Skarlátvörös

[Fanart: sajnos nem találtam meg a készítőt, de minden jog őt illeti!]

Skarlátvörös; egyperces, angst, thriller, dark

[Harry Potter] [Drarry] [szavak száma: 512]
Valamikor a 6. rész környékén, mikor Harry megátkozza Dracot a sectumsemprával.

Skarlátvörös a nyakkendő, ami tépi a torkát.

Odanyúl, megrántja, de elvéti, a falig hátrál.

Jeges a csempe a háta mögött.

Skarlátvörös a csepp, ami legördül a kövön.

Lélegzet; reszelős, kétségbeesett.

Tenyerét a csempére simítja, nyugtatja magát, de hiába, nem nyugodhat. Szeme őrülten pattog ide-oda, torka feszül, éget, kiáltana, ha merne.

Skarlátvörös a víz az ujjai között.

Ökölbeszorítja, de csúsznak, és csúszik vele a háta is a falon.

Sikoly; felszakad, kirobban, legördül az állán, kihasad a mellkasából.

Segítség; valaki, akárki, gyorsan!

Skarlátvörös az ajak, amiből kiszakad a rettenet.

Reszketés, zokogás, falakon kongó bűn, ami széthasít, nincs csend, nincs megnyugvás, ezeknek a szemeknek már nem maradt megváltás.

Szél fúj, harap és rángat, egy inget tép, és meglobban a skarlátvörös anyag. Nyitva az ablak, nekikoccan a keretnek, remegnek az üvegek, ostorként csapnak végig egy skarlátvörösben tündöklő testen.

Ott a sarokban, a jeges földön, egy tócsa pihen; nyirkos és csillog, peregnek a cseppek a falon.

Kipp-kopp.

Kipp.

A pergő csepp a tócsába hull, remeg a víz, hullámzik a téboly.

Kopp.

Üres a szoba, csak a bűn ordít valahonnét, szakítja a torkot és döngeti az elmét.

Sikoly, üvöltés, ordítás, skarlátvörös cafatok a hófehér parkettán.

A hajába markol és tépi, a fájdalom lángol és marcangol, de csak tépi, és rángatja, és rázza a fejét, de skarlátvörös a rettenet, ami megbénít. Látja és hallja, suttog, mint a kígyó, az a kígyó, amelyik valaha a falakból szólt. A fülére csap, újra és újra, és már csöng, dörömböl az agya, de csak suttog és ordít, majd sikít és szakít.

Skarlátvörös a tócsa a sarokban.

Koppan a térde, loccsan a víz, és dübörög a padló.

Közelednek.

Skarlátvörös a tejfölszőke haj.

Kiszakad egy zokogás, egy kétségbeesett segélykérés, lángol a mellkasa. De hisz már feltépte, már eltiporta, már nem maradt benne semmi.

Skarlátvörös az ujj, ami a pálcát tartja.

Kipp.

Skarlátvörös a tükör, s benne skarlátvörös az alakja.

Kopp.

Csepeg a csap, s a cseppek eltűnnek a lefolyóban.

Skarlátvörös a mellkas, és most nem mozdul.

Dobogás, üvöltés, és nincs csend, de miért nincs, miért nem hallgat már mindenki?

Zaj és káosz, és tombol és pusztít, és az ujja a hajába markol, és a körme a bőrébe mélyed, és az erő felhasítja és a vére skarlátvörös.

Skarlátvörös a bőr, ami kihűlt.

Őt nézi, a szeme nyitva, és látja, vádolja, és a bűn igazi, és a valóság elporlik az ujjai között, ami skarlátvörös. Őt nézi, és felelősségre vonja, és haragszik, és közben mégsem mozdul, és miért nem mondd már semmit?

Ráüvölt, és a hang kong és veri a falakat, és lepereg a skarlátvörös tócsába.

Mondj már valamit, üvölts már velem, vágj vissza, támadj rám!

A kéz lefogja, egyhelyben tartja, de ő rohanni akar, és rárontani, és dühöngeni, és hagyni, hogy legyőzze őt. Nem bír vele, a téboly nem hátrál, és suttog a kígyó, suttog egy olyan helyen, ami bilincsbe taszít és tébolyba ránt.

Nem kotródik a zaj, és nem jön már a csend, és csak dübörög, szakít és taszít a rettegés, és már nincs mentség, ami feloldozza a vétkes lelkét.

Skarlátvörös Harry Potter ajkán a vér.

És skarlátvörös a feltépett hús is Draco Malfoy testén.

Színtolvaj - 5. rész | Diadalmas vörös

[Fanart: Artoulli]

↩ előző

A műteremben, az emelvény körül vakító fény vette burokba a fiú kecses, légies alakját. A fények bűvös körén kívül minden sötét és homályos volt, beleértve Jinyoungot is. Szeme akár tapogatózó, puha lepel siklott végig Jackson meztelen, hamvas testén.

