Szúró fájdalommal a
mellkasában a gyermek Jiang Cheng csak futott és futott, könnyei elködösítették
a látását. Letörölte a kezével és szipogott, de nem állt meg, amíg el nem érte
a szobájának ajtaját. Ott aztán bezárkózott, és dühösen az ágyára vetette magát.
Az az ostoba Wei Wuxian!
Ki ő, hogy idejön, és elűzi a kutyáit? Miért hagyta ezt az apja, miért vitette
el őket?
Jiang Cheng dühösen a
párnába bokszolt, és beletörölte az orrát. Ki ez a gyerek, hogy fontosabb ő,
mint Jiang Cheng?
– A kutyáknak menniük
kell, A-Cheng. Wei Ying fél tőlük.
– De én nem félek! Ők az
én kutyáim, apa! Az nem érdekel, hogy én
szeretem őket?
Az apja egy pillanatig
csendben nézte, majd azt mondta:
– Ne legyél ilyen drámai,
A-Cheng. Majd megszeretsz valami mást.
Jiang Cheng döbbenten
pislogott, de az apja már nem figyelt rá, és tudta, hogy veszített. Sarkon
fordult, és elszaladt, hogy senki se lássa, ahogy sír. Az apja akkor még meg is
szidta volna. Nem úgy, mint azt a fiút, akit A-Xiannak becézett, pedig nem is a
fia volt. Azt a fiút tanítgatta, és játszott vele, és elvitette a kutyákat,
mikor félni látta tőlük.
Jiang Cheng felült, és
megtörölte az arcát. Hangokat hallott az ajtó mögül, ismerős és ismeretlen nevetést.
Lecsúszott az ágyról, és
az ajtóhoz somfordált, majd résnyire nyitotta.
Odakint az apja a karjába
vette Wei Wuxiant, és körbe-körbe pörgött vele, amitől mindketten elszédültek.
Wei Wuxian hangosan kacagott, és könyörgött, hogy tegyék le, de mikor az apja
megállt, tovább markolta a ruháját, és „Még,
még, még!”-et kiáltott.
Jiang Cheng szíve
összefacsarodott.
Kinyitotta az ajtót, és
kirontott rajta, odaszaladt az apjához, és rángatni kezdte a ruhája ujját.
– Én is, én is! –
kiabálta, és pörögni kezdett mellettük, és hányingere támadt, de addig pörgött,
amíg az apja le nem tette Wei Wuxiant.
– Engem is! – nyújtotta a
karját az apja felé, aki ziláltan nézett le rá. A haja kibomlott, a ruhája meggyűrödött,
ahol Wei Wuxian belekapaszkodott.
– Talán majd máskor,
A-Cheng, teljesen elszédültem – mondta zihálva. – Öreg vagyok én már ehhez. Ha
még egyet kell pörögnöm, összeesek.
Mellettük Wei Wuxian a
fenekére huppant, és nevetve hentergett a füvön.
Jiang Cheng oda se
figyelt, csak a kezét nyújtotta az apja felé, és utánaszaladt, mikor az
megfordult, hogy elmenjen.
– Engem is, apa, én is
akarok játszani!
– Játssz A-Xiannel.
– De én veled akarok! –
kiáltotta Jiang Cheng kétségbeesetten, és megragadta az apja ruháját. A férfi
megállt, és hátrafordult. Az arca kifejezéstelen volt, és Jiang Cheng bátorsága
eliszkolt. – Én is akarok veled játszani – mondta vékony hangon. – Játssz
velem, kérlek.
Az apja nézte és nézte
egy darabig, majd odanyúlt, hogy lefejtse az ujjait a ruhájáról, hogy tovább mehessen.
– Talán majd legközelebb
– ismételte. – Most sok dolgom van.
– Wei Wuxianre mégis van
időd! – csattant fel Jiang Cheng dühösen, és a szívét elöntötte a gyűlölet. –
Rám miért nincs soha? Én vagyok a fiad, nem az a szolgafia!
A pofon a semmiből jött,
és A-Cheng a fenekére esett.
– Jiang shushu, ne
bántsd! Majd én játszok vele! Én játszok!
Jiang Cheng az arcát
markolta, mikor Wei Wuxian odaszaladt és leguggolt mellé, hogy megmutassa neki
a köveket, amiket a folyóból gyűjtött. Fel akarta vidítani, de Jiang Fengmian
félretolta, és a fia szemébe nézett.
– Meg ne halljam ezt még
egyszer, megértetted?
Jiang Cheng nem mondta,
hogy megértette. Mert nem értette. Az apja elment, mert azt se várta el tőle,
hogy helyeseljen.
Jiang Cheng tompán nézett
utána, és a mellkasa nagyon, nagyon fájt, pedig nem is ott ütötte meg. Még sosem
ütötte meg.
Wei Wuxian mellette
szintén döbbent volt, de gyorsan fel akarta vidítani Jiang Chenget, hogy
elfelejtse, ami történt. Rosszul érezte magát, hogy miatta büntették meg.
– Játszol velem? Menjünk
le a folyóhoz! Madam Yu…
– Menj innen! – ripakodott
rá, és felpattant a földről. Az arca vörös volt az ütéstől, és fájt. – Ez nem a
te otthonod, és az apám nem a te apád! Menj el innen!
Azzal Jiang Cheng
elszaladt, magára zárta a szobája ajtaját, és aznap éjjel be sem engedte Wei
Wuxiant. Aludjon, ahol akar, egyen, amit akar. Jiang Cheng azt remélte, a fiú
eltűnik reggelre, és véget ér ez a rémálom. Azt remélte, úgy ébred, hogy az
apja bejelenti, az a mihaszna fiú elcsavargott, és bocsánatot kér, amiért
megütötte őt. De nem, nem is kellett a bocsánatkérés. Azt remélte, ha Wei
Wuxian eltűnik, az apja inkább vele játszana.
De Wei Wuxian sosem tűnt
el, és az apja sosem játszott vele.
Jiang Cheng éveket
töltött a verandán ülve, lassan felnőve, nézve az apját, amint Wei Wuxiannel
játszik, a karjában tartja, ahogy őt soha, és elkényezteti őt, ahogy az apák a
fiukat.
Jiang Cheng nem volt egy
apa fia.
Ő csak egy nő fia volt – jött rá, mikor felnőtt –, akit a férje nem szeretett, és a szeretetet, amit így nem érdemelt, odaadta egy idegennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése