Színtolvaj - 3. rész | Hömpölygő arany

[Fanart: Flynns.Drawings]

↩ előző              következő ↪

– Megszállott vagy.

– Csak elhivatott.

– Ez csak egy festmény, haver. Jegyre megy, nem torokra.

Jinyoung csücsörített, és vállat vont, miközben becsukta maga mögött a műterem ajtaját.

– A modell – mondta lassan, áhítattal átitatott szavakkal. – Van valami a modellben. Olyan különös, olyan…

– Szürke – közölte Mark unottan. – Haver, az arcát nem tudom felidézni, pedig órákon keresztül azt bámultam. Túlreagálod.

Jinyoung mellkasa mégis elszorult, mikor rágondolt.

 

* * *

 

A fiú csintalanul mosolygott.

Az emelvényen állva nézett le rá, és az ajkán a mosolyt mintha Jinyoung keltette volna életre. A fiú habozva a festményre nézett, majd vissza a fiúra, és az a mosoly ugyanaz volt. Ugyanott hasította fel az ajkát egy árnyék, és ugyanott húzódott apró redő az arcán, ahol ő tegnap megfestette.

Pedig Jinyoung nem is emlékezett, hogy valóban látta volna az árnyékot, vagy látta volna a ráncot a fiú szájának sarkában; egyszerűen csak anatómiai ismereteit követve festette őket oda, ahol lennie kellett volna, ha képes lett volna látni a fiú színeit és azok játékát fakó bőrén.

És most, mikor a festék már rászáradt a vászonra, a modell arcán is ott ült az árnyék, és ott mélyedt a barázda, ahová ő azt tegnap festette.

 

 

Jinyoung nem bírta rávenni a kezeit, hogy alkossanak. Csak ült a széken, és megbabonázva meredt a modellre, aki huncutul, hívogatóan figyelte őt.

A fiú szeme élő kígyó volt, és úgy cikázott a testén, mintha ketté akarná roppantani. Jinyoung arca tüzelt a pillantása alatt, le kellett sütnie a szemét, úgy érezte, lángra kap.

Fekete. A fiú szeme fekete.

Ecset, festék, vászon.

Feketére festette a szemet.

Ecset, festék, vászon.

Vörösre festette az ajkakat.

Ecset, festék, vászon.

Arany csillanást húzott derekának erőteljes íve mentén.

 

 

– Jackson.

Jinyoung pislogott.

– Ez a nevem.

Jinyoung nyelt, bólintott. Hirtelen túl közeli lett, túl intim. A vásznán még meg sem száradt a festék.

– Tetszik ez a szín az arcodon.

Jinyoung nem igazán kapott levegőt, mikor a fiú becsukta maga mögött az ajtót.

 

* * *

 

– Ez már komolyan nevetséges!

Jinyoung ökölbeszorított kézzel állt, felháborodva meredt a vászonra.

Eltűntek a színek.

Az egész napi munkája, amikor is pezsgő lávafolyammá és lüktető jéggé varázsolta Jacksont, egyszerűen eltűnt!

A színei mintha kifakultak volna, eltűnt volna belőlük az élet, és már nem pezsgett és nem lüketett, és nem látta benne Jacksont sem, aki tegnap este izzó tűzzé változtatta a vérét.

Pedig Jackson dobogó lélegzet lett.

Szívet facsaró, könnyet fakasztó, életet adó.

Teste rejtett porcikáit hirtelen életre hívta a fény és megelevenítette a sötét.

A haja édenfekete, az alakja domináns és feszes. Az izma zabolázatlan energia, a tekintete parázsló ígéret, a nyaka sosem múló kínzás, amibe Jinyoung bele tudott volna halni.

Száguldott a szíve.

Mozdulatai felszínesek és hevesek voltak, de néha lelassultak, akadoztak. Tekintete éhesen falta a testét.

Hogyan lehetséges ez?

Ez az megelevenedett erő lehet-e ugyanaz a fakó test pár napról korábban, és ha igen, milyen égi angyal lehelt csókolt a lelkére, és varázsolta magasztos csodává?

 

 

– Ti is látjátok?

– Micsodát?

– Ahogyan változik.

– Micsoda?

– Nem micsoda. Kicsoda.

Mark félig nyitott szájjal pislogott. Aztán vállat vonva lenyelte a rámen maradékát.

– Halvány lila gőzöm sincs, mit zagyválsz itt össze, de ja. Totálisan.

– Olyan, mint egy színező, nem? Minden nappal egyre több szín van benne.

– Ez valami találós kérdés? – próbálkozott Yugyeom. – „Mi az? Olyan, mint egy színező: minden nappal egyre több szín van benne.”

– Frissen talált hulla a Himaláján – vágta rá Mark és meglegyintette a pálcikáit.

– Megnézem én azt a hullát, amiben egyre több a szín!

– Jó, akkor még menthető. Ahogy felmelegszik, egyre színesebb lesz – magyarázta lelkesen. – Na, ez a válasz?

