Mi vagyunk te, és mi vagyunk én. [29-31.]

↩ előző         következő ↪

29.

MILYEN

Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás.

Megőrülök.

Nem emlékszem, hogy szereztem a sebeket a kezemre.

Nem emlékszem, hol aludtam az éjjel.

Nem emlékszem, hogy értem haza.

Csak Taehyungra emlékszem, arra, hogy szólongatott,

kétségbeesetten beszélni akart velem, de én ellöktem.

Nem.

Ő lökte el.

A fejemben hegedűk vonyítottak, a testem teli volt dühvel

és kétségbeeséssel.

Honnét van az az öngyújtó?

— Ne vessz el a részletekben, Yoongi!

Tae...

— Ő már nem számít.

Mit tettem Taevel?

— Becsapott téged. Egy beteg vicc voltál neki, és jót szórakozott rajtad!

A hangok igazat adtak neki, és taszigáltak, lökdöstek, fölém magasodtak.

Az árnyék megmozdult, előlépett, és fölém tornyosult.

Kicsire húztam magam, a fal tövébe kuporodtam.

— Ne félj, míg engem látsz, Yoongi!

30.

ÉRZÉS,

Hívott az igazgató.

Az irodája hideg volt és fagyos.

Épp mint minden más is.

- Szerzünk neked segítséget, Yoongi.

Ez volt minden, amit mondott.

A kezem ökölbe szorult, és düh, vér, pánik, dobpergés

harsant a csendben.

Elmondta.

Taehyung elmondta nekik.

31.

MESTER?

— Mit képzelsz magadról?

— Yoongi...

— Megbíztam benned, te rohadék! Megígérted!

— Segítségre van szükséged! Nem beszélsz velem, nem beszélsz senkivel! Mit kellett volna csinálnom? Tétlenül néznem, hogy mit teszel magaddal?

— Igen!

Üvöltöttem.

A harag felcsapott, hullámként döntött maga alá.

— Veszélyben vagyunk! Rájöttek! Mindent tudnak!

Mindenütt vörös fények táncoltak, sötét árnyékok gyülekeztek.

El fognak nyelni, össze fognak zúzni!

— El fognak pusztítani minket!

Pánik lobbant a bőröm alatt, és a világ egyre szűkebbé lett.

A fák közeledtek, a beton felforrósodott, a levegő elfogyott,

és már nem voltak fények, nem voltak hangok sem,

csak hegedűk, dobok és árnyékok.

— Maradj távol tőlem! Ne szólj bele!

— Szóval megfutamodsz!

Erre vicsorogtam.

— Fogalmad sincs, miről beszélsz!

— Yoongi...

Miért könyörög? Miért olyan kétségbeesett?

Miért nem üvölt, és vág mindenfélét a fejemhez?

— Kérlek. Engedd, hogy segítsek!

— Miért teszel úgy, mintha bármit is jelenték neked?

— Mert szeretlek!

Felnevettem.

Sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok erre.

De a hang túlszárnyalta a hegedűket is,

száraz volt, és örömtelen, de határozott és erős.

— Többé nem dőlök be a játékaidnak, Kim Taehyung!

Az arca megnyúlt.

— Hyung...

Hideg, zene, árnyék.

Fájdalom, ami a bőröm alatt lüktet.

Bezártság, fogság.

Szabadulás.

Szabadulni akarok!

— Nem tudom, mit tettem, hogy nem bízol bennem többé.
Nem tudom, miért gondolsz ilyeneket, de nem igaz!
Sosem csak játszottam veled, és soha nem vertelek át.
Amit mondtam, az igaz. Amit érzek, az igaz!

— Tudod, mi az igaz, Tae?

Közelebb léptem.

Tae nem húzódott el, nem rezzent össze.

Nem félt tőlem.

Ez megdermesztett.

Miért nem fél?

Szörnyeteg vagyok. Bántottam. Többször is.

— Most is bántani akarod.

Nem!

— De igen. Megérdemli. Kihasznált téged.

— A fájdalom. A hegedűk. Ő! Ezek igazak!

Taehyung pislogott, nyelt, majd kinyitott a száját.

— Hyung...

— De amit te mondtál nekem, minden, amit elhitettél velem, az hamis!
Kihasználtad, hogy sebezhető voltam, dróton rángattál a saját kényed-kedved szerint! Minden egyes rohadt szó, amit elhagyta a rohadt pofádat hamis volt!
Élvezted? Élvezted, hogy függtem tőled, és vágytam rád? Röhögtél magadban, hogy mekkora idióta vagyok?

— Ilyennek gondolsz engem?

Düh korbácsolta az idegeimet. Hogy mer úgy tenni, mintha fájna neki?

Hogy mer a szemembe nézni, és megjátszani, hogy megbántottam?

— Ilyennek ismerlek.

↩ előző         következő ↪