Színtolvaj - 5. rész | Diadalmas vörös

[Fanart: Artoulli]

↩ előző

A műteremben, az emelvény körül vakító fény vette burokba a fiú kecses, légies alakját. A fények bűvös körén kívül minden sötét és homályos volt, beleértve Jinyoungot is. Szeme akár tapogatózó, puha lepel siklott végig Jackson meztelen, hamvas testén.

A színei tökéletesek voltak. Jinyoung el sem tudta képzelni, hogy lehetséges, hogy az az élettelen fiú pár nap alatt ilyen színpompás csodává váljék. A szeme fekete, az ajka vörös, a haja csillogó ónix, a bőre napbarnított arany. A fény meghinti, az árnyak rejtélyesen siklanak a bőrén, arca pírban úszik.

Jinyoung szinte rá se nézett a vászonra, úgy festette. Az este beköszönt az ablakon, majd tovaszállt, ahogy az éjszaka beborította őket.

Jinyoung nem látott mást, csakis Jackson földöntúli szépségét, ragyogását és pazar színeit. Jackson pedig nem látott mást, csak a szenvedélyt, a sóvárgást Jinyoung minden porcikájában, és szinte érezte magán a simogató szemeket. Elfojtotta a vigyort. Elfojtotta a gyomrát megremegtető elégtételt. Csak nézte, nézte a fiút, és minden egyes ecsetvonással egyre jobban érezte, hogy él.

Volt valami varázs, valami átok, valami végezetes a levegőben. Valami, amit Jinyoung nem érzett, és valami, amit Jackson áhítattal figyelt. Valami, ami az egyiknek a vég, a másiknak a kezdet volt.

 

 

Mikor az ecset halkan koppant, és egy sóhaj halkan szakadt fel Jinyoung ajkai mögül, Jackson puhán lelépett az emelvényről. Kecses léptei, akár egy ragadozó mancsai, nem hallatszottak a műterem nyugodt, dermedt csendjében. A fiú nem vette vissza a ruháit, és már órák óta nem is vette le a szemét Jinyoungról. Végre az állvány felé tartott, hogy lássa a festményt, a befejezett művet, a kész alkotást.

Jinyoung elkapta a szemét, lesütötte, mielőtt Jackson rajta kaphatta volna, ahogy remegő lélegzettel végigpillant rajta. Olyan hatással volt rá a fiú, amit Jinyoung már nem tudott tagadni, és egész éjjel küzdött; küzdött a vágy ellen, hogy ellépjen a vászon elől, és odamenjen, megérintse, megcsókolja. Nagyobb harc volt, mint amiket eddig valaha is vívott.

És Jackson most ott állt a kép előtt. Ott állt felette, az álla szinte a hajához ért, és nézte a művet, amiért kínkeservesen küzdött napok óta. Nem csak azért, mert a festménye már háromszor is kifakult, hanem azért is, mert Jinyoung az utóbbi időben úgy érezte, nem kap levegőt, megfullad, elsüllyed egy vad érzésben, ami kiszakítja a szívét.

Megszenvedett érte.

És most készen van.

– Lélegzetelállító – búgta a fiú selymes hangon.

Igen, az – gondolta Jinyoung.

Ahogy fekete haja az arcát simogatja, és pillái beárnyékolják a szemét. Ahogy fedetlen nyaka csillog a különös, sejtelmes fényben. Ahogy egész lénye erőt és dominanciát sugall, és Jinyoung elgyengül, sebezhetővé válik mellette.

Jackson ránézett.

Tekintetük összekapcsolódott; vad szenvedély a veszélyes elégedettséggel, és már nem volt visszaút.

Lélegzetelállító – gondolta Jinyoung, mikor az ajkára pillantott.

A távolság egyre csökkent, a fények egyre halványabbá váltak, és a műtermet már csak a fekete és sárga árnyalatai uralták. Minden más szín megszűnt.

Jackson felemelte a kezét; óvatosan, lassan.

Jinyoung ajkát halk sóhajt hagyta el.

A fiú ujjaival Jinyoung álla alá nyúlt, és felemelte.

Mikor Jackson lehajolt, és ajkát finoman Jinyoungéhoz érintette… Akkor, amikor a Jinyoung körül megszűnt létezni a világ, és csak a fiú bódító ízét érezte a nyelvén… Akkor, amikor Jackson végre rácsókolhatott Jinyoung vágytól éhező ajkaira… Akkor, amikor az érintés öleléssé lett, a csók elfulladt lélegzetekké, a távolság édes kis semmiséggé…

Akkor Jackson  elragadta és magára öltötte Jinyoung minden árnyalatban pompázó színeit: a pirosat, a kéket, a zöldet, a sárgát, a feketét és a fehéret. És mire Jinyoung észrevette, hogy a fiú megtöltötte egykor színtelen testét az ő színeivel, addigra Jinyoung már csak egy élettelen, áttetsző test volt, hátrahagyva egy kifakult festmény mellett a műterem padlóján.

 

* * *

 

Hallottak mendemondákat a Színtolvajról.

Köztük jár, velük él, figyeli őket, és bár ott van mindenütt, mégsem emlékszik rá senki. Ránéznek, beszélnek vele, de mire elfordulnak, már el is felejtik, és soha többé nem tudják felidézni. Olyankor jön, amikor senki sem számít rá, és azt veszi el, ami a legértékesebb.

A színt, ami egyedivé tesz.

Úgy beszélik, arra átkozták, hogy élettelen, színtelen szellemként járjon a világban, senki emlékeként, de mindenki félelmeként, míg rá nem talál valakire, akinek színei ragyogóbbak a szivárványnál, és akkor a Színtolvaj megkívánja majd. Befészkeli magát, vágyra lobbantja, áhítatra csábítja, és ráveszi majd, hogy színt lásson a színtelen kopárságában. És mikor ez megtörténik, elragadja majd; ajkon csókolja, és leolvassza a szín minden árnyalatát, magára ölti, és átkát megtörve, újjáéledve jár tovább egy olyan világban, ahol az arca már nem veszik ködbe, és emléke élesen bevésődik mindenki fejébe.

S akit megcsókolt, akiből kiszívta és magára öltötte a színeket, az lép majd a Színtolvaj helyébe; szellemként járva a világot, míg nem talál valakit, aki – ahogyan egykor ő maga is – észreveszi benne azt, ami észrevehetetlenné teszi, és megkívánva visszaadja őt a létnek.

VÉGE

↩ előző