Nevetség

Nevetség; one-shot, sillyfic

[Casanova (BBC, 2005)] [Szavak száma: 709] [Nem árt, ha ismered a fandomot, mert akkor nem tűnik olyan céltalannak]

______

– Mit lehet tenni, ha az ember ilyen szerelmes? – kiáltott fel Giacomo. Belecsengett az ember füle.

Rocco már nem lepődött meg, de azért felvonta az egyik szemöldökét, és fel se nézve az iratokból az ablak felé intett.

– Mondjuk kiugorhat, hogy véget vessen a szenvedéseinek.

Giacomo felpattant, mintha épp erre a javaslatra várt volna, és ablakhoz ugrott. A keret felnyikkant a tenyere alatt.

– Viccelsz velem, Rocco, de lehet, hogy megteszem!

Az inge ujját bőszen zilálta a szél, és Rocco feje megfájdult a látványtól. Egy jól öltözött, általában okos, felnőtt férfi, akitől a megélhetése függött az ablakkeretbe kapaszkodott, és kifelé bámult a szóhoz sem jutó csillagokra. Rocco késztetést érzett, hogy jól seggbe rúgja, és végignézze, ahogy alázuhan. De akkor új munka után kellett volna, hogy nézzen.

– Gyere már vissza, te ostoba, mielőtt a fiad meglátja, mekkora mamlasz az apja!

– Lássa csak! – dohogott Giacomo, és nem tágított az ablaktól. – Lássa azt is, mit tesz a férfivel, ha ostobán odaadja a szívét egy nőnek. Hallasz, Giac?! – kiáltott hirtelen, de nem a fiának, hanem az égnek üvöltötte a szavakat. A keretbe kapaszkodott, kifelé hadonászott nagy hévvel. Még a gyertya is beleremegett ebbe az esztelenségbe. – Soha ne add oda a szívedet senkinek! Hallod? Soha!

– Vagy legalábbis ne egy nemesúr feleségének… – Rocco rosszalló fejcsóválással elpakolta az irathalmot. – Aki jobban szereti a pénzt, mint egy virgonc péniszt.

Ezt már-már direkt hergelésnek szánta, és el is érte, hogy Casanova visszaugorjon a szobába. A csizmája fenyegetően koppant a padlón. Komoly arccal megindult Rocco felé, rá szegeződő ujjával figyelmeztette, ami maszatos volt a tintától. Nem lehetett komolyan venni.

– Henriette pontosan tudta, mit kell tennie, hogy biztonságban legyen. Ne beszélj így róla!

Rocco védekezően feltartotta a kezét, majd az ablakhoz ment és bezárta. A függönyt is elhúzta. Gondolkozott, vajon a gyertyát is fújja-e el, vagy Casanova egy háborodott pillanatában a szemébe önti a viaszt, hogy „ha nem lehetsz a világom, ne is lássam ezt kegyetlen világot!”. Rocco tapasztalatból fontolgatott. Veterán volt már Casanova szívfájdalmaiban.

– Ó, Henriette… – rogyott vissza a székbe. Úgy nézett az iratokra, mintha azok tehetnének minden bajáról. Lekonyult a szája. Szánalmas látvány volt. – Én mindent megadtam volna neked. Mindent!

– Majd el is vetted volna tőle.

– Persze, de nem szándékosan! – védekezett Giacomo. – Figyelj rám, Rocco! – pattant fel hirtelen, és Rocco már a szemét forgatta. Casanova megkerülte az asztalt, parádés, hogyan hajlította a csípőjét, hogy elkerülje az ütközést. Ha ilyen mozdulatokat hajt végre az ágyban is, Rocco nem csodálkozott, mitől olyan népszerű. – Hát nem ez a lényege az életnek? Megszerzel, és elveszítesz dolgokat. Jó, lehet, hogy most szegények vagyunk, de ha átrágjuk magunkat ezen a sok papíron, akkor holnapra már újra gazdagok lehetünk. – Elbizonytalanodott. – Vagy holnaputánra, esetleg a jövőhónapra, nem számít! – hessegette el a kételyt. – Mindig megcsináljuk! Ház, birtok, szolgák, lakomák, bálok és szex!

– Aztán koplalás, mocsok, szégyen, kegyeletvesztés, utcán alvás és börtön – egészítette ki Rocco a szépen csengő fantáziálást.

