Színtolvaj - 4. rész | Pulzáló bíbor

[Fanart: tbrookerart]

↩ előző              következő ↪

Jinyoung nem vette észre, mikor Jackson kiegyenesedett, és elhagyta az emelvényt, ahol órákig szobrozott. Annyira belemerült egy apró részletbe a fiú térdének vonalánál, hogy pár percre fel sem nézett a vászonból. Megszűnt körülötte a világ; csak a puhán suhanó ecset, a színek kavalkádja és a modell maradt. Minden más egy tompa, érdektelen masszává olvadt, hisz a lényeg, az igazi szépség ott feküdt előtte, és várta, hogy a művésze befejezze.

Jackson pedig eközben mögé lépett, és szemügyre vette a festményt.

Csodálatos rikító, élénk színek vidám kavalkádja volt ott, pompás harmóniában a sötét színek árnyaival, és úgy kapaszkodtak egymásba, hogy azokat semmi, és senki nem tudta volna eltörölni a föld színéről. Jackson markáns arcán mosoly sejlett fel, ahogy éhesen falta a színpompás árnyalatokat. Mintha ott lett volna előtte a gyönyörűség maga, és csak rá várt volna, hogy belevesse magát, megfürödjön benne, magára kenje, és soha többé le ne mossa.

Egy pillantást vetett a fiúra, aztán halvány mosollyal hozzá hajolt. A fiúnak olyan illata volt, mint a zöld, piros és narancsszínek keverékének. Akár egy friss, tavaszi kölni, ami meghinti, és elvarázsolja, bárki is szívja be. Jackson lehunyt szemmel hajolt közelebb a fiúhoz, ajka szinte a nyakához ért, és tudta, ha most nem fékezi magát, megérinti az ajkával.

De nem, még nem. Még egy kicsit várnia kellett.

Tökéletesnek kellett lennie.

Így kinyitotta a szemét, utoljára végigpillantott Jinyoung világos, élettel teli színektől pompázó nyakán, majd a festményre nézett.

Jinyoung mindebből semmit nem vett észre.

Jacksonnak tetszett, hogy így elmerült a munkában, és kizárt mindent, ami körülötte volt. Lassan előrenyúlt, és Jinyoung csuklója köré fonta az ujjait.

A fiú megrezzent, ijedten kapta fel a fejét. Ha Jacksonnak csak egy picit felé fordul, összeért volna az ajkuk. A fiú szinte érezte az ifjú művész arcából áradó forróságot, ahogy vörös színt öltött. Hallotta azt is, ahogy elakadt a lélegzete.

Szerette volna látni a piros színt az arcán.

De nem. Még nem.

– Így tartsd az ecsetet… – Jackson óvatosan a vászon fölé emelte Jinyoung ecsetet tartó kezét, megállt felette egy pillanatra, majd egy heves-gyengéd mozdulattal kiegészítette azt a részt, amin Jinyoung eddig dolgozott. A fiú bőre forró volt az érintése alatt. – És akkor olyan lesz, mintha rám sütne a nap.

Jinyoung óvatosan nyelt, úgy érezte, a színek vibrálnak a szeme sarkában, és nem kap rendesen levegőt. Jackson ujjai égették a bőrét. Mélyen, valahol a mellkasa és a gyomra találkozásánál forróságot érzett, és sürgető késztetést, hogy…

Hogy mit is tegyen?

Megragadja Jacksont, és a dereka köré fonja a kezét? Vagy oldalra fordítsa a fejét, és összeérintse az ajkukat?

Jinyoung nyelt, és igyekezett úrrá lenni izgatott szívén.

– T-tudsz festeni? – Átkozta magát, amiért megremegett a hangja.

Érezte Jackson mosolyát, ahogy a fiú apró részleteket festett a képre úgy, hogy közben vezette Jinyoung kezét.

– Konyítok hozzá egy kicsit. Az apám festő volt. A művei szinte kiléptek a vászonból, és táncra perdültek.

