Mi vagyunk te, és mi vagyunk én. [32-37.]

↩ előző 

32.

HOGY

Meg akart állítani.

Utánam rohant, és mindent megtett, hogy ne menjek el.

Nem emlékszem, mi történt.

Nem voltak emlékeim arról a pár percről.

Csak a vér volt a kezemen, és az a fullasztó, kétségbeesett fájdalom a mellkasomban.

— Ha te nem, majd én megteszem helyetted is!

Mit tettél?

— Amit már rég meg kellett volna tenned.

~

Nem emlékeztem.

Csak a fájdalomra.

Két törött szívre.

És egy döntésre.

33.

A

Volt egy pillanat.

A hegedűk szava, és az ő parancsai között.

Mielőtt az árnyék elnyelt volna, de azután, hogy az öngyújtó felvillant.

Vicces, hogy egyetlen pillanat mennyi mindenre képes, nem igaz?

Arra mindenesetre igen, hogy egy egész élet hitét porba döntse egy pislogás alatt.

~

Akkor, mielőtt a láng felcsapott,

mielőtt az árnyék elnyelt,

mielőtt minden porrá lett,

önmagam voltam.

Hirtelen minden csupasz és meztelen lett, hideg és valóságos.

Mintha víz alól bukkantam volna elő, mintha először lélegeztem volna.

Lehulltak a béklyók a testemről, vonyítva kettétörtek a hegedűk, elkotródtak a hangok,
mintha minden, ami korábban létezett, hamis lett volna.

Egy képzelet, egy hallucináció, egy hazugság, ami elringat, egy hazugság, ami foglyul ejt.

Színek.

Sötét és világos, élénk és fakó, szép és csúnya.

Hangok.

Halk és erős, hangos és gyenge, kellemes és borzalmas.

Érzések.

Fájdalom és szerelem, félelem és megbánás, kétségbeesés és béke.

Miért nem láttam eddig? Miért nem hallottam, miért nem éreztem soha?

Valamit, ami ilyen szép, valamit, ami ilyen jó, valamit, ami így megdobbantja a szíved, valamit, amitől úgy érzed, végre élsz, nekem miért nem mutatták meg soha?

„Hyung. Szerinted, ha a szerelem egy íz, akkor milyen ízű lehet?"

„Hadd csókoljalak meg, utána megmondom."

Taehyung.

Taehyung igazi volt. Mindig is igazi volt.

A mellkasom elnehezült.

Köhögtem, de csak rosszabb lett. Hiába vettem levegőt, fuldokoltam.

„Hyung, az élet csak egy játék, igaz?"

„Hm."

„Megígéred, hogy együtt futunk a célvonalba?"

Tae.

Mindig is szeretett.

És én mindig is szerettem.

A színek összefolytak, eggyé váltak a szemem előtt.

Egyetlen vörös és arany folttá, ami egyre magasabbra

és magasabbra tört.

Milyen szép... Bár láthattam volna korábban is!

Miért nem volt ott sohasem?

„Várnál még egy kicsit?"

„Mire, hyung?"

„Rám."

Úgy mosolygott, mint egy angyal.

„Az örökké elég hosszú idő? Annál tovább anyukám nem enged el."

~

Mikor kezdett el mindez számítani?

Miért?

Miért akkor?

Miért az utolsó pillanatban, akkor, mikor mindennek vége lett?

— Gyenge vagy!

A te hibád!

Minden a te hibád!

— Hozzám tartozol, Yoongi! A bőröd, a lélegzeted, az elméd! MINDENED! Az enyém!

~

Nem.

A magam ura vagyok.

Az elmém az enyém.

De ha mégsem...

Ha nem lehet az enyém...

Akkor az övé se legyen!

Akkor legyen itt a vége.

34.

BÁBOD

Nevettem. Hangosan, kárörömmel.

Az arca megnyúlt, hátralépett.

— Mit művelsz?

Hisz ezt akartad, nem?

Most miért hátrálsz meg?

Félelem lobbant a szemében.

Láttam az arcán.

Vigyorogtam.

Hiszen te tanítottad nekem!

Állandóan ezt szajkóztad, bármit is tettem.

Mint egy mantra, nem is... Mint egy szentírás!

„Te vagy én, és én vagyok te! Hozzám tartozol!"

Nem felejtettem ám el! Az ilyet megjegyzi az ember.

Most miért vágsz ilyen arcot? Ez az egész a te érdemed!

Nézd, mit hoztál ki belőlem! Nem vagy büszke?

A te dicsőséged vagyok! Rajta, tapsolj meg!

Nyertél.

— Tedd le!

Hozzád tartozom!

A nevetés rázta a mellkasom, és ő kétségbeesetten hátrált.

Árnyak csaptak fel, és a hegedűk egy ismerős nótát húztak,

amire táncolni, pördülni, robbanni akartam!

De elfelejtettél valamit!

Hátrált, de már mindegy volt.

Felnevettem, a hangom bezengte a szobát.

Őrült hang egy őrült élet közepén.

Ránéztem, és ő már tudta.

Te is hozzám tartozol!

Ha én sérülök, te is sérülsz!

Ha én halok, te velem halsz!

A lélegzetem fakó volt, és felületes.

De mi ez az érzés, ami szorítja a mellkasom?

Miért ilyen jó?

Miért ilyen... felszabadító?

Ez lenne az a híres szabadság?

Ilyen érzés lenne a magad urának lenni?

Ilyen érzés meghozni a saját döntéseidet,

a saját elméddel, ami szabad, akár a madár?

