Mocsok

Mocsok; realista, novella, saját

[Szavak száma: 795]

_____________

Mocsok.

Olyan volt, mintha minden, minden mocskos lett volna.

Emlékszem, akármihez értem, az ujjaim elnehezültek, viszketni kezdtek, úgy éreztem, beszennyeződtem, az ujjaimon láthatatlan kis szörnyek futkároznak, arra várva, hogy felkúszva a karomon a számba férkőzzenek, és megfertőzzenek, elszorítsák a tüdőm, kaparják a torkom, és nevessenek, miközben én köhögök, ők pedig trambulinoznak a nyelvemen, fehérre festve a rózsaszínű húst.

Mintha láttam volna, hol vannak. Mintha láttam volna, mit szennyeztek be, mit mocskoltak be, hol kuporognak engem, minket, titeket figyelve, és várva a pillanatot, amikor megérintitek a felületet, ahol ők türelmesen vártak.

A kilincseken. A buszok kapaszkodóin. A korlátokon. A csapon.

És mikor voltam olyan óvatlan, hogy megérintettem valamelyiket, úgy éreztem, kiszakad a gerincem, mert végigsöpört rajtam a mocsok fertőző érzése, és szinte leszaggatta a bőrt az ujjaimról. Nem mertem magamhoz érni, féltem, akkor az ujjamról átmásznak a pulcsimra, az arcomra, és onnét belém jutnak. A mocsok súlya a kezemen kisöpört mindent a fejemből, és nem éreztem, ha fúj a szél, ha esik az eső, ha belém mar a fájdalom; csak a mocsok forró harapását éreztem ott, ahol megérintettem valamit, ami szerintem beszennyeződött. Nem nyugodtam, nem kaptam levegőt, nem bírtam lélegezni, amíg le nem fertőtlenítettem a kezem. Egyszer. Kétszer. Négyszer, akár ötször is, amíg tisztának nem éreztem magam.

Most azt gondolod, elment az eszem. De én is tudtam, hogy ez abszurd. Mégsem tudtam megmagyarázni a testemnek, hogy teljesen feleslegesen rándul görcsbe, és hogy nem kell eltartanom magamtól a kezemet, a mocsok nem fog átmászni az ujjamról a kabátomra, csak mert hozzáértem. Én is tudtam, hogy nem kell addig sikálnom a kezem, amíg már kiütésesre vakarom, mert mindez felesleges. Azt hiszed, én nem tudom? De ezt nem én irányítom, legalábbis, a nehéz napokon így gondoltam. Az egész azért volt olyan rettenetes, mert hiába mostam a kezem, úgy éreztem, mocskos maradtam.

Tudod, miből gondoltam? Mert elnehezültek az ujjaim. Mintha kesztyűt húztam volna, csak ez a kesztyű egy fertő volt, egy mocsok, ami rágta a bőrömet. Hangyák, bogarak, amik futosgáltak a kezemen, belém haraptak itt, megnyaltak ott, és a lábaikkal karcolták a bőröm. Undorodtam magamtól, undorodtam a gondolattól, hogy rajtam lehetnek, hogy belém juthatnak, hogy a nyelvemen táncolhatnak, vagy a torkomban csúszdázhatnak, vagy éppen a gyomromban bújócskázhatnak, mintha egy játszótér lenne a testem, amiben addig garázdálkodhatnak, míg tönkre nem megy.

Sokunk játszótere tönkrement. Néhányunk újjá tudta építeni, bár sosem lett már a régi. Néhányunknak nem sikerült. De mindegyikünk játszótere azért ment tönkre, mert azok a valamik, amiket én apró, huncut és rosszakaró manóknak képzeltem el, azt hitték, a mi játszóterünk az ő játszóterük. Néhányunk játszótere már így is használt volt, túlhasznált, kellett volna egy tábla, vagy egy szalag, ami harsány betűvel hirdeti, hogy ez a játszótér már nem alkalmas játékra, mert már épp elegen játszottak benne. De nem mi döntöttünk. Ez volt a legrosszabb, tudod? Nem mi döntöttünk.

Eleve, ha én dönthetnék mindenről, ami velem történik, nem éreztem volna a mocskot. Volt, aki nem érezte. Sokan, ha őszinte akarok lenni. Mi kevesebben vagyunk. Néhányukat sosem érdekelte, mások azért féltek a kis manóktól, féltették a játszóterüket. Mi pedig… Nem is tudom, mitől féltünk. Nem is tudom, mitől féltem. Csak azt tudom, hogy a testem nem volt önmaga. Néha csak úgy megtörténik. Nem tudom neked megmagyarázni, mert én sem értem teljesen. Azt hiszed, igen? Tévedsz.

Csak azt tudom, hogy nekem ilyen érzés volt. Volt, aki az elvesztett szabadságát siratta, mert bizony elveszett, vagy elvették tőlünk, nem tudom. Volt, aki lázadt, mert lázadni szerintük menő volt. Mások azokat siratták, akiket nem láthattak, vagy akiket elvesztettek, vagy amit elveszítettek, mert valamit mindenki vesztett. Ne kérdezd a véleményem, engem egyikük sem érdekelt. Megvolt a magam baja. Mindünknek megvolt. Én nem sirattam a szabadságomat, és nem is akartam lázadni. Én csak tiszta akartam lenni. Én csak tiszta akarok lenni.

Azt kérdezed, milyen volt? Mint egy fertő. Mint egy mocsok. Mint egy putri. Mint egy bacitenger, amibe belefulladok, ami összecsap felettem, és amit sosem moshatok le magamról. Nem számít, meddig fürdök, vagy meddig mosok kezet, mert úgy érzem, a mocsok már a bőröm alatt van, vagy kapaszkodik belém, és én nem vagyok elég erős, hogy letépjem magamról. Még akkor is mocskosnak éreztem magam, amikor nem is mentem sehová, amikor nem is értem semmihez. Akkor is sikáltam a kezem, amikor tudtam, hogy nem lehetek mocskos. Fertőtlenítő, víz, sikálás, majd újabb adag fertőtlenítő, sikálás, és mikor abbahagytam, a kezem vörös volt. Később kiütéses, majd fájt, végül már tudtam, hogy abba kell hagynom, de ha abbahagytam, úgy éreztem, ezer meg ezer apró láb futkározik a testemen, csiklandoznak, megcsípnek, belém harapnak, összekoszolnak, bemocskolnak, és ami a legrosszabb: átugranak rólam azokra, akik a közelemben vannak. Hogy híd vagyok a mocsok és a szeretteim között. És úgy éreztem… nem, úgy érzem, már sosem szabadulok meg tőlük. Úgy érzem, már sosem leszek tiszta.

Hülye vagyok, mi?

Próbálj meg te kényszerbetegként élni egy világjárvány közepén.

______________

Nem terveztem a mostani helyzetről írni, aminek több oka van. Egyrészt unom. Szerintem mindenki. Másrészt, már így is rengetegen foglalkoznak vele; mindenki erről ír, mindenki ilyen pályázatokat indít. Egyszerűen unalmas. Sokan elmesélték már a maguk történetét, a maguk nézőpontját. Mindenki másként élte meg. Most hoztam egy olyat, amiről még nem láttam, hogy írtak volna. Mert nem mindenki az elvesztett szabadságát siratja...