Nevetség;
one-shot, sillyfic
[Casanova (BBC, 2005)] [Szavak száma: 709] [Nem árt,
ha ismered a fandomot, mert akkor nem tűnik olyan céltalannak]
– Mit lehet tenni, ha az
ember ilyen szerelmes? – kiáltott fel Giacomo. Belecsengett az ember füle.
Rocco már nem lepődött
meg, de azért felvonta az egyik szemöldökét, és fel se nézve az iratokból az
ablak felé intett.
– Mondjuk kiugorhat, hogy
véget vessen a szenvedéseinek.
Giacomo felpattant,
mintha épp erre a javaslatra várt volna, és ablakhoz ugrott. A keret felnyikkant
a tenyere alatt.
– Viccelsz velem, Rocco,
de lehet, hogy megteszem!
Az inge ujját bőszen
zilálta a szél, és Rocco feje megfájdult a látványtól. Egy jól öltözött, általában
okos, felnőtt férfi, akitől a megélhetése függött az ablakkeretbe kapaszkodott,
és kifelé bámult a szóhoz sem jutó csillagokra. Rocco késztetést érzett, hogy
jól seggbe rúgja, és végignézze, ahogy alázuhan. De akkor új munka után kellett
volna, hogy nézzen.
– Gyere már vissza, te ostoba,
mielőtt a fiad meglátja, mekkora mamlasz az apja!
– Lássa csak! – dohogott
Giacomo, és nem tágított az ablaktól. – Lássa azt is, mit tesz a férfivel, ha
ostobán odaadja a szívét egy nőnek. Hallasz, Giac?! – kiáltott hirtelen, de nem
a fiának, hanem az égnek üvöltötte a szavakat. A keretbe kapaszkodott, kifelé
hadonászott nagy hévvel. Még a gyertya is beleremegett ebbe az esztelenségbe. –
Soha ne add oda a szívedet senkinek! Hallod? Soha!
– Vagy legalábbis ne egy
nemesúr feleségének… – Rocco rosszalló fejcsóválással elpakolta az irathalmot. –
Aki jobban szereti a pénzt, mint egy virgonc péniszt.
Ezt már-már direkt
hergelésnek szánta, és el is érte, hogy Casanova visszaugorjon a szobába. A
csizmája fenyegetően koppant a padlón. Komoly arccal megindult Rocco felé, rá
szegeződő ujjával figyelmeztette, ami maszatos volt a tintától. Nem lehetett
komolyan venni.
– Henriette pontosan
tudta, mit kell tennie, hogy biztonságban legyen. Ne beszélj így róla!
Rocco védekezően
feltartotta a kezét, majd az ablakhoz ment és bezárta. A függönyt is elhúzta.
Gondolkozott, vajon a gyertyát is fújja-e el, vagy Casanova egy háborodott pillanatában
a szemébe önti a viaszt, hogy „ha nem lehetsz a világom, ne is lássam ezt kegyetlen
világot!”. Rocco tapasztalatból fontolgatott. Veterán volt már Casanova
szívfájdalmaiban.
– Ó, Henriette… – rogyott
vissza a székbe. Úgy nézett az iratokra, mintha azok tehetnének minden bajáról.
Lekonyult a szája. Szánalmas látvány volt. – Én mindent megadtam volna neked.
Mindent!
– Majd el is vetted volna
tőle.
– Persze, de nem
szándékosan! – védekezett Giacomo. – Figyelj rám, Rocco! – pattant fel
hirtelen, és Rocco már a szemét forgatta. Casanova megkerülte az asztalt,
parádés, hogyan hajlította a csípőjét, hogy elkerülje az ütközést. Ha ilyen
mozdulatokat hajt végre az ágyban is, Rocco nem csodálkozott, mitől olyan népszerű.
– Hát nem ez a lényege az életnek? Megszerzel, és elveszítesz dolgokat. Jó,
lehet, hogy most szegények vagyunk, de ha átrágjuk magunkat ezen a sok papíron,
akkor holnapra már újra gazdagok lehetünk. – Elbizonytalanodott. – Vagy holnaputánra, esetleg a jövőhónapra, nem számít! – hessegette el a kételyt. – Mindig
megcsináljuk! Ház, birtok, szolgák, lakomák, bálok és szex!
– Aztán koplalás, mocsok,
szégyen, kegyeletvesztés, utcán alvás és börtön – egészítette ki Rocco a szépen
csengő fantáziálást.
Giacomo megragadta Rocco
gallérját, és a szeme közé nézett. – Ez kaland! Ez a lényeg!
– Neked, Giac. De nem egy
nőnek. Nem Henriette-nek. – Lefejtette a kezét a gallérjáról, és
visszatuszkolta a székbe. – Egy nőnek a gyerekeire is gondolnia kell.
– Én is gondolok az
enyémre! – lendült a keze az ajtó felé. – Nézd csak meg, a fiúnak mindene
megvan! Van egy szuper apja, aki bármit megold!
– Van egy neve, aminek
hallatán a férfiak nevetnek, a nők meg kuncognak. Hasznos voltál, Casanova,
gratulálok.
– Én – ütögette meg a
mellkasát Gaicomo, és közben úgy érezte, kihasad a szíve. Ha Henriette tudta
volna, hogy így vérzik érte, akkor is azt a pipogya Grimanit választotta volna?
– Én – folytatta, de túl heves volt, hogy ki tudja mondani, amit akart. – Én –
állt fel és elindult Rocco felé, aki karba font kézzel követte a szemével, és várta
a műsort. – Én – Giacomo botladozott még pár lépést, majd a földre rogyott
Rocco előtt, és rimánkodva átölelte a térdét. – Én belehalok a szerelembe, te meg
kinevetsz!
„Mert nevetséges vagy” – akarta mondani az ifjabb Giacomo Casanova,
aki a félig nyitott ajtóban állt, és csendben nézte végig az apja szánalmas nyavajgását,
de végül nem szólt egy szót sem. Mielőtt Rocco, aki tiszta éjjeli ruháért
indult az apjának észrevehette volna, hogy ott áll, visszahúzódott, és eltűnt a
szobájában.
„Soha ne add oda a szívedet
senkinek! Hallod? Soha!”
Ha a szív ilyen röhejessé tesz egy férfit, apám – gondolta a fiú, mielőtt becsukta a szemét –, akkor ígérem, jól gondom lesz rá.