– Ő tanított téged?

– Magamtól tanultam. Az apám… Ő túlságosan magának való volt ahhoz, hogy az én tanításomra fecsérelje az időt.

Jinyoung nem tudta, mit feleljen. Az ő szülei a legelvetemültebb terveit is támogatták, és ha csak kiejtette a száján, bármiben segítettek neki. Fel nem foghatta, hogy egy tehetséges apa miért ne akarná tanítani a fiát, ha egyszer…

– Féltékenység.

Jinyoung megrezzent. Nem merte levenni a szemét a festményről, nem merte elfordítani a fejét. Félt, mit tenne, ha a fiú bőre olyan közel kerülne hozzá. Így is minden lélegzetvétel nehéz volt; a fiú harmatos illata már így is teljesen elbódította.

– Ajándékba adtam neki az egyik festményemet, amikor tizenhat voltam.

Jackson nem sietett a magyarázattal, pedig Jinyoung feszülten várta a folytatást.

A fiú finom mozdulatokkal vezette tovább a fiú kezét a színek között, de Jinyoung nem bírt a technikára figyelni. Jackson ujjaira meredt, arra, ahogy a fény aranybarnává változtatta a bőrét.

– És mi történt?

Kíváncsiságképen elfordította a fejét, hogy ne lássa a fiú bőrének színét. A képre nézett. Majd az állvány fa faragására, aztán a padlóra. És mikor felidézte, még mindig emlékezett, milyen árnyalata volt Jackson bőrének. Érdekes.

– Csak arra emlékszem, hogy füst szállt a hátsó kertből, és a képemet sosem láttam többé.

Jinyoung arca megnyúlt.

Szinte látta, ahogy egy féltékeny apa szégyenletes módon a tűzre veti a fiától kapott ajándékot, csak mert irigyli a tehetségét.

– Sosem festettem azóta. Mintha megfakultak volna a színek körülöttem.

Jackson hangja egyenletes volt és érzelemmentes. Jinyoung jól ismerte ezt a hangot, ezerszer hallotta. Marktól, mikor a fiúnak születésnapja volt, és Yugyeomtól, amikor nemtörődöm hetykeséggel vállat vont, ha a bátyjáról kérdezték.

– Csak azért is folytatnod kellett volna. – Jinyoungból a dac beszélt. A dac, amiért egy tehetséges fiúnak (akinek bár sosem látta a munkáit) az önbizalmát így eltiporta a saját apja.

– Nem számított. – Jackson vállat vont. – És ez zavarta apámat a legjobban. Ő az életét szentelte az ecsetnek, és mindene ráment, hogy híres és elismert legyen. De én csak „játszottam az ecsettel” és „elpazarolt tehetség voltam”, aki túltett az apján, és ezt „nem tudta megbecsülni”. Azt mondta, meg sem érdemlem, hogy a színek szóljanak hozzám. Valószínűleg igaza volt.

– Felmentést keresel neki.

Jackson szája sarkába apró mosoly kúszott. Még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd elengedte Jinyoung kezét. A fiú feje öntudatlanul is felé rezzent, ahogy a melegség hirtelen eltűnt a bőréről. A leheletük összekeveredett és csiklandozta Jinyoung ajkát, olyan közel voltak egymáshoz. A gyomra megrándult a vágytól, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne Jackson ajkait bámulja. Pedig olyan gyengédnek, olyan puhának, olyan szelídnek tűntek. Jinyoung mindenét odaadta volna, hogy érezhesse őket a sajátja körül. Felgyorsult a lélegzete. Mitől ilyen vonzó, ilyen vad ez a férfi? A szeme szenvedélytől égett és parázslóan fedezte fel Jinyoung arcát. Érezte a kezét, az ujjait, ahogy Jinyoung széke köré fonódnak. Ha csak egy kicsit előre hajolna, megcsókolhatná. Megrándult az ágyéka.

Jinyoung hagyná neki. Abban a pillanatban úgy érezte, mindent hagyna neki.