Miért nem mutatta ezt meg soha senki?

De nem. Már nem számít.

Ránéztem, és a nevetésemnek csak a számba csorgó könnyek vettek véget.

— Ha én égek, te velem égsz!

35.

ÖNÁLLÓ

Volt egy pillanat.

Azelőtt, hogy nekivetődött volna az ajtónak, de azután,

hogy a felismerés gyomron vágta.

Egy pillanat, amiben elvesztette a szabad akaratát.

Csak is a szív hoz ilyen döntést.

Csakis a szív képes félrelökni az elmét, hogy

hátat fordítson a félelemnek, és azt tegye, ami helyes.

Csak a szív képes mindent feladni.

És a szívnek nem parancsolhatnak.

~

Taehyung tudta, hogy elkésett.

Az elméje tudta, a szíve is tudta,

minden egyes porcikája tudta, hogy

már nem mentheti meg.

De csak a szíve tudott valami olyat, amit az elméje nem.

Hogyha Yoongi nem éli túl,

Taehyung miért akarná?

~

A tűz mindig is Yoongi gyengéje volt.

Ha fájt, meggyógyította, ha eltévedt,

elkísérte.

Minden volt, ami Taehyung sosem tudott lenni.

Nem tudott a tűz lenni, bármennyire is próbálkozott.

Neki csak a szavai voltak, amit Yoongi nem hallott meg,

csak a szíve, amit nem fogadott el.

Taehyung halálra rémült valahányszor

játszani látta a fiút az öngyújtójával.

A szeme éhesen, vágyakozva figyelte a

lángokat, mintha a lobbanás lett volna a levegő,

és a meleg tartotta volna életben.

Taehyung talán már akkor tudta,

csak nem volt hajlandó foglalkozni vele.

Az élet játék volt, és Yoongi csak

egy módon nyerhetett.

36.

ÉLETRE

Az ajtónak zuhant, és dörömbölt, rúgta, feszítette,

ordítozott, üvöltött és könyörgött.

Ropogtak a bútorok, lángoltak a falak, fekete füst robbant,

és taszította hátra.

Nem kapott levegőt.

A vérvörös lángok diadalittas tánccal haraptak és faltak mindent,

ami az útjukba került, és nevettek Taehyungra,

mintha ő lett volna a vicc csattanója.

Tömény borzalom, rettegés és gyötrelem lobbantotta őket,

és most boldogan végezték a dolgukat.

Taehyung rohant.

Forróság nyalta a bőrét, megégette, de ő csak rohant, lélekszakadva.

Egy lángcsóva felcsapott előtte, és Taehyung hanyatt zuhant.

Zokogva küzdötte magát négykézlábra, a füst marta a torkát,

feszítette a tüdejét.

Nem kapott levegőt.

Felhólyagzott a bőre.

Ordítva zokogott, karját magához szorítva pattant fel,

és vetette bele magát a lángok pusztításába.

A nevét üvöltötte, de nem kapott választ.

A tűz ordított, felégetett mindent, amit talált.

A lángok felcsaptak, és nem maradt semmi odabent,

amit érdemes lett volna megmenteni.

— Hyung!

Zokogás hangja, egy megtört lélegzet.

Taehyung botladozott, fuldokolva kapott levegő után.

A szépség a sarokban feküdt, arca fekete, a bőre hólyagos.

Taehyung térdre esett.

Ujjai a fiú pólójára szorultak, és rázta, rángatta, kiáltozott.

Megpróbálta felemelni, megpróbálta húzni,

de a lángok fellobbantak, és a füst megfojtotta.

A tüdeje hörgött, a lába elgyengült.

Nem voltak hangok, mert a tűz sercegése a dobhártyájában tombolt,

nem voltak színek, mert a vörös mindent felégetett.

— Tae...

— Hyung!

Tae zokogott, de a könnyek nem oltják el a tüzet.

A csókjai nem forrasszák össze egy törött lélek darabjait.

Az ölelései nem óvják meg a sebzett fiút, és ő ezt mind tudta.

Tudta már az elején, mielőtt megszólította volna.

Tudta, mikor megfogta a kezét, mikor először üzent neki,

mikor először megcsókolta.

A szerelem nem gyógyít be mindent, akkor miért erőszakoskodott?

Miért tette, miért nem hagyta őt békén?

Talán azt hitte, majd ő megváltoztathatja?

Yoonginak igaza volt.

Átverte őt.

Szeretetet és menedéket ígért, de elbukott, csúnyán elbukott.

Taehyung zokogva vonta magához a vékony testet, és ölelte, csókolta,

azt üvöltötte:

„Bocsáss meg! Bocsáss meg, hyung! Minden az én hibám! Annyira sajnálom! Annyira sajnálom, hyung!"

De abban a pokolban ugyan ki hallhatta a szavait?

A fiú számított rá, bízott benne, és ő mindent tönkretett.

Nem tudta megvédeni Yoongit, nem tudta begyógyítani a sebeit, és

már soha nem mondhatja el neki, hogy mennyire sajnálja.

Vége volt.

36.

KELT?

Yoongi már tudta.

Hogy kinek zengték a hegedűk azt a gyászdalt.

Hogy ki volt a halott.

Ő.

~

Az emésztő lángok diadalittas üvöltéssel borították be a két egymásba fonódó testet.

Felfalták a lelket, melyet megtéptek a sebek,

és porrá égették a másikat, ami önzetlenül szeretett.

VÉGE

↩ előző