Mi vagyunk te, és mi vagyunk én. [11-18.]

↩ előző              következő ↪

11.

TIÉD

Azt hazudtam, hogy a tűz jóleső, a sötétség simogató,

és a hangja megnyugtat.

Mikor ezt mondtam, ő vigyorgott, és elhitte minden szavam.

Ilyenkor azt mondta:

— Végre kezdesz rájönni.

Majd rögtön elment.

Így hát újra meg újra elmondtam,

mert csak így szabadulhattam meg tőle.

Azt nem tudtam, hogy minél többször mondom,

annál jobban el is hiszem.

~

Azt mondta, Kim Taehyungnak hívják,

és mostantól minden nap beszélgetni fog velem.

Őrült kölyök.

Ostoba.

12.

LEHET

Nem viccelt.

Hogy tud valaki ennyit beszélni?

Ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni tőle.

Hallgattam, de őt nem érdekelte.

A mosolyára meredtem.

Erre mondják az emberek, hogy szép?

Akkor dobog így a szíved, ha szépnek találsz valamit, ugye?

Még sosem éreztem ezt.

Akkor nem tudod levenni valamiről a szemed,

ha vonzónak találod, igaz?

A hangja szebb volt a hegedűknél,

a keze a vállamon melegebb a tűznél.

Hogy lehet ez?

Ő azt mondta, csak a tűz gyógyít.

De mikor Taehyung beszélt, nem hallottam a hegedűket.

Mikor beszélt, nem létezett rajta kívül semmi.

13.

A

Meglátta.

A vért mindenütt észrevenni.

Miért neki kellett észrevennie?

Felém rohant, de én elfordultam, és elrohantam.

Le a lépcsőn, az alagsorban, be a mosdóba.

A hideg csempe simogatta a bőrömet.

De a mellkasom elszorult, és a vér már nem okozott enyhülést.

A penge marása forró volt, felmelegített, de nem fájt.

Jól esett.

Mint egy ölelés, mint egy csók, mint egy puha takaró.

Miért kellett meglátnia?

Elmúlt a felszabadító érzés és a mellkason elszorult.

A könnyek égettek, de a penge meggyógyított, szóval miért?

Miért kellett ordítania velem?

— Fogalma sincs, mit jelent ez nekünk, Yoongi! Kicsoda ő, hogy ítélkezzen?

Taehyung lerogyott mellém, és mielőtt észbe kaptam volna,

zokogva a csuklóm után nyúlt.

Visítás villant a fejemben.

— Állítsd meg!

Késő. Mindig elkések.

Megragadta a kezem, és azt használta, hogy megbosszuljon engem,

amiért hagytam magunkat lelepleződni.

Megütötte őt. Az én kezemmel. Láttam, éreztem a csattanást,

de nem tudtam irányítani. Olyan távoli volt, olyan valótlan.

Minden elhomályosult, minden kibillent,

visítás csengett a fülemben.

Taehyung eltűnt.

Azt parancsolta a kezemnek, hogy taszítsa el, és mikor a fiú ellenállt,

hogy üsse meg.

Taehyung a fal tövébe rogyott.

Ne! Állj le!

— Leleplezett minket, Yoongi! Veszélyben vagyunk!

Taehyung a mellkasához húzta a lábát, és átkarolta.

A megbánás térdre lökött. A kezemre meredten, amivel megütötte őt.

Mit tettem?

14.

KEZDET,

Az ajka felszakadt, és feldagadt a szeme.

Nem nézett rám.

A bűn keserű ízt hagyott a nyelvemen.

Bocsánatot kértem.

Újra meg újra, de ő felém sem nézett.

Kérdezgettem. Jól van? Sajnálom. Hadd segítsek! Bármit megteszek!

Az ajkába harapott, felvette a táskáját, és elment.

Egész nap nem beszélt hozzám, nem hallgatott meg.

Kétségbeesett bűntudat fodrozódott a csuklóm bőre alatt.

Szabadulásért könyörgött, a penge kegyes simításáért.

- A táskádban van, Yoongi. Szabadítsd meg magad egy pillanatra,

ha ennyire ostoba vagy!

Hallgass...

- Jobb, ha nem beszél velünk. Nem ért minket, Yoongi.

Taehyung nem nézett felém, és ez fájt, jobban, mint kellett volna.

Egyáltalán miért hagytam, hogy bármilyen hatással legyen rám?

Nem kellene érdekelnie, ahogy máskor sem érdekelt.

De a szeme, az ajka, a lehajtott feje...

Hogy emelhetett kezet egy ilyen mesterműre?

Hogy tehette ezt velem, hogy használhatott engem, hogy elfedje a bűneit?

Hogy hagyhattam, hogy általam bántsa őt?

Halkan elnézést kértem, és a mosdóba mentem, mielőtt összeomlottam volna.

15.

TIÉD

Szerettem a tüzet.

Szabadítója és védelmezője volt az életnek.

Felkattintottam az öngyújtót. A láng vakító volt a sötétben.

Közelebb emeltem az ujjam.

A forróság égetése izgatott bizsergést keltett bennem.

— Meleg. Barátságos. Mi kell még, Yoongi?

A hegedű szava halkan játszott valahol távol.

A láng meleg fénye beárnyékolta a magányt, a bűn érzetét.

Sürgető vágy karmolt a gyomromba.

Több kell. Még több tűz.

