A király

A fanartot készítette: Xxerru

A király; one-shot, angst, dark

[BTS] [Taegi, Taekook] [szavak száma: 749] [Daechwita songfic] [A fandom ismerete nem szükséges!]

_____________________

Hallottál már fenséges vidékekről és mesebeli királyságokról? Királyokról és hercegekről, végtelen folyosókról és titokban lopott, édes csókokról? Mesékről, amik az igazságosságról szólnak, történetekről, amikben a jó legyőzi a gonoszt?

Tőlem nem fogsz ilyenről hallani.

Az én meséim nem hazudnak, a szereplőimnek nincsenek emberfeletti képességeik.

Habár Taehyung és Jungkook talán örült volna nekik. Jól jött volna egy kard, olyan, amilyen Mulánnak is volt, egy vadász, aki kivágja az ellenség szívét, vagy egy varázsszőnyeg, ami elrepít.

De legyen az varázslat, vagy a kopár valóság, a szíven egyik sem változtat; ők is épp olyan naivak és szerelemesek voltak, mint bármely más mese szereplői.

Két ifjú, gyönyörű férfi, egy sötét kastély sötét folyosóin, ahol elrejti őket az árnyék, és megvédi őket a szoba sötét csendje. Tudtad? Ha a szerelmük nem lett volna tilos, az egész királyság irigyelte volna őket. A puha csókokat, amiket Jungkook hintett Taehyung ajkaira; a halk nevetést, amit nem szabadott volna egymás nyakába lehelniük; az érintéseket egy puha takaró biztonságos burka alatt… A tervet egy távoli országról, otthonról és békéről, valahol, ahol a király akarata már nem érhette utol őket.

Mert amit Larion király megkívánt, azt Larion király megkapta. És úgy regéli a mese, hogy a sötét birodalom sötét királyának szeme felfigyelt az ifjú nemesre. Megannyi szépség közül arra az egyre, amelyiknek lila tunikája lobogott a szélben, mikor végigsétált a palota udvarának fekete kövén. Arra, amelyiknek friss fahéjra emlékeztető illata nedves zamatot hagyott a király nyelvén. Arra, amelyiknek sötét szeme, okos pillantása, ártatlan ajkának lágy mosolya vad vággyal büntette a királyt minden egyes éjszaka. A gyönyörű és csendes Taehyungra. És mondj nekem egyetlen olyan dolgot, amit egy sötét királyság sötét uralkodója ne kaphatna meg, ha már egyszer szemet vetett rá! Nem tudsz? Mert nincs is ilyen.

– Mondtam már, hogy ne hajtsd le a fejed előttem!

De ha egyszer gyűlöletes a szemedbe néznem! – gondolta Taehyung, amikor a király ajka megízlelte halvány bőrének zamatát, és birtokba vette, örömét lelte a testében, amit ő már másnak adott, és ami mást illetett. Taehyung hátrafeszített arcán könny gördült végig.

Ugye nem hitted, hogy élvezte? A szobájának meglazult padlódeszkája alá rejtett ostor is másról mesélne. A hajnali órák fátyolos leple alatt, mikor kilopódzott a király hálószobájából, és szívszorító zokogástól fuldokolva az ágyára roskadt, megbüntette magát a vétekért, amit elkövetett. Hogyan is merészelte Jungkook csókjait az ajkára képzelni a királyé helyett, mikor az durván belé mart? Hogyan is merészelt kedvese ölelésének emlékébe menekülni, mikor a király erőszakosan a magáévá tette? Hogy kívánhatta Jungkook szenvedélyes szerelmét, mikor a király vágytól zihálva lelte benne örömét, és ő csak feküdt, mereven a fájdalomtól, a szégyentől és a bűn keserű ízétől a nyelvén?

Az ostor hangosan csattant, és a bőre felszakadt, de a bűn tovább kínozta.

– Nem lehetsz másé, Taehyung! Csakis az enyém vagy!

Látod már, hogy a mesék milyen kegyetlenek? Elhitetik veled, hogy a szerelem mindent legyőz, pedig van, amit képtelen.

És emlékszel, hogy azt mondtam, Taehyung és Jungkook szerelmét megirigyelte volna a birodalom? Különös játékot űzött velük a sors, mert hirtelen minden a porba hullott.

– Legyen ennek vége, Jungkook.

A fájdalom pedig álnok és torkon ragad, ha nem figyelsz; Jungkook ugyanis képtelen volt kimondani, hogy „Ne menj el!” A szája megremegett a néma zokogástól, de csak egy könnycsepp hullott le, mikor Taehyung hátatfordított.

És a mese itt trükkössé válik; sosem beszél arról, vajon Jungkook miért indult utána, és követte kedvesét titokban a király hálószobájába.

Útjukat csak a hold kísérte, és siratta a két fiú szerelmét, amit bemocskolt egy király, aki csak a pillanatnyi vágyért élt.

– Megtettem, amit kért. – A király ajkán mosoly játszott, a szeme éhesen égett. – Kérem, ne bántsa őt! Csakis felségedé vagyok.

A fiú összerezzent, vér ömlött a szájába, olyan erősen harapott az ajkába, mikor a király élesen felnevetett.

– Az ostor nyoma a testeden nem ezt bizonyítja, Taehyung.

A fiú hangja megbicsaklott, az ajka hazudni akart…

– A testem felséged tulajdona lehet, ha így kívánja. De a szerelmem Jungkooké marad.

Látod, végül az igazság mindig diadalt arat.

Te is tudhatod, nem kell elmesélnem, hogy a király nem volt hajlandó elfogadni, hogy Taehyungt sosem kaphatja igazán meg.

Emlékszel a tervre egy távoli országról, egy otthonról és békéről, ahol a király önző vágya csupán rossz emlék? Szomorú, olyan szomorú, hogy az álom szertefoszlott, mikor a király éktelen haragra gerjedve kardot rántott.

– Én nem osztozkodom, Taehyung! Ha az enyém nem leszel, ő sem kaphat meg!

Furcsa, de Taehyung már réges-rég tudta ezt.

És végül látod a király haragja utolérte őket, és nem számított a szerelem, akármilyen forrón is égett.

– Utolsó szavak?

 

 

És tudod, Taehyung mit felelt?

– Jungkook, csukd be a szemed!

_____________

[Megj.: Még sosem írtam Yoongiról gonoszként. >_< Borzasztóan... érdekes érzés. :D]