De akkor Jackson elmosolyodott, és óvatosan elhúzódott. Ujjai finoman megérintették Jinyoung vállát, és a fiú megborzongott a vágytól, hogy egész teste körül érezze. Azonban Jackson már nem volt sehol, felegyenesedett, és ellépett tőle. Kecsesen az emelvényhez sétált, és a ruháiért nyúlt. Jinyoungnak el kellett fordulna. A fiú csupasz hátának, erőteljes combjának minden rándulása forró hullámokat küldött az ágyékába, és már így is alig bírt megmaradni a székén. A lélegzete felületes és heves volt. Észrevétlenül letörölte az arcáról az izzadságot. Tudta, hogy ma éjjel a fiúra gondolva fog elaludni, bármi is történjék. Őt képzeli majd maga elé, az ő karját érzi majd fantom kézként a teste köré fonódni, az ő ajkát fogja maga előtt látni, mikor a takaró alatt az ujjai az alsónadrágjára tévednek majd. Minden simításra őt képzeli majd el, halk pihegése neki szól majd. Éhesen ér majd magához, és kívánja azt, bár Jackson venné a kezébe, és kényeztetné, míg a gyönyörtől elfelejti a nevét is.

Jinyoung lehunyta a szemét, nem bírt magával, a vággyal, ami szikrát kapott, és lángra lobbant, miközben a háttal álló Jacksonra gondolt, az éjszakára, és arra, hogy bár otthon lehetne már. A keze öntudatlanul simult feszülő nadrágjára, és az az apró érintés szikrák ezrét küldte szerteszét a testében. 

Mikor rádöbbent, mit tett, elrántotta a kezét.

Ijedten rejtette a háta mögé, és félrerántotta a fejét, hogy ne is lássa Jacksont. Nyelt egyet, de gombóc volt a torkában. Próbálta lenyugtatni a lélegzetét, de a szikrák az ereiben mintha fojtogatták volna. Lüktetett az egész teste.

– Mint minden gyerek, amelyik szerette az apját.

Jinyoung felkapta a fejét.

– Hm? – Ennyit bírt kinyögni anélkül, hogy el ne fúlt volna a lélegzete. Kapkodva az ecsetért nyúlt, de leverte, és az elgurult. Hirtelen kapott utána, beverte a kezét az állványba, a paletta lesodródott, és hangos csattanással földet ért.

Jackson felvont szemöldökkel pillantott fel, épp az utolsó gombot fűzte a lyukba az ingén.

– Azt mondtad, felmentést keresek neki.

Jinyoung kapkodva vette fel, és pakolta el a holmiját. Felmentés? Milyen… Beletuszkolt mindent egy dobozba, és ügyetlenül egyensúlyozva, botladozva a szertárhoz vitte.

– De melyik gyerek ne keresne felmentést az apjának?

Az apja. Persze, az apja. Róla beszéltek, mielőtt… Mielőtt…

Jinyoung még a haja alatt is vörösre pirult. Ha most megfordul, Jackson azonnal látni fogja, mi dúl benne. Ha nem az arcáról, hát a nemesebbik testrészének tekintélyes ágaskodásáról.

– Van egy pont, ahol többé már nem kereshetsz kifogásokat a szüleidnek, Jackson. Egy pont, ahol a hiba gonoszsággá válik. Egy pont, ahol felnősz, és rájössz, hogy ők sem hibátlanok.

Jackson tekintete kifejezéstelen maradt, ahogy a táskájáért nyúlt.

Jinyoung nem feszegette tovább a témát. Mehetnékje volt már.

Halkan megköszönte a segítséget, majd olyan gyorsan, mint még soha, elhagyta a műtermet.

 

* * *

 

Az éjszaka sötét csókkal köszöntötte Jinyoungot, mikor kilépett az erkélyre.

Felnézve a csillagokra csak egy dolog járt az eszében.

