Hol már ember nem segíthet...

A fanart DahaeheyART munkája

Hol már ember nem segíthet...; nagyon-nagyon angst, one-shot, slash (de nem kell annak látnod, ha nem akarod)

[Fandom: ATEEZ; WooSan] [Szavak száma: 456]

Megjegyzés: jelentem: új bébiket találtam magamnak, és ezt tettem velük. :) (+ érzem, hogy ez a hülye címek éve lesz... ne tudjátok meg, mennyire nem maradt már erőm ez után még valami ütős címet is kitalálni ╥﹏╥ )

Megjegyzés 2: A fandom ismerete nem szükséges.

_______________

Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya!

Volt egy részem egy vastag páncél mögött, ami darabokra szakadt. Egy test, egy lélek és egy szív, ami összerándult, elszorult, kegyelemért dübörgött, de tudta, hogy hiába.
  Az agyam elárulta.

Keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad.

Kedves pittyegés dorombolt, és megnyugtatott, mert már ismertem, és amit ismerek az biztonságos. Ugye biztonságos?
  Éreztem a szagát. Azt hittem, büdös lesz, vagy gyomorforgató, de valójában vérfagyasztó volt. Rettenetes, lelket facsaró, iszonytató, éles borzalma karcolta a mellkasom.
  Mégis mit vártam a haláltól?

Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg.

Remegett, elcsúszott, kibillent a világ, mégis egyhelyben állt minden. Pity. Pity. Pity. Fehér volt a fal, pedig vörösnek láttam, és forró volt kezemben a műanyag, pedig jegesnek éreztem. Virág; édes és kellemes, pedig a halál szaga mindent belepett. Pity. Pity. Pity.
   És a pityegés alatt nehéz volt egy lélegzet.

Hő imáját gyermekidnek nem, te soha nem veted meg.

Már rég nem kérdeztem magamtól a miérteket. Rég nem hibáztattam már az eget, és rég volt már, hogy tombolva véresre festettem a falat az öklömmel. Régen, olyan régen éreztem már bármit is. Hiányzott. Régen róttam fel magamnak a felelőtlenségem, rég hagytam már, hogy a könnyek megenyhítsenek.
  A szarkofágot egyszer bezártam, és azóta zárva is volt.
  Ki kellett volna nyitnom.

Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!

Düdüm. Düdüm. Düdüm.
  Retteg, ó édes istenem, hogy retteg a szívem odabent, egy vastag acélszarkofág áthatolhatatlan falai mögött! Miért, miért kell nekem lennem, miért, miért engem kellett kérnie?
  Düdüm. Düdüm. Düdüm.
  Kérlek, kérlek, kérlek – sikítja a szív. Miért nem hallgatok rá?
  Én is akarom, ez a helyes! – ordítja az agy. Miért olyan ostoba?
  Végsősoron ez nem a mi döntésünk – csitítja őket a háborgó lélek. Mitől oly’ nyugodt?
  De igazat szól, és ez az, ami fáj.
  „– Kérlek, San…”
  Miért mondtam igent?

Most segíts meg, Mária, Ó irgalmas Szűzanya.

Nem vette észre senki, mikor elloptam, és a lelkem remegett, azt kívánta, bár elkaptak volna!
  Különös volt ez az este… Az arca olyan békés, mintha csak aludna. Örök álomban. Pedig a fájdalom már régen nem hagyta igazán nyugodni. A halál kifújta szeméből az álmot, ébren tartotta, gyötörte.
  „– Sajnálom… Sajnálom, hogy ezt kérem.”
  Dehogy sajnálod.
  Nem remegett a kezem, és ez megmosolyogtatott. Milyen könnyű, mintha nem is lenne súlya, pedig végzetes tett. Annyiszor láttam már, tudtam, mit kell tennem.
  „– Fáj, San… Úgy fáj.”
  Elmulasztom!
  A fecskendő hegye becsúszott a kis lyukba, és én nem tétováztam többé. Soha többé.
  Az utolsó adag fájdalomcsillapító, a halálos dózis.
  Pity-pity-pity-pity… …pity-pity. Pity... pi…
  Lehanyatlott a kezem, s vele elhullott egy könnycsepp is.
  Most már ugye nem fáj, Wooyoung?
  S hamarosan nem fáj már nekem sem.

Ámen.