúszott, de csak azt tudta, hogy széles és komor. Látnia kellett volna, hogy puha, vagy dacos. A fények játszottak a testtel, életre hívták a színeket, és üzentek nekik, művészeknek. De ennek a férfinek…

Nem voltak színei.

Mintha egész teste egy fakó hologram lett volna, amit kettévág a napfény, és nem tudhatod, hogy tényleg ott van-e, vagy csak a képzeleted játszik veled. Olyan volt, akár egy régi, fekete-fehér festmény egy koszos képkeretben.

Nem tudta megfesteni.

Nem látta a színeit. Nem látta a puhaságát, a tapintását. Nem látta az üzenetet, amit a fények kiharcolnak a legsötétebb színekből is.

A palettájára nézett, majd vissza a férfire. Nem egyeztek a színek. Az övéi élénkek és vadak voltak, de a férfi kopár és élettelen.

Élettelen.

Üres.

Mintha csak egy kidolgozatlan kőszobor lett volna, egy félbehagyott és formátlan vázlat.

Hogyan keverje a színeket, hogyan rakja őket a vászonra, és neveljen fel egy embert, ha a mintája hibás, és nem valódi?

– Jinyoung, mit csinálsz?

Oda sem figyelt Mark halk sziszegésére. A fiú lopva az oktatóra nézett, aki egy diák mögött állva igazította ki a hibákat a festményen. Jinyoung vásznán nem volt mit javítani, úgyhogy kellett valami, ami alapján dolgozhat. Színek, árnyékok, éles villanások, sebek a testen, anyajegyek, vagy bármi, ami élővé varázsol egy élettelen leplet. Ha a mintája hibás, hát helyrehozza.

Úgyhogy felállt, és odasétált a férfihez.

Látta, hogy annak szeme követi a mozdulatait, mikor körbejárta.

Különös. Ebben a fényárban, ahogy a hat lámpa beborította, olyan volt, mintha egy fekete lyuk nyelte volna el a napfényt. Öntudatlanul, lassan lépdelt, felmérve csupasz bőrének minden négyzetcentiméterét. Nem lehet, hogy ilyen valótlan legyen. Embernek kellett lennie, és egy ember vibráló, lélegző, vadító és őrült. Őrült narancs, vibráló fehér, zabolázatlan zöld.

– Valami baj van?

Jinyoung felpillantott. A férfi hangja a sötétbe veszett, és megszűnt, elhalt, mintha meg sem szólalt volna. Mire kimondta, Jinyoung már el is felejtette, hogyan hangzott.

– Ne haragudj… – A lélegzete elfúlt. – Én… – A szeme nem volt valódi. Mintha egy szellem nézett volna farkasszemet vele, de csak a környezetét látta volna az átlátszó testén keresztül. – Megérinthetlek?

A kérdés előbb hagyta el a száját, minthogy rájött volna, mit mond. Visszakozva kapta el róla a tekintetét, és az ajkába harapott. Mekkora barom vagyok! Itt ácsorog órák óta, ebbe a kényelmetlen pózba merevedve, ráadásul meztelen, én meg itt fogdosni akarom, mint valami perverz disznó. Visszakozásra nyitotta a száját, hogy kimentse magát…

– Csak tessék.

De megelőzte. A hangja megint elfúlt, csak a jelentése ragadt meg Jinyoung fejében. Csak tessék.

Csak…

Tessék.

És nem köszönte meg, nem is bólintott.

Az ujjai maguktól mozdultak, és kíváncsiság viszketett bennük. Kissé reszketett a keze a férfi teste felett; mintha valami tiltottat érintett volna. Túl sok szem látta őket.

Az ujjai már szinte hozzáértek. Ha nem látom a színeit, muszáj éreznem őt. Egy festő mind az öt érzékét használja. Látja a képet, hallja a hangját, megérinti a szépségét, beszívja a valóságát, és megízleli a gyönyörűségét.

De Jinyoung nem látta a színeit, és nem hallotta a hangját, így ha csak nem akarta megszaglászni, meg végignyalni, hát muszáj volt valami kevésbé ciki dolgot tennie.

Úgyhogy megérintette.

Először félszegen, nem tudva, mennyire helyes, amit tesz.

De mikor zsibongó ujjbegyei megnyugvást találtak a bőrén, hirtelen minden helyesnek tűnt.

A bőrének történetei voltak. Üzenetei, amiket még senki nem hallott, és senki nem ismert, de neki elmondta, mikor végigsimította. Ujja alatt a karja feszessé lett, amit a színek hiányában nem látott távolról. Mellkasa erős és vad, a háta egyenes és kitartó. Nyaka íve határozott, mintha csókokra és bűnre teremtődött volna.

A fiú lenyűgözve lépett elé, most már a férfivel szemben állt. Ha helytelen is volt, akkor sem állíthatta meg már semmi. Ajkai puhaságát nem mutatta meg a fény, de megüzente az érintés.

A férfi lehunyta a szemét, mikor Jinyoung ujjai végigfutottak a szemhéján, és összeráncolta a homlokát, hogy a fiú érezhesse a barázdákat hús-vér testén. Nem látta, de érezte, hogy ott lüketett a vér és az élet a bőre alatt, és a színek már nem számítottak, mert Jinyoung tudta, hogy megelevenedik majd nélkülük is, épp ahogy megelevenedett az érintése alatt.

– A mai foglalkozásnak vége. Holnap ugyanitt, ugyanekkora! – szólt az oktató.

És a férfi végre kiléphetett a merev tartásból, amibe másfél órára beledermedt.

Jinyoung némán nézte, ahogy felöltözik, követte minden mozdulatát, és az izgalomtól felforrt a teste. Alig várta a másnapot, hogy megmutathassa, amit érzett.