Mégpedig, hogy be kell fejeznie a festményét. Minél hamarabb. Az istenek összeesküdtek ellene. Egy angyalt küldtek hozzá; egy bukott angyalt, aki kifordítja önmagából, és tönkre teszi a művét. Sosem készül el a festmény, ha nem jár egy lépéssel az istenek előtt.

De Jinyoung nem tudhatta, hogy nem az istenek azok, akik ellene fordultak.

 

* * *

 

– Hogy mit szeretnél?

Jackson félrebiccentett fejjel pislogott Jinyoungra, és bár a fiú feje piros volt, mint a pipacs, azért derekasan állta a fiú tekintetét. Nyelt, és megnyalta az ajkát. A terv – vagyis inkább ötlet – az éjszaka fogalmazódott meg benne, és aludni sem tudott azóta.

Be kellett fejeznie a festményt. Amint lehet.

Úgy érezte, mintha kicsúszna az idő az ujjai közül, és minden nappal a kép egyre fakóbb, egyre élettelenebb lenne. Nem tudta volna megmondani, miért, de mielőbb be kellett fejeznie.

A képet minden éjszaka a műteremben hagyta, letakarva, elvileg biztonságban. És bár mindig alaposan lefixálta, a kép másnapra megfakult.

Semelyik másik kép, csak az övé. Jinyoung leellenőrizte Mark és Yugyeom festményeit, és azok tökéletesek voltak, pontosan olyanok, ahogy otthagyták őket.

Így hát Jinyoung haza akarta vinni a festményt, hogy biztonságban tudhassa. Ahhoz pedig az kellett, hogy mielőbb befejezze, és többet ne hagyja a képet a műteremben. Ami azt jelentette, hogy…

– Arra kérsz, maradjak bent egész éjszaka, hogy te befejezhesd a képet?

Jinyoung bólintott. Hangosan kimondva őrültségnek hangzott, sőt, szinte már leteperésnek, de ennél csak rosszabb ötletei voltak: például, hogy felhívja magához a fiút, hogy ott fejezzék be a festményt. Tegnap éjjel az gondolat felettébb csábítónak tűnt, de reggelre már korántsem.

– Hová ez a siettség? Pár napon belül amúgy is végeznél. Már csak a háttér, meg egy-két részlet van hátra. Jól haladsz, nagyon is jól.

Jinyoung egy ponton kezdett is félni ettől. Ha jól halad, nagyon is jól, akkor az azt jelenti, hogy hamarosan új feladatot, új modellt kapnak. Mennyi az esélye, hogy a fiú náluk marad, hogy újra őt kell majd lefesteniük? Igen kevés. De még ha nem is haladt volna jól, a fiú szerződése akkor is lejár pár nap múlva és elmegy. Jinyoungnak mindenképp fel kellett erre készítenie magát.

Azt pedig, hogy miért sietteti a kép elkészültét nem vallhatta be a fiúnak. Bolondnak nézte volna.

– Úgy érzem, megrekedtem – improvizált. – Minden nap előtte ülök, de csak a részletekkel vagyok elfoglalva, és a kép egésze nem halad.

– Igen, tudom, hogy a részletek fontosak – folytatta gyorsan, mikor látta, hogy Jackson a szavába akart vágni. – Tudom, hogy abban rejlik a kép szépsége, de most úgy érzem, kifutok az időből, és még nem vagyok sehol. Idő kell, több idő.

Össze vissza zagyvált, semminek semmihez semmi köze.

Jackson felvont szemöldöke is ezt támasztotta alá, és Jinyoung elbizonytalanodott. Túl sokat kért, túl tapintatlan volt, túl…

– Egy szót sem értettem abból, amit most mondtál – közölte Jackson, és sötét szeme vidáman nevetett. – De miért ne? Csináljuk!

Jackson egy pillanatra felvillanó farkasvigyorát Jinyoung nem vette észre, mert a megkönnyebbüléstől csak a sikerre tudott gondolni.

– Köszönöm.

 

Túl korán köszönte meg. Túl korán örült.

 

↩ előző              következő ↪