– Mark, te annyira hülye vagy, hogy azt is értelmetlen elmondani, mennyire hülye vagy – közölte vele Yugyeom.

Jinyoung nem figyelt.

Tekintete a távolba révedt, túl az ablaküvegen, és túl mindenen, ami látható és megmagyarázható, egészen a műteremig, ahol ott állt Jackson, és a színek lassan megtöltötték.

 

* * *

 

– Ez a Jackson gyerek nagyon állat.

Jinyoung megtorpant.

Mark észre sem véve sétált és magyarázott tovább, amit Jinyoung már nyilván nem hallott. Épp oldalra fordult, hogy rávigyorogjon a fiúra, mikor rájött, hogy a falnak a dumál. Megtorpant, értetlenkedve nézett körbe. Jinyoung hirtelen megindult, és szó szerint odatrappolt Markhoz.

– Hogy érted ezt?

– Mit?

– Hogy „ez a Jackson gyerek nagyon állat”?

– Hm… – Mark bekapta a nyalókát, jó alaposan megcsócsálta, aztán kivette, és megszemlélte, sikerült-e látható változást elérnie a méretén. – Hát, ott szobrozik másfél órát a műteremben, mint egy francos oszlop. Azért ez nem semmi – bökött felé, és ismét a szájába vette a nyalókát.

– Nem semmi… – ismételte Jinyoung.

Ha Mark hirtelen emlékszik Jacksonra, akkor…

– Milyen színű a szeme?

– Mi van?

– A szeme, Mark! – ismételte Jinyoung türelmetlenül. – Milyen színű a szeme?

Mark értetlenül pislogott rá, és tétován vállat vont.

– Asszem, fekete.

Azt hiszi, fekete.

Tehát látta. Korábban arra sem emlékezett, hogy nézett ki a modell, pedig órákon át őt festette, őt nézte, őt elemezte.

Most mégis tudta, hogy a szeme fekete.

 

* * *

 

Jinyoung ezúttal nem lepődött meg, hogy a festménye elvesztette a színeit. Szinte már rutinosan ült le, és látott hozzá, hogy kijavítsa a képet. Óvatosan és precízen kellett dolgoznia, hogy ne tegye tönkre a munkát. A rengeteg újrafestés, a sok új réteg nem tett jót a képnek, és Jinyoung tudta is, hogy javíthatatlan, de már nem volt mit tenni. A fixáló nem használt, hiába fújt rá vagy fél tubussal. A kép másnapra így is úgy is elvesztette az élénkségét.

Ellentétben Jacksonnal.

A fiú mintha ecsetvonásról ecsetvonásra kivirult volna.

A szín, ami eltűnt a festményéből, mintha életre kelt volna a fiú bőre alatt.

Jinyoung kezdte azt hinni, megőrült.

Valósággal látta, ahogy a fiú háta felélénkül, amikor ő az ecsetével megfestette a vonalat a képen.

Jinyoung alaposan szemügyre vette a fiú erős combját, térdét és lábfejét, de mikor elfordult, hogy megfesse, már nem emlékezett rá, milyen volt. Így hát, ahogy eddig is mindig, képzeletből festette. És mikor felemelte a fejét, és odanézett, a fiú lábfeje kecses ívbe hajlott, bőrén megcsillant a lámpafény – épp úgy, ahogy ő pár másodperccel korábban azt vászonra vetette.

 

 

Jinyoung még mindig a festményen dolgozott, amikor a többiek már rég szedelőzködni kezdtek. Mark párszor megbökdöste a vállát, hogy magára vonja a figyelmét, és figyelmeztesse, hogy ideje hazaindulniuk, de Jinyoung annyira belemerült a munkába, hogy meg sem érezte. Egy idő után Mark jobb híján feladta, összeszedte a holmiját, és gyors pillantást vetve a modellre otthagyta Jinyoungot.

Jackson ugyanis meg sem mozdult. Ha megteszi, Jinyoung nem tud tovább dolgozni, és a fiú épp a sűrűjében volt valaminek. A keze, akár egy őrültté suhant a vásznon, a nyelvét kidugva koncentrált, és néha fel-felpillantott rá.

Jackson le sem vette róla a szemét.

Szinte már éhesen, falánkan, követelőzve nézett rá. Jinyoung nem láthatta ezt, munka közben nem figyelt semmi másra.

Pedig Jackson figyelte. Figyelte a kezét, a szemét, a szenvedélyt, és magába szívta, a tüdejében tartotta, majd elraktározta. Rég látott már ilyen áhítatot, ilyen sóvárgást, ami megtölti és illatossá varázsolja a levegőt. Jackson szinte éhezett rá.

Hisz Jinyoung látta őt.

Nem csak ránézett, továbbsiklott, majd elfelejtette. Ő tényleg látta a fiút. Éppen azt vette észre benne, ami észrevehetetlenné tette. Majd pedig emlékezett rá.

És ezért választotta őt.

 

Tökéletes volt.

 

↩ előző              következő ↪