Illatos karácsony

A fanart Helio munkája

Karácsonyi novella különkiadás

Illatos karácsony; realista
[Fandom: BTS, Taegi] 

Yoongi olyan szorosan zárta a markába az értékes kincset, hogy az ujjai már nem is a fagy jeges harapásától fehéredtek el.
  Fejét behúzva gömbölyödött össze, mint valami kis félrehajított gombóc, és a nyelvébe harapva, küzdve a fém émelyítő ízével, szorosra zárt szemekkel tűrte és tűrte, hogy a többi gyerek a vérével fessen diadalt a hófehér hótakaróra.
  Mocskolódva üvöltöztek, hahotáztak, csak úgy zengett bele a sötét utca. Yoongi a fülére akarta szorítani a kezét. Ott rúgták, ahol a legjobban fájt; a fején, a gyomrán, a bordáinál.  Yoongi kétszer is majdnem elveszítette az eszméletét, és rettegett attól, hogy harmadszorra valóban elfogja. Apró kezében, mélyen az orrfacsaró bűztől undort keltő kabátkája alatt úgy szorongatta a kincsét, hogyha letépik a karját, akkor sem ereszti. Félelem villant az agyában; mi van, ha elájul, és ezek a fiúk elveszik tőle? Mi van, ha nem lesz elég nekik a száraz zsemle, amit nála találtak, és letépik a ruháit is? Yoongi összeszorított szemei alól félelem könnyei csordultak. Felhúzott könyékkel most először tűrte, hogy az a tucat kis szemét megverje. Ha nem rettegett volna olyan borzalmasan, hogy elveszítheti apró kis kincsét, visszaütött volna. Addig küzd, amíg kitépik az összes haját, kiverik az összes fogát, és az összes vére elhullik.
  Úgy tenni, mintha legyőzték volna fogcsikorgatóan megalázó volt. Fel akart pattanni és az öklével rendezni át az önelégült fiúk kosztól mocskos arcát, levágni az ujjaikat, és megenni ebédre. Yoongi volt már olyan éhes, hogy meg tudta volna enni egy ember ujjait. Vagy bármely testrészüket. Olyan érzés volt, mintha kés marta volna ki a gyomrát a helyéről, a vénái nem jutottak volna lélegzethez, és a hasa olyan súlyos és követelőző volt, hogy a nyelve már nem bánta volna egy ember húsának ízét sem.
  Végül nem kellett embert ennie; szerencsére. Legalábbis Taehyung szerencsének hívta. Yoongit a maga részéről nem érdekelte, mivel lakik jól. Ha csak maga lett volna, akár a sarat is megeszi. De Taehyung szájába sosem adott volna ilyen mocskokat. A vastag penészrétegbe fulladt, záptojásos szendvics volt a legundorítóbb dolog, amit hagyott neki megenni; de először arról is levágta a penészt és kiszedte a tojást. Taehyung nem akarta, hogy a tojás veszendőbe menjen, így Yoongi kénytelen volt maga elrágcsálni; ha nem teszi, Taehyung tette volna, és azt nem hagyhatta.
  Yoongi nyelve megduzzadt a fogának erős harapásától, a szájába vér gyűlt. A fém íze csípte a torkát, megrándult a gyomra az undortól. Némán könyörgött, hogy legyen már elég a verésből, hadd mehessen vissza Taehyunghoz.
  Mire a teste elernyedhetett, a nap már rég aludni tért. Yoongi is aludni akart. Ott maradni a puha hóban, nem foglalkozva a hideg bántó erejével, ami a markába zárta apró testét. A hó tompította valamelyest a sajgást, a szüntelen fájdalom pulzálását, és mivel tudta, hogyha felkel onnét, a fájdalom elviselhetetlen lesz, még nem akart indulni. Apró ujjai között a kincs biztonságban volt.
  Yoongi ruháit nem tépték le, pedig a kabátkája, bár büdös és förtelmes, de jó meleg volt. A kis zacskóba gyűjtött zsemléket és megszáradt húsdarabokat elvitték.