Giacomo megragadta Rocco gallérját, és a szeme közé nézett. – Ez kaland! Ez a lényeg!

– Neked, Giac. De nem egy nőnek. Nem Henriette-nek. – Lefejtette a kezét a gallérjáról, és visszatuszkolta a székbe. – Egy nőnek a gyerekeire is gondolnia kell.

– Én is gondolok az enyémre! – lendült a keze az ajtó felé. – Nézd csak meg, a fiúnak mindene megvan! Van egy szuper apja, aki bármit megold!

– Van egy neve, aminek hallatán a férfiak nevetnek, a nők meg kuncognak. Hasznos voltál, Casanova, gratulálok.

– Én – ütögette meg a mellkasát Gaicomo, és közben úgy érezte, kihasad a szíve. Ha Henriette tudta volna, hogy így vérzik érte, akkor is azt a pipogya Grimanit választotta volna? – Én – folytatta, de túl heves volt, hogy ki tudja mondani, amit akart. – Én – állt fel és elindult Rocco felé, aki karba font kézzel követte a szemével, és várta a műsort. – Én – Giacomo botladozott még pár lépést, majd a földre rogyott Rocco előtt, és rimánkodva átölelte a térdét. – Én belehalok a szerelembe, te meg kinevetsz!

„Mert nevetséges vagy” – akarta mondani az ifjabb Giacomo Casanova, aki a félig nyitott ajtóban állt, és csendben nézte végig az apja szánalmas nyavajgását, de végül nem szólt egy szót sem. Mielőtt Rocco, aki tiszta éjjeli ruháért indult az apjának észrevehette volna, hogy ott áll, visszahúzódott, és eltűnt a szobájában.

„Soha ne add oda a szívedet senkinek! Hallod? Soha!”

Ha a szív ilyen röhejessé tesz egy férfit, apám – gondolta a fiú, mielőtt becsukta a szemét –, akkor ígérem, jól gondom lesz rá.

A tanító

Artist: meuwzza

A tanító; one-shot, humoros

[MDZS] [Wei Wuxian & Lan Sizhui] [Szavak száma: 719]

_______________________

– Egészen biztos, jó ötlet ez? – Lan Sizhui halántékán egy izzadságcsepp csordogált.

Wei Wuxian a szemét forgatta.

– Ne legyél már ennyire Lan. Mókás lesz, meglátod!

Lan Sizhui nyelt egyet, és minden felé nézett, csak az almaárus lány felé nem.

– Ilyen hozzáállással elüldözöd magad mellől a lányokat – ijesztgette Wei Wuxian, és közben az almaárus szorgoskodását figyelte.

– Hanguang-jun is ilyen, mégis ott vagy neki te! – vágott vissza Sizhui.

– De én fiú vagyok. Mi fiúk nem vagyunk olyan félénkek, mint a lányok. Meg egyébként is, láttál valaha lányokat Hanguang-jun körül legyeskedni? Nem, ugye? Ha én nem vagyok, ki lenne neki? Agglegényként halna meg, és milyen magányos halál lenne az! – sóhajtott Wei Wuxian drámaian. – Te is így akarod végezni?

– Én… Én… – Már majdnem kinyögte, hogy ő még nem áll erre készen, de akkor Wei Wuxian hirtelen alaposan hátba verte, és a fülébe suttogta:

– Figyelj, és tanulj a nagyoktól, Sizhui!

És mielőtt szegény fiú bármit is mondhatott volna, Wei Wuxian már elő is bújt a rejtekhelyül szolgáló kenyeres kosarak mögül, és a háta mögött összekulcsolt kézzel lendületesen megindult az almaárus felé.

Sizhui szíve majd kiugrott, ahogy visszahúzódott, fél arcát eltakarta a kosár, ám képtelen volt levenni a szemét a vidáman szökdelő Wei Wuxianről. A férfi megállt az almaárus előtt, és lendületes mozdulatokkal lehajolt, majd felkapott egy fényesre törölt, piros almát.

– Kisasszony, mennyit kér ezért az almáért?

Sizhui nem hallotta az árat, de látta, hogy a kisasszony női vásárlói érdeklődve pillantanak a cserfes fiatalúrra. Széles mosolyára elpirultak, és legyezőjük mögött összenevettek.

