Elmejáték - 2. fejezet

DÁTUM: 2021. 02. 20., SZOMBAT, 11:04

NÉV: KIM TAEHYUNG

KOR: 25

NEM: FÉRFI

NAP: 003.

 

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem!

Nem lehet. Nem lehet, nem lehet igaz!

Reszkető keze a hajába markolt a szálak fájtak, fájtak, fájtak, ahogy tépte őket. Az ajkába harapva küzdött a hányinger ellen, de hiába, hiába, hiába.

A gyomra kifacsarodott, a torka elszorult, és öklendezve a kezére támaszkodott.

A hányás szétloccsant a padlón, lecsorgott a szája sarkán, fel az orrán, vissza a szájába. Szúró fájdalom hasított a mellkasába, az öklendezés nem enyhült.

Biztosan a képek azok a fejében.

Vér, hús, szétroncsolt hús, egy felszakadt lélegzet, amit elsodort a süvítő szél.

A hányás felszökött a torkán, és bűzével hátba vágta. Loccsanás, köhögés, öklendezés.

Nem, nem, nem…

Ő nem… Ő soha…

A hús puha volt, lucskos, de puha, vastag, de puha, szakadt, de puha.

Öklendezett, a torka tűzben égett a fájdalomtól, a gyomra visítva, rugdosva követelte, hogy elég, elég, elég. Nem volt már mit kihánynia.

A húsa puha volt.

Artikulálatlan hörgés tépte tovább kaparó torkát, a keze kicsúszott alóla, nem bírt a súllyal.

Tagadás.

Elterült a hányásban, és nem mozdult.

🢀 ELŐZŐ      ⌂ TARTALOMJEGYZÉK      KÖVETKEZŐ 🢂

Elmejáték - 1. fejezet

A fanart Monica Ziobro munkája

DÁTUM: 2021. 02. 18., CSÜTÖRTÖK, 20:12

NÉV: KIM TAEHYUNG

KOR: 25

NEM: FÉRFI

NAP: 001.

 

Fekete a szoba fala. Furcsa, vajon miért mered arra?

„A fekete a legtöbb országban a gyász színe, Yoongi. Néhány országban a fehér, máshol a piros, de a legtöbb helyen a fekete. A fekete a halál színe. A fekete a helyrehozhatatlanság maga. Egy mély, sötét lyuk, amiből nincs menekvés, ami mindent magába szippant, legyen az boldogság, bánat vagy gyász. Elkap, beránt, és a végén nem marad belőled semmit. Üressé válsz, mint egy kiürült chipses zacskó. Elfonnyadsz, mint egy leszakított virág. Helyrehozhatatlanná válsz. Maga leszel a helyrehozhatatlan. És tudod, mi a legrosszabb az egészben? Nem is akarsz helyre jönni.”

Akkor hát ezért meredt a fekete falra. Ebben nem volt semmi logikus. Egy lyuk, ami magába szippantja az érzelmeket… nem tűnt túl hiteles érzelmi tapasztalatnak. De mit lehet tenni? Az emberi elme önmagában sem tekinthető túl hitelesnek. Túl sok minden befolyásolhatja, túl könnyen torzul, és veszít az épségéből. Elég egy trauma, egy rossz pillanat, és ami épnek és egésznek született, akár ketté is hasadhat.

Nem foglalkozhat az érzelmek logikusságával, ha maga az alap, a generátor, a mindent működésben tartó szerv is távol áll mindentől, ami a logikával kapcsolatos.

A belső fájdalom, a szüntelen lüktetés, amit nem a szervek károsodása vagy betegsége vált ki, hanem valami megfoghatatlan fogalom, mint a szomorúság vagy a gyász is ilyen megmagyarázhatatlan, teljesen logikátlan jelenség, mégis valamennyi ember mindennapjainak része. Különös, hogy az emberek általában mégis tisztában vannak az okaival, a fájdalom forrásával, és nem foglalkoznak azzal, hogy a fájdalmuk szinte lehetetlen, logikátlan, és hamis. Nem valós, mégis mekkora gyötrelmet okoz, micsoda mérhetetlen kínnak és szenvedésnek teszi ki az embereket, miféle döbbenetes elmeállapotot tapasztalnak meg, anélkül, hogy bármilyen szervük sérülne.

Az elme lenyűgöző.

Lenyűgöző.

⌂ TARTALOMJEGYZÉK        KÖVETKEZŐ 🢂

Elmejáték

Cím: Elmejáték

Fejezetek: 10

Műfaj: pár fejezetes, rövid történet

Zsáner: dark, angst, tragédia, fanfiction

Páros: Taegi (BTS)

Leírás: ❝Miért, miért olyan ostobák az emberek, hogy akkor akarnak összerakni valamit, amikor tönkrement, és nem akkor vigyáznak rá, amikor még épségben van?❞ 

Figyelmeztetés: felkavaró tartalom, csak saját felelősségre. És... 16+

Állapot: Befejezett.

Fejezetek: 

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

Megjegyzés: A fandom ismerete nem szükséges, a történet önmaga is egy egészt alkot.

Megjegyzés 2: Ezután esküszöm, nekiállok valami vidámnak... Mondjuk befejezhetném a Mosolyogj! Ez parancs!-ot, amiből 10 fejezet már egyszer felkerült. Na az vidám és vicces, bár az is leheletnyit angstes. Vagy írok valami fluffot. Igen, az lesz a legjobb, az én lelkemnek is jót fog tenni. Mert ez most megint elég felkavaró lehet. Bár őszintén megmondom nektek, én már annyira hozzászoktam, hogy nem is igazán tudom eldönteni, kinek mi lehet a felkavaró, és mi nem... Valami tuti nincs rendben velem. :D 

Na de a történetről... Ez is egy olyan sztori lesz, aminek szó szerint csak utolsó fejezetben derül ki a lényege, és ott nyer értelmet az egész. Az első és az utolsó fejezet kivételével igencsak szétesett gondolatokra és érzelmekre lehet számítani, a fejezetek rövidek, pattogósak, komorak, és... hát felkavaróak. 