  Yoongi nem sajnálta, pedig micsoda lakoma lehetett volna! Hónapok óta nem evett húst, igazi húst. A gazdag negyed szélén álló kukában talált isteni eledel pedig szinte még friss volt. Némelyikbe belecsócsáltak, mások furcsán sziruposak voltak, de jobb állapotban voltak, mint amihez szokott. Még félbehajtott műanyag tányért is sikerült találnia, az lett volna csak az igazi vacsora!
  Yoongi mégiscsak bánta egy kicsit. A torka elszorult, és szipognia kellett, hogy ne csorduljanak ki a könnyei. Ha most visszamegy, már biztos nem talál ott semmit. Bár egyenesen hazaszaladt volt a sok-sok finomsággal! Most mit fog adni Taehyungnak? Ő elviseli az üres gyomrot, ha kell, napokig is, de látni Taehyungot összegömbölyödni az éhség maró fájdalmától kibírhatatlan volt.
  Yoongi megengedte magának, hogy sírdogáljon még egy percig. Saját magának már nem tudott csalódást okozni, de hogyan fog a kicsi Tae szemébe nézni? És ami még fontosabb: Tae hogyan fog ránézni, ha élelem nélkül megy haza? Lebiggyeszti az ajkát, de azért azt mondja majd, hogy semmi baj, majd legközelebb esznek valamit. Valahol. Talán.
  És még ha Yoongi tudta is, hogy így lesz, a mai különleges nap volt. Ma tényleg igazi, királyi lakomával kellett volna szolgálnia.
  Yoongi dühös könnyei legyőzték a szomorúakat. Holnap majd megkeresi azokat a gyerekeket, és a szart is kiveri belőlük! De mindez addigra már nem fog számítani, mert a ma este már tönkrement.
  Yoongi szipogott és letörölte a könnyeket az arcáról. A sós íz a szájába kúszott, és kiköpte; kiköpte vele a vért is, és megtörölte az ajkát. Lassú mozdulatokkal kelt fel, félt a fájdalomtól.
  A sötét utcákon hazafelé olyan illatok szegődtek a nyomába, amiket nem ismert. A sós illat az orrát cirógatta, az édes pedig a torkát, bekéredzkedtek és csábítgatták áruló gyomrát. Az illatok ráültek a nyelvére, és ízekké váltak, de csak ingerelték kiszáradt száját, és éhező hasát. Nem valódi ízek voltak, de Yoongi puha és omlós süteményeknek képzelte őket, amik elolvadnak a szájában, és kedvesen simogatják a pocakját.
  Yoongi feljebb húzta a kabátját, és beledugta az orrát a büdös anyagba. Felesleges kínoznia magát képzelt ízekkel és képzelt süteményekkel, mert a csalódás borzalmasabb, mint a mulasztás. A képzelgést ő nem engedheti meg magának.
  Yoongi nem is nézett fel, amíg végig sétált az utca szélén, beleolvadva az árnyékba, mert félt, hogy egy agresszív felnőtt beléköt. S mivel nem nézett fel, csak a fehér havat figyelte a lába alatt, nem is láthatta a házakat szépen kivilágítva, vidáman fényleni. Yoongi már tudta, hogyan kerülje el a fájdalmat. Amit nem lát, amiről nem tud, az nem fájhat neki.
  Yoongi még akkor is kezében szorongatta a kincsét, amikor lehajolt, és bebújt egy elvadult sikátor sarkába épített szeles bunkerbe. A falat szakadt és állott anyagokkal letakart raklapok jelentették, a fedél egy törött és hajlott pala volt. A hideg és a hó beszökött itt-ott, de legalább látszólag biztonságos volt, látszólag a sajátjuk, látszólag az otthonuk.
  – Hyung! – A didergő, vékony kis hang boldogan kiáltott, és Yoongi ajkára akaratlan mosoly húzódott.
  Tae a sarokban ült, takaróba bugyolálva, épp, ahogy Yoongi otthagyta. Keze között a koszos anyagot gyűrögette, arca kipirult a hidegben, de boldognak tűnt. Yoongi behúzódott mellé, picire húzta magát, hogy megóvja tagjait a hidegtől.
  – Hoztam neked valamit.