A tűz elűzi a hegedűket, elűzi a hangokat, a bűnt, a fájdalmat.

Tőle nem érzem magam egyedül, nem érzem magam szörnyetegek.

— De attól még szörnyeteg maradsz. Mindketten azok maradunk. Tűz ide vagy oda, az érzés csak pillanatnyi. Nem változtat azon, ami vagy.

— Csak pusztítunk, és rombolunk, Yoongi. Ezek vagyunk mi. Nézz csak Taehyungra! Őt is bántottad.

Ökölbeszorult a kezem.

— Jót akartál neki, mégis bántottad. Mindenki, akihez közel kerülsz, tönkremegy.

~

De Taehyung megbocsátott.

Mikor leültem mellé a szokásos padba felém fordult,

és azt mondta, megbocsát. Csak bámultam rá.

Aztán ismét beszélni kezdett.

Mindenféléről, azon a mély dallamos hangján,

és azon kaptam magam, hogy nem hallom a hegedűket,

és nem hallom őt sem.

16.

LEHET

Taehyung fal volt.

Fal köztem és a hegedűk között, köztem és ő közötte.

Minden reggel az iskola kapuja előtt várt, a kerítésnek dőlve, halkan dudorászva.

Elmentem mellette, oda se figyelve.

De utánam rohant, és beszélt, beszélt és beszélt.

Addig beszélt, míg végül már akkor is fel tudtam idézni a hangját, ha nem volt ott.

— Ne éld bele magad. Tönkre fogod tenni.

Követett a mosdóba, az ebédlőbe, haza.

A kapuig kísért, és csak akkor ment el, ha már bementem.

Néztem az ablakból.

A mosolyom olyankor valódi volt.

17.

A

Aznap délután megfogta a kezem.

Hazafelé sétáltunk, filmekről meg kajáról beszéltünk,

és akkor egyszer csak megfogta a kezemet.

Azonnal elrántottam, mintha áramütés ért volna.

— Mit csinálsz?

Taehyung rám nézett és mosolygott.

— Semmi baj, hyung. Nem baj, ha még nem akarod, hogy fogjam a kezed.

Zavarodottan néztem rá. Mik ezek az érzések?

Furcsán csípős, furcsán bizsergető és... Kellemes.

— Tae, én...

— Mondtam, hogy semmi baj. Tudok várni.

— Miért várnál?

Lebiggyesztette az ajkát, és komolyan megfontoltan a kérdést.

— Mert érdekelsz.

Pislogtam.

— Hazudik!

Pánik öntött el.

— Kedvellek, hyung.

Halk hegedűszó csendült valahol.

Kedvel engem? De hát ki kedvelne egy szörnyet?

Viccel. Csúfot űz belőlem.

Melegen mosolygott.

— Hazugság!

— Ne pazarold az érzéseidet olyasvalakire, mint én!

Taehyung dühösnek és sértettnek tűnt. Fájdalom nyilallt a gyomromban.

— Hadd döntsem el én, kire pazarlom őket!

~

Elkérte a telefonszámom,

de én visszautasítottam.

Pazarlás vagyok, csalódás, veszteség.

Ő pedig... Ő egy mestermű.

Csak tönkretenném.

18.

TETŐPONT.

Ismeretlen: Megszereztem, hyung!

Én: Taehyung?

Ismeretlen: Az igazi és egyetlen!

Én: Honnan tudod a számom?

Ismeretlen: Most tényleg fedjem fel a csodálatosságom titkait?

Én: Ez ijesztő.

Ismeretlen: Én is örülök neked!

Én: Menj aludni, Taehyung! Hajnali kettő van!

Ismeretlen: Hyung...

Én: ?

Ismeretlen: *hangüzenetet küldött*

Értetlenkedve lenyomtam a zöld gombot.

- Csak azt akartam, hogyha netán... Nem is tudom. Ha rossz hangulatod lenne és... Rossz gondolataid támadnának, akkor... Ez nagyon kínos, de... Akkor hallgasd meg ezt az üzenetet. Tudom, hogy szereted a hangomat, szóval... Mivel ez ilyen kifogyhatatlan forrás, hát gondoltam, adok belőle ingyen.

Halkan felnevettem. Különös hang volt.

Aznap este a hegedűk csendesek voltak.

Én: *hangüzenetet küldött*

- Ez undorító.

- Valld be, hogy tetszik! Tudom, hogy szereted az ilyen nyálas dolgokat!

- Álomvilágban élsz.

- Megtennéd, hogy nem ébresztesz fel? Anyukám még igazolhat egy órát, azt hiszem, kihasználom.

Megint felnevettem.

A legfurcsább hang volt, amit valaha kiadtam.

Furcsán éreztem magam tőle. Olyan... Bizsergően.

- Hyung...

- Ezért az egy szóért küldtél el egy teljes hangüzenetet?

- Most mit kötözködsz? Tudom, hogy egész éjjel azt fogod hallgatni, ahogy kimondom ezt az egy szót!

- Mit akartál mondani?

- Hyung... Mi van, ha mindketten ugyanazt az álmot álmodjuk?

- Erre kicsi az esély.

- De ha mégis?

- Akkor remélem, együtt ébredünk fel belőle.

- Csak ámítod magad!

Kellemes dallam csendült halkan valahol.

Éles karmok markoltak a mellkasomba.

- Álmodj szépeket, hyung!

Nem tudtam azt mondani, hogy 'te is'.

↩ előző              következő ↪