Színtolvaj - 1. rész | Áttetsző szürke

[Koyangii]

következő ↪

A modell borzasztóan élettelen volt.

Kegyetlen szavak, de már órák óta zaklatták Jinyoung elméjét.

Lustán belemártotta az ecsetét a festékbe és a vászon fölé emelte. A lemenő nap hosszú árnyékkal szakította félbe a hófehér semmit, amin egy mesterműnek kellett volna születnie.

De képtelen volt rá.

A palettáján megannyi szín virított, követelve, hogy simítsa meg őket az ecsetével és csókoljon velük életet a vászon hűvös kopárságába. Piros, zöld, kék, sárga. Tökéletesen kevert türkiz, ibolya és vérvörös. Megannyi szín, megannyi lehetőség, ezerféle új árnyalat, sötét és világos, haragos és gyengéd, akár egy tornádó a forró tengerparton. Lehetett a kép langyos gyöngybarna, meghintve a türkiz vakító árnyalatával; vagy lehetett volna gyengéd pasztell, élesen kiemelve a vörös és fekete dühös masszájával. Csilloghatott volna a fehér és sárga táncától, a narancs és fekete bűbájos kacérkodásától, de akár ordíthatott is volna a zöld fékezhetetlen haragjától.

És mégis, a vászon üresen ásított.

Jinyoung kidugta a nyelvét, és újra végigkövette a vázlat vonalait.

Pedig tökéletes. Így kellett kinéznie. Minden vonal a helyén, minden szín a palettán passzolt, tehát már csak úgy kellett volna formálnia őket, hogy egy táncos légiességét és egy király állhatatos ravaszságát véssék a fehér ürességbe.

De a keze nem mozdult.

És mivel a vázlata és a színei is stimmeltek, felnézett.

Igen. A modellel volt a baj.

Az ecset megadóan kiesett a kezéből, és halkan koppant az állványon.

Tudta, mit kellett volna látnia. Egy férfit, aki egy balettmozdulatba meredve nyúl az ég felé, feszesen ívbe hajló testtel, amin az izmok lágy hullámokként csábítanak életre, és az inak ereje elszorítja a torkot, hogy ne is kapjon levegőt, míg a festmény fel nem ordít, és meg nem elevenedik, akár egy üvöltő tigris. Mellkasának erőt sugárzó domborulatától izgatottan kellett volna suhanni az ecsetének a papíron, és addig simogatni, míg a férfi újjá nem éled előtte, a keze alatt. Ajkai puhaságának tapinthatónak kellett volna lenni, és a modell talán le is hunyta volna a szemét, mert szinte érezte volna, ahogy Jinyoung szeme végigsiklik rajta, miközben az ecsete önállóan mozog. Szeme csillanásának egy pillanatra ki kellett volna zökkentenie Jinyoungot, hogy a mellkasa elszoruljon a sürgető vágytól, hogy ez a férfi lelépjen a vászonról, és találkozzon valódi önmagával.

De a férfi élettelen volt, akár egy kőszobor.

Pedig látta, látta, ahogyan lélegzik, ahogyan a szeme néha körbejár a szobán, és figyeli az arcokon pulzáló tömény unalmat.

Jinyounggal ellentétben a többiek tudtak dolgozni; de hiányzott belőlük a lelkesedés, az izgalom, az élet, ami máskor megtöltötte a műtermet.

Miért… Miért ilyen megfoghatatlan, lélegző, mégis merev, emberi, mégis élettelen ez a férfi?

A túloldalon kinyílt egy ajtó, és Jinyoung megrezzent a hirtelen zajra. De csak az oktató lépett be, és feltűnés nélkül elindult, hogy egy pillantást vessen a munkájukra.

A teremben ecsetek sistergése, izgatott kacskaringózása hallatszott csupán.

Pedig a fények tökéletesek – gondolta. Mind a hat lámpa jó szögben világította meg a férfit. De akkor mégis mi lehetett a baj?

Előrehajolt, megtámasztotta az állát az állvány csiszolt fáján. A szeme újra végigsiklott rajta, és hirtelen…

Hiszen ez lehetetlen. Körbepillantott.

Mellette Yugyeom feszes mozdulatokkal lóbálta a karját fel és le a vásznon. A másik oldalán Mark festékfoltos arccal, a nyelvét nyújtva koncentrált, mögötte pedig Youngjae szedte szét a vásznat a színeivel.

Hogy lehet, hogy ők nem látták? Hogy lehet, hogy ők mást láttak?

A férfi haján nem csillant meg a lámpafény. Csupasz hátának ívén nem kúszott végig a csintalan világosság, és nem csókolt rá az ajkára a napfény. Arcának éleit nem emelte ki egyetlen éles árnyék sem, nem vonta bűvös ködbe a homály, és Jinyoung nem látta, hogy a bőre selymes lett volna, akár a frissen esett hó, vagy száraz, mint a kopár sivatag pora.

Fogalma sem volt, hány éves lehet. Az arcára nézett, de nem tudta, hogy gyermek még, tinédzser vagy felnőtt. A bőrét nézte, de nem látta, hogy napbarnított-e vagy fehér, akár a márvány. Összevonta a szemöldökét és a szemébe nézett, de halvány fogalma sem volt, milyen színek keveredne benne. Zöld? Kék? Lehetett akár fekete is. Jinyoung szeme megzabolázhatatlanul a modell ajkára csúszott, de csak azt tudta, hogy széles és komor. Látnia kellett volna, hogy puha, vagy dacos. A fények játszottak a testtel, életre hívták a színeket, és üzentek nekik, művészeknek. De ennek a férfinek…

Nem voltak színei.