  – Tényleg? Mit? Mi az, hyung? – Taehyung boldogan dobta le magáról a takarót, és izgatott arccal fürkészte Yoongi kabátját, ahol az ajándékát remélte. Mikor azonban az anyag lehullott, és Tae megmozdult, az arca eltorzult. Fintorba rándult, és elhúzódott Yoongitól.
  Yoongi szíve halkan megrepedt.
  Taehyung ruhái büdösek voltak. Yoongié is az volt, de őt nem érdekelte. Taehyung gyűlölte az állott, keserű bűz torokmaró szagát, morcos lett tőle, szégyellte és elpirult. Elfordult és nem nézett Yoongi szemébe, nem mert mozdulni, nehogy felkavarja a rémes szagokat. Begubózott, és nem akart Yoongival játszani, néha még sírt is.
  Yoongi örült, hogy Tae ilyenkor nem beszélt vele, mert volt oka otthagyni a fiút, és lenyugodni odakint, ahol nem láthatta. Yoongi ilyenkor sírt. Sírt, ha Taehyung is sírt, és sírt, ha a fiú szégyellte magát előtte; vagy bárki más előtt. Sírt, mert a szíve szomorú és kétségbeesett volt. Sírt, mert ennyit legalább tehetett.
  Yoongi most is lehajtotta a fejét, de most nem sírt. Titokzatos kis mosollyal vette ki a kincset, és büszke volt, hogy megvédte a többi utcakölyöktől. Yoongi Taehyung felé nyújtotta, de a fiú nem figyelt rá, elbújt, hogy Yoongi ne láthassa égő arcát, megalázottságának könnyeit.
  Mivel Taehyung nem volt hajlandó előbújni, Yoongi lenyomott egy gombot, mire furcsa, sziszegős hang törte meg a halk szipogást.
  Beletelt egy kis időbe, mire Taehyung feje előbukkant a kabát alól. A szeme tágra nyílt a csodálkozástól, édes kis ajkai elnyíltak; talán nem hitt az orrának, és a nyelvén is érezni akarta, hogy biztos legyen benne, mindez a valóság.
  Az apró kis bunkerben fenséges, kábító virágillat fodrozódott. Yoongi nem ismerte, miféle virágnak lehet ilyen puha és selymes, gyöngéd illata, de eldöntötte magában, hogy ez a kedvence. Taehyung áhítatos, bódult arccal nézett körbe, kereste, honnét származhat a földöntúli illat, amikor megpillantotta Yoongi kezében a kis flakont.
  Yoongi arca lángra borult, el kellett fordulna attól a csodálattól tágra nyílt arctól, és zavartan megvakarta a tarkóját. Taehyung arcán annak a tiszta boldogságnak mintha kezei lettek volna; megsimogatták Yoongi szívét, és gyöngéden a markukba vették, dédelgetve, amíg egészen fel nem melegedett, és lelkes izgalmában össze-vissza nem verdesett.
  – Hyung – suttogta, mintha félt volna, hogy ha hangosan beszél, valótlanná válik az egész. – Ezt hol szerezted?
  – A gazdagok negyedében. Szinte még tele van – rázta meg a spré nehéz flakonját. – Ha tudnád, miket ki nem dobnak ezek! Hibátlan, új dolgokat tesznek a kukába!
  Taehyung nem botránkozott meg, csak rajongó imádattal nézett a flakonra, majd Yoongira. Yoongi a füléig elpirult, elfordulva odanyújtotta Taehyungnak a flakont, és azt mondta halk, reszelős hangon:
  – A tiéd.
  Taehyung gyönyöre megtöltötte Yoongi egész testét forrósággal és békével. Aprócska kezei reszkettek, mikor elvette Yoongitól és nehézkesen újra a levegőbe fújt vele.
  – Ne pazarold el! – korholta Yoongi szelíden. – Magadra fújd!
  Yoongi átkarolta a térdét, rátette az állát, úgy nézte Tae boldog izgalmát.
  – Így már nem leszek büdös. – Az ajka megremegett a lelkesedéstől, és mikor felnézett, szemei csillogtak a hálától.
  Yoongi elmosolyodott, és megborzolta a fiú haját.
  – Boldog karácsonyt, Tae.
  – Boldog karácsonyt, hyung!