A történetről nem nagyon tudok úgy beszélni, hogy ne spoilerezzem el, szóval ez most igazából egy zsákbamacska nektek, és ezt fel is vállalom. Remélem, azért adtok neki egy esélyt, mert ahogy a többit, ezt is nagy lelkesen, és szeretettel írtam (igen, ez beteg, tudom).

A Taegi részéről már nem is nyilatkozom, mert szerintem már ti sem lepődtök meg rajtuk. Ők a bébijeim. ◕‿◕ Akiket szeretek szétszedni. 

Van még pár ilyen angstesebb one-shot készen, de tényleg igyekszem megint valami cuki fluffit írni, hogy nehogy nekem megsavanyodjatok a sok angsttől. ♥ 

(És el akarom búcsúztatni a GOT7-t is valamivel... Ha valaki esetleg nem követi őket: a fiúk pár hete feloszlottak. ╥﹏╥ )

Hol már ember nem segíthet...

A fanart DahaeheyART munkája

Hol már ember nem segíthet...; nagyon-nagyon angst, one-shot, slash (de nem kell annak látnod, ha nem akarod)

[Fandom: ATEEZ; WooSan] [Szavak száma: 456]

Megjegyzés: jelentem: új bébiket találtam magamnak, és ezt tettem velük. :) (+ érzem, hogy ez a hülye címek éve lesz... ne tudjátok meg, mennyire nem maradt már erőm ez után még valami ütős címet is kitalálni ╥﹏╥ )

Megjegyzés 2: A fandom ismerete nem szükséges.

_______________

Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya!

Volt egy részem egy vastag páncél mögött, ami darabokra szakadt. Egy test, egy lélek és egy szív, ami összerándult, elszorult, kegyelemért dübörgött, de tudta, hogy hiába.
  Az agyam elárulta.

Keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad.

Kedves pittyegés dorombolt, és megnyugtatott, mert már ismertem, és amit ismerek az biztonságos. Ugye biztonságos?
  Éreztem a szagát. Azt hittem, büdös lesz, vagy gyomorforgató, de valójában vérfagyasztó volt. Rettenetes, lelket facsaró, iszonytató, éles borzalma karcolta a mellkasom.
  Mégis mit vártam a haláltól?

Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg.

Remegett, elcsúszott, kibillent a világ, mégis egyhelyben állt minden. Pity. Pity. Pity. Fehér volt a fal, pedig vörösnek láttam, és forró volt kezemben a műanyag, pedig jegesnek éreztem. Virág; édes és kellemes, pedig a halál szaga mindent belepett. Pity. Pity. Pity.
   És a pityegés alatt nehéz volt egy lélegzet.

Hő imáját gyermekidnek nem, te soha nem veted meg.

Már rég nem kérdeztem magamtól a miérteket. Rég nem hibáztattam már az eget, és rég volt már, hogy tombolva véresre festettem a falat az öklömmel. Régen, olyan régen éreztem már bármit is. Hiányzott. Régen róttam fel magamnak a felelőtlenségem, rég hagytam már, hogy a könnyek megenyhítsenek.
  A szarkofágot egyszer bezártam, és azóta zárva is volt.
  Ki kellett volna nyitnom.

Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!

Düdüm. Düdüm. Düdüm.
  Retteg, ó édes istenem, hogy retteg a szívem odabent, egy vastag acélszarkofág áthatolhatatlan falai mögött! Miért, miért kell nekem lennem, miért, miért engem kellett kérnie?
  Düdüm. Düdüm. Düdüm.
  Kérlek, kérlek, kérlek – sikítja a szív. Miért nem hallgatok rá?
  Én is akarom, ez a helyes! – ordítja az agy. Miért olyan ostoba?
  Végsősoron ez nem a mi döntésünk – csitítja őket a háborgó lélek. Mitől oly’ nyugodt?
  De igazat szól, és ez az, ami fáj.
  „– Kérlek, San…”
  Miért mondtam igent?

Most segíts meg, Mária, Ó irgalmas Szűzanya.

Nem vette észre senki, mikor elloptam, és a lelkem remegett, azt kívánta, bár elkaptak volna!
  Különös volt ez az este… Az arca olyan békés, mintha csak aludna. Örök álomban. Pedig a fájdalom már régen nem hagyta igazán nyugodni. A halál kifújta szeméből az álmot, ébren tartotta, gyötörte.
  „– Sajnálom… Sajnálom, hogy ezt kérem.”
  Dehogy sajnálod.
  Nem remegett a kezem, és ez megmosolyogtatott. Milyen könnyű, mintha nem is lenne súlya, pedig végzetes tett. Annyiszor láttam már, tudtam, mit kell tennem.
  „– Fáj, San… Úgy fáj.”
  Elmulasztom!
  A fecskendő hegye becsúszott a kis lyukba, és én nem tétováztam többé. Soha többé.
  Az utolsó adag fájdalomcsillapító, a halálos dózis.
  Pity-pity-pity-pity… …pity-pity. Pity... pi…
  Lehanyatlott a kezem, s vele elhullott egy könnycsepp is.
  Most már ugye nem fáj, Wooyoung?
  S hamarosan nem fáj már nekem sem.

Ámen.