A színei tökéletesek voltak. Jinyoung el sem tudta képzelni, hogy lehetséges, hogy az az élettelen fiú pár nap alatt ilyen színpompás csodává váljék. A szeme fekete, az ajka vörös, a haja csillogó ónix, a bőre napbarnított arany. A fény meghinti, az árnyak rejtélyesen siklanak a bőrén, arca pírban úszik.

Jinyoung szinte rá se nézett a vászonra, úgy festette. Az este beköszönt az ablakon, majd tovaszállt, ahogy az éjszaka beborította őket.

Jinyoung nem látott mást, csakis Jackson földöntúli szépségét, ragyogását és pazar színeit. Jackson pedig nem látott mást, csak a szenvedélyt, a sóvárgást Jinyoung minden porcikájában, és szinte érezte magán a simogató szemeket. Elfojtotta a vigyort. Elfojtotta a gyomrát megremegtető elégtételt. Csak nézte, nézte a fiút, és minden egyes ecsetvonással egyre jobban érezte, hogy él.

Volt valami varázs, valami átok, valami végezetes a levegőben. Valami, amit Jinyoung nem érzett, és valami, amit Jackson áhítattal figyelt. Valami, ami az egyiknek a vég, a másiknak a kezdet volt.

 

 

Mikor az ecset halkan koppant, és egy sóhaj halkan szakadt fel Jinyoung ajkai mögül, Jackson puhán lelépett az emelvényről. Kecses léptei, akár egy ragadozó mancsai, nem hallatszottak a műterem nyugodt, dermedt csendjében. A fiú nem vette vissza a ruháit, és már órák óta nem is vette le a szemét Jinyoungról. Végre az állvány felé tartott, hogy lássa a festményt, a befejezett művet, a kész alkotást.

Jinyoung elkapta a szemét, lesütötte, mielőtt Jackson rajta kaphatta volna, ahogy remegő lélegzettel végigpillant rajta. Olyan hatással volt rá a fiú, amit Jinyoung már nem tudott tagadni, és egész éjjel küzdött; küzdött a vágy ellen, hogy ellépjen a vászon elől, és odamenjen, megérintse, megcsókolja. Nagyobb harc volt, mint amiket eddig valaha is vívott.

És Jackson most ott állt a kép előtt. Ott állt felette, az álla szinte a hajához ért, és nézte a művet, amiért kínkeservesen küzdött napok óta. Nem csak azért, mert a festménye már háromszor is kifakult, hanem azért is, mert Jinyoung az utóbbi időben úgy érezte, nem kap levegőt, megfullad, elsüllyed egy vad érzésben, ami kiszakítja a szívét.

Megszenvedett érte.

És most készen van.

– Lélegzetelállító – búgta a fiú selymes hangon.

Igen, az – gondolta Jinyoung.

Ahogy fekete haja az arcát simogatja, és pillái beárnyékolják a szemét. Ahogy fedetlen nyaka csillog a különös, sejtelmes fényben. Ahogy egész lénye erőt és dominanciát sugall, és Jinyoung elgyengül, sebezhetővé válik mellette.

Jackson ránézett.

Tekintetük összekapcsolódott; vad szenvedély a veszélyes elégedettséggel, és már nem volt visszaút.

Lélegzetelállító – gondolta Jinyoung, mikor az ajkára pillantott.

A távolság egyre csökkent, a fények egyre halványabbá váltak, és a műtermet már csak a fekete és sárga árnyalatai uralták. Minden más szín megszűnt.

Jackson felemelte a kezét; óvatosan, lassan.

Jinyoung ajkát halk sóhajt hagyta el.

A fiú ujjaival Jinyoung álla alá nyúlt, és felemelte.

Mikor Jackson lehajolt, és ajkát finoman Jinyoungéhoz érintette… Akkor, amikor a Jinyoung körül megszűnt létezni a világ, és csak a fiú bódító ízét érezte a nyelvén… Akkor, amikor Jackson végre rácsókolhatott Jinyoung vágytól éhező ajkaira… Akkor, amikor az érintés öleléssé lett, a csók elfulladt lélegzetekké, a távolság édes kis semmiséggé…

Akkor Jackson  elragadta és magára öltötte Jinyoung minden árnyalatban pompázó színeit: a pirosat, a kéket, a zöldet, a sárgát, a feketét és a fehéret. És mire Jinyoung észrevette, hogy a fiú megtöltötte egykor színtelen testét az ő színeivel, addigra Jinyoung már csak egy élettelen, áttetsző test volt, hátrahagyva egy kifakult festmény mellett a műterem padlóján.

 

* * *

 

Hallottak mendemondákat a Színtolvajról.

Köztük jár, velük él, figyeli őket, és bár ott van mindenütt, mégsem emlékszik rá senki. Ránéznek, beszélnek vele, de mire elfordulnak, már el is felejtik, és soha többé nem tudják felidézni. Olyankor jön, amikor senki sem számít rá, és azt veszi el, ami a legértékesebb.

A színt, ami egyedivé tesz.

