Várva várt

 

Várva várt; one-shot, fluff, slash

[Fandom: ATEEZ; Woosan] [Szavak száma: 733]

____________________

– Ülj már le, kölyök! Mindjárt megjön a gép!

– Elnézést, bocsánat! – San háromszor is mélyen meghajolt az öregember felé, aztán folytatta az izgatott jövés-menést a székek mentén. A cipőjére meredve rótta a köröket, kezével hol a telefonján dobolt, hol a nadrágjába törölte, de most épp a combján tapsikolt, miközben hátraarcot csinált, és belekezdett egy újabb menetbe.

Izgalmában azt sem tudta, mihez kezdjen (még hátra volt három perc, ötven másodperc), ezért egy dalt kezdett dúdolni, de a figyelme minduntalan a reptér ablakán kívülre siklott. Csodálatos nap volt, csodálatos! San majd’ kiugrott a bőréből, ahogy újra meg újra elsétált (szökdelt) a széksorok előtt. A többi (türelmesen) várakozó hozzátartozó már csak szemforgatva nézte, amíg bele nem szédültek a folyamatos keringésbe. Fél órája érkeztek, és San már azelőtt végig járta a repteret, hogy a többiek odaértek volna. Lehetetlenség volt, hogy csak úgy ott üljön, amikor a gép bármikor megérkezhetett.

 Lerótt még vagy húsz kört, és nagy sokára ismét az órájára nézett; de még mindig visszavolt két és fél perc. San lóbálni kezdte a kezét, heves menetszéllel csapva arcon a morgolódós öregembert. A bácsi összeszorította az ajkát, és valami olyasmit motyogott, hogy ha nem ülne mellette a felesége, sípcsonton vágta volna ezt a türelmetlen huligánt a botjával.

San teste szinte öntudatlanul lefoglalta magát (lóbálta a kezét, ide-oda dülöngélt, miközben próbált nyugton állni, dobolt a lábával, aztán a kezével a combján), miközben az agya valahol távol volt egy repülőn, ami időközben földet ért.

San csak akkor dermedt mozdulatlanná, amikor egyszeriben a szokottnál is hangosabb zsivajjal egy csapat ember hömpölygött be az eddig lezárt ajtón.

San úgy indult meg, mint akit puskából lőttek ki. A szíve izgatott vágtába csapott, és a dübörgés hangosabb volt a lármás utasoknál. A tömeget vizslatta, vállaknak ütközött és lábakra taposott, de csak furakodott tovább, miközben a heves várakozástól szinte izzadt a homloka.

A tömeg hirtelen ritkulni kezdett, és San bár nem így tervezte, egy pillanatra megtorpant.

Ellentétben Wooyounggal, aki egy távoli pontról pillantotta meg Sant, és abban a pillanatban csapot-papot otthagyva rohanni kezdett felé. San arcára lassú vigyor ült ki, és mire feleszmélt, Wooyoung rávetette magát, és a becsapódástól hanyatt estek. San elterült a kövön, Wooyung pedig olyan erővel zuhant rá, ami egy grizzlyt is kiütött volna.

San ösztönösen kapta el, mielőtt hanyatt vágódott, ujjai Wooyoung pulóverébe markoltak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy mostantól el sem fogják engedni. Wooyoung nevetve feküdt a mellkasán, arcát San nyakába temetve, és az illata olyan ismerős volt San ajkán, mintha nem is hónapokkal ezelőtt érezte volna utoljára. Oldalra hajtotta a fejét, de Wooyung haja egyenes utat talált a szájába, és köpködni kezdett.

Wooyung felnevetett, és a könyökére támaszkodott, hogy lenézzen a kóválygó fejű Sanra. A fiú a nyelvével próbálta kitúrni a szálakat a szájából, és közben összenyálazta az egész arcát. Wooyoung csak akkor tudta abbahagyni a nevetést, amikor San a köpködést. Akkor aztán engedett magának egy pillanatot, hogy megnézze az arcot, amit hónapok óta nem látott.

– Megborotválkoztam – közölte San büszkén vigyorogva. – És közben egyszer sem vágtam meg magam. Na ehhez mit szólsz?

Wooyoung hevesen küzdött a nevetés újabb hullámaival, úgyhogy majdnem megfulladt, miközben összeszorította az ajkát.

– Nahát – nyögte ki nagy nehezen, és megsimogatta San puha bőrét. – Mi szebb ajándékot kaphatnék?

– Főztem is.

– Uram irgalmazz.

– Kicsit odaégett – mondta lekonyolú ajakkal –, de finom, megkóstoltam – bizonygatta. – Utólag meg is sóztam, mert menet közben elfelejtettem, és azt hiszem, kicsit túl olajos lett, de…

Wooyoung olyan hirtelen némította el Sant, hogy a fiú majdnem lenyelte a nyelvét. Nagy kár lett volna érte, mert ebben a helyzetben igencsak hasznát vette. Az ajka ösztönösen vette fel Wooyoung ritmusát, becézgette a puhaságát, magába szívta az ízét, és lenyalta róla a hosszú távollétük hiányát. Ismerte az ajkai étvágyát, mégis idegen és izgató volt, ahogy annyi idő után újra megízlelte, és nem győzte kielégíteni. Talán az elkövetkező egy hét sem lesz elég, hogy jól lakassa, de San bátran állt a kihívás elé.

– Leszarom, milyen íze van a kajának – morogta Wooyoung, és szemtelenül ráharapott San alsó ajkára, aki cseppet sem diszkrét nyögéssel fejezte ki egyetértését. – Kibaszottul hiányoztál.

Wooyoung teste úgy illett San kezébe, mint amit oda teremtetettek, úgyhogy a fiú szoros öleléssel bizonyította a természetnek, milyen helyénvalóan döntött.

– Most azt mondod, hiába főztem? – morogta durcásan. – Megégettem az ujjam is. – A hatás kedvéért meg is mutatta a tapaszos ujját. Wooyoung egyből lekezelte egy puszival, amitől San fuldokolni kezdett.

– Ha most azonnal hazaviszel, akkor megehetjük desszertnek.

San vigyorára Wooyoung farkaséhes csókot lehelt.

– Nekem te leszel a desszert, Wooyoungie. És majd' éhen halok.