Sizhui gondolatban feljegyezte: vidáman szökdelni, hangosan beszélni, teli szájjal mosolyogni.

A fiatal tanítvány nyelt egyet, és remélte, hogy mindent meg tud jegyezni. Na és ha Wei Wuxian levizsgáztatja majd? Mi van, ha következőre őt küldi almát venni? Lan Sizhui elsápadt a rémülettől. Azok a lányok olyan ijesztőek, ahogy nevetgélnek és szemtelenül illegnek-billegnek Wei úrfi előtt… Na és ha meg sem tud majd szólalni? Wei úrfi nem készítette fel, mi van akkor, ha ledermed a rémülettől.

Miközben Lan Sizhui szép lassan pánikba esett, Wei Wuxian már ki is fizette az almát, majd az ajkához emelve harapásra nyitotta a száját… Eközben az alma felett az egyik fekete hajú szépségre nézett, és az a lány úgy nézett a férfire, hogy Lan Sizhui a lábujjáig elvörösödött. Biztos volt benne, hogy természetellenes ennyire peckesen állni, és abban sem volt biztos, hogy illő ennyire kihangsúlyoznia a… Sizhui nyelt egyet. A kebleit. Wei Wuxian egy mosoly kíséretében hirtelen elvette az almát a szájától, aztán épp csak egy pillanatra, hogy a lányok ne láthassák, Sizhui felé nézett. A fiút hőhullámok kerülgették.

– Ez az alma még illatozik az árusának finom kezeitől. – Miközben Wei Wuxian óvatosan megcirógatta az almát, Lan Sizhui szeme kidülledt. – Csakis egy dolgos kezekkel nevelt alma illatozhat ilyen finoman. – Lan Sizhui benyelt egy korty levegőt, és majd’ megfulladt tőle. Wei Wuxian megdörzsölte az almát a ruhájában, és titokzatos mosollyal hátat fordított az almaárus lánynak; aki a keze mögé rejtett arccal nevetgélt. – Vajon az íze is rejt magában valamit a…

És akkor végre Wei Wuxian is észrevette azt, amit Lan Sizhui: Hanguang-junt a háta mögött.

Wei Wuxian kezéből kiesett és elgurult az alma.

– Ha-hanguang-jun! – kiáltott. – Hahahaha… – Gyorsan úgy fordult, hogy eltakarja a lányt, és vigyorogva a háta mögé rejtette a kezét. – Hát te mikor jöttél? Azt hittem, Felhőzugban találkozunk, aztán…

Hanguang-jun egy szó nélkül megfogta a könyöke alatt, és magával húzta. Wei Wuxian tátogva utána bukdácsolt, és az arcáról lerítt, hogy rajtakapták. Gyorsan Sizhui felé pillantott, és intett, hogy bújjon el.

– Hanguang-jun, állj meg! – A férfi nem reagált. Egyik kezét a háta mögött ökölbe szorította, a másikkal Wei Wuxiant fogta. Sizhui rémülten figyelte.

Wei Wuxian csűrte-csavarta a kezét, hogy kiszabaduljon, és közben tovább kiáltozott.

– Hanguang-jun! Várj már! Hová sietsz? Vettem almát! – Semmi. – Lan Wangji! – Wei Wuxian megtorpant, és csípőre tette a szabad kezét. – Lan Zhan!!!

Hanguang-jun megtorpant, és kissé felé fordult.

– Láttad azt az almaárus lányt? Csinos volt, igaz? – lökte oldalba. Hanguang-jun lenézett oda, ahol megbökték. – De te még csinosabb vagy – kacsintott rá Wei Wuxian.

Sizhui fülei lángolni kezdtek és félre kellett néznie.

Hanguang-jun Wei Wuxian vigyorgó arcára pillantott.

– Gyerekes – közölte. Wei Wuxian megnyugodni látszott, és már épp felelt volna, de Hanguang-junnek volt még mondanivalója.

– És a gyerekeket meg kell büntetni.

Lan Sizhui nem egészen értette, ez mit jelent, abban azonban biztos volt, hogy a mai leckét jobb, ha elfelejti. Wei Wuxian elképedt arca ugyanis arról árulkodott, hogy ezt nem tanácsos eltanulni a nagyoktól.