Mintha egész teste egy fakó hologram lett volna, amit kettévág a napfény, és nem tudhatod, hogy tényleg ott van-e, vagy csak a képzeleted játszik veled. Olyan volt, akár egy régi, fekete-fehér festmény egy koszos képkeretben.

Nem tudta megfesteni.

Nem látta a színeit. Nem látta a puhaságát, a tapintását. Nem látta az üzenetet, amit a fények kiharcolnak a legsötétebb színekből is.

A palettájára nézett, majd vissza a férfire. Nem egyeztek a színek. Az övéi élénkek és vadak voltak, de a férfi kopár és élettelen.

Élettelen.

Üres.

Mintha csak egy kidolgozatlan kőszobor lett volna, egy félbehagyott és formátlan vázlat.

Hogyan keverje a színeket, hogyan rakja őket a vászonra, és neveljen fel egy embert, ha a mintája hibás, és nem valódi?

– Jinyoung, mit csinálsz?

Oda sem figyelt Mark halk sziszegésére. A fiú lopva az oktatóra nézett, aki egy diák mögött állva igazította ki a hibákat a festményen. Jinyoung vásznán nem volt mit javítani, úgyhogy kellett valami, ami alapján dolgozhat. Színek, árnyékok, éles villanások, sebek a testen, anyajegyek, vagy bármi, ami élővé varázsol egy élettelen leplet. Ha a mintája hibás, hát helyrehozza.

Úgyhogy felállt, és odasétált a férfihez.

Látta, hogy annak szeme követi a mozdulatait, mikor körbejárta.

Különös. Ebben a fényárban, ahogy a hat lámpa beborította, olyan volt, mintha egy fekete lyuk nyelte volna el a napfényt. Öntudatlanul, lassan lépdelt, felmérve csupasz bőrének minden négyzetcentiméterét. Nem lehet, hogy ilyen valótlan legyen. Embernek kellett lennie, és egy ember vibráló, lélegző, vadító és őrült. Őrült narancs, vibráló fehér, zabolázatlan zöld.

– Valami baj van?

Jinyoung felpillantott. A férfi hangja a sötétbe veszett, és megszűnt, elhalt, mintha meg sem szólalt volna. Mire kimondta, Jinyoung már el is felejtette, hogyan hangzott.

– Ne haragudj… – A lélegzete elfúlt. – Én… – A szeme nem volt valódi. Mintha egy szellem nézett volna farkasszemet vele, de csak a környezetét látta volna az átlátszó testén keresztül. – Megérinthetlek?

A kérdés előbb hagyta el a száját, minthogy rájött volna, mit mond. Visszakozva kapta el róla a tekintetét, és az ajkába harapott. Mekkora barom vagyok! Itt ácsorog órák óta, ebbe a kényelmetlen pózba merevedve, ráadásul meztelen, én meg itt fogdosni akarom, mint valami perverz disznó. Visszakozásra nyitotta a száját, hogy kimentse magát…

– Csak tessék.

De megelőzte. A hangja megint elfúlt, csak a jelentése ragadt meg Jinyoung fejében. Csak tessék.

Csak…

Tessék.

És nem köszönte meg, nem is bólintott.

Az ujjai maguktól mozdultak, és kíváncsiság viszketett bennük. Kissé reszketett a keze a férfi teste felett; mintha valami tiltottat érintett volna. Túl sok szem látta őket.

Az ujjai már szinte hozzáértek. Ha nem látom a színeit, muszáj éreznem őt. Egy festő mind az öt érzékét használja. Látja a képet, hallja a hangját, megérinti a szépségét, beszívja a valóságát, és megízleli a gyönyörűségét.

De Jinyoung nem látta a színeit, és nem hallotta a hangját, így ha csak nem akarta megszaglászni, meg végignyalni, hát muszáj volt valami kevésbé ciki dolgot tennie.

Úgyhogy megérintette.

Először félszegen, nem tudva, mennyire helyes, amit tesz.

De mikor zsibongó ujjbegyei megnyugvást találtak a bőrén, hirtelen minden helyesnek tűnt.

A bőrének történetei voltak. Üzenetei, amiket még senki nem hallott, és senki nem ismert, de neki elmondta, mikor végigsimította. Ujja alatt a karja feszessé lett, amit a színek hiányában nem látott távolról. Mellkasa erős és vad, a háta egyenes és kitartó. Nyaka íve határozott, mintha csókokra és bűnre teremtődött volna.

A fiú lenyűgözve lépett elé, most már a férfivel szemben állt. Ha helytelen is volt, akkor sem állíthatta meg már semmi. Ajkai puhaságát nem mutatta meg a fény, de megüzente az érintés.

A férfi lehunyta a szemét, mikor Jinyoung ujjai végigfutottak a szemhéján, és összeráncolta a homlokát, hogy a fiú érezhesse a barázdákat hús-vér testén. Nem látta, de érezte, hogy ott lüketett a vér és az élet a bőre alatt, és a színek már nem számítottak, mert Jinyoung tudta, hogy megelevenedik majd nélkülük is, épp ahogy megelevenedett az érintése alatt.

– A mai foglalkozásnak vége. Holnap ugyanitt, ugyanekkora! – szólt az oktató.

És a férfi végre kiléphetett a merev tartásból, amibe másfél órára beledermedt.

Jinyoung némán nézte, ahogy felöltözik, követte minden mozdulatát, és az izgalomtól felforrt a teste. Alig várta a másnapot, hogy megmutathassa, amit érzett.

következő ↪