Úgy beszélik, arra átkozták, hogy élettelen, színtelen szellemként járjon a világban, senki emlékeként, de mindenki félelmeként, míg rá nem talál valakire, akinek színei ragyogóbbak a szivárványnál, és akkor a Színtolvaj megkívánja majd. Befészkeli magát, vágyra lobbantja, áhítatra csábítja, és ráveszi majd, hogy színt lásson a színtelen kopárságában. És mikor ez megtörténik, elragadja majd; ajkon csókolja, és leolvassza a szín minden árnyalatát, magára ölti, és átkát megtörve, újjáéledve jár tovább egy olyan világban, ahol az arca már nem veszik ködbe, és emléke élesen bevésődik mindenki fejébe.

S akit megcsókolt, akiből kiszívta és magára öltötte a színeket, az lép majd a Színtolvaj helyébe; szellemként járva a világot, míg nem talál valakit, aki – ahogyan egykor ő maga is – észreveszi benne azt, ami észrevehetetlenné teszi, és megkívánva visszaadja őt a létnek.

VÉGE

↩ előző

Színtolvaj - 4. rész | Pulzáló bíbor

[Fanart: tbrookerart]

↩ előző              következő ↪

Jinyoung nem vette észre, mikor Jackson kiegyenesedett, és elhagyta az emelvényt, ahol órákig szobrozott. Annyira belemerült egy apró részletbe a fiú térdének vonalánál, hogy pár percre fel sem nézett a vászonból. Megszűnt körülötte a világ; csak a puhán suhanó ecset, a színek kavalkádja és a modell maradt. Minden más egy tompa, érdektelen masszává olvadt, hisz a lényeg, az igazi szépség ott feküdt előtte, és várta, hogy a művésze befejezze.

Jackson pedig eközben mögé lépett, és szemügyre vette a festményt.

Csodálatos rikító, élénk színek vidám kavalkádja volt ott, pompás harmóniában a sötét színek árnyaival, és úgy kapaszkodtak egymásba, hogy azokat semmi, és senki nem tudta volna eltörölni a föld színéről. Jackson markáns arcán mosoly sejlett fel, ahogy éhesen falta a színpompás árnyalatokat. Mintha ott lett volna előtte a gyönyörűség maga, és csak rá várt volna, hogy belevesse magát, megfürödjön benne, magára kenje, és soha többé le ne mossa.

Egy pillantást vetett a fiúra, aztán halvány mosollyal hozzá hajolt. A fiúnak olyan illata volt, mint a zöld, piros és narancsszínek keverékének. Akár egy friss, tavaszi kölni, ami meghinti, és elvarázsolja, bárki is szívja be. Jackson lehunyt szemmel hajolt közelebb a fiúhoz, ajka szinte a nyakához ért, és tudta, ha most nem fékezi magát, megérinti az ajkával.

De nem, még nem. Még egy kicsit várnia kellett.

Tökéletesnek kellett lennie.

Így kinyitotta a szemét, utoljára végigpillantott Jinyoung világos, élettel teli színektől pompázó nyakán, majd a festményre nézett.

Jinyoung mindebből semmit nem vett észre.

Jacksonnak tetszett, hogy így elmerült a munkában, és kizárt mindent, ami körülötte volt. Lassan előrenyúlt, és Jinyoung csuklója köré fonta az ujjait.

A fiú megrezzent, ijedten kapta fel a fejét. Ha Jacksonnak csak egy picit felé fordul, összeért volna az ajkuk. A fiú szinte érezte az ifjú művész arcából áradó forróságot, ahogy vörös színt öltött. Hallotta azt is, ahogy elakadt a lélegzete.

Szerette volna látni a piros színt az arcán.

De nem. Még nem.

– Így tartsd az ecsetet… – Jackson óvatosan a vászon fölé emelte Jinyoung ecsetet tartó kezét, megállt felette egy pillanatra, majd egy heves-gyengéd mozdulattal kiegészítette azt a részt, amin Jinyoung eddig dolgozott. A fiú bőre forró volt az érintése alatt. – És akkor olyan lesz, mintha rám sütne a nap.

Jinyoung óvatosan nyelt, úgy érezte, a színek vibrálnak a szeme sarkában, és nem kap rendesen levegőt. Jackson ujjai égették a bőrét. Mélyen, valahol a mellkasa és a gyomra találkozásánál forróságot érzett, és sürgető késztetést, hogy…

Hogy mit is tegyen?

Megragadja Jacksont, és a dereka köré fonja a kezét? Vagy oldalra fordítsa a fejét, és összeérintse az ajkukat?

Jinyoung nyelt, és igyekezett úrrá lenni izgatott szívén.

– T-tudsz festeni? – Átkozta magát, amiért megremegett a hangja.

Érezte Jackson mosolyát, ahogy a fiú apró részleteket festett a képre úgy, hogy közben vezette Jinyoung kezét.

– Konyítok hozzá egy kicsit. Az apám festő volt. A művei szinte kiléptek a vászonból, és táncra perdültek.

– Ő tanított téged?

– Magamtól tanultam. Az apám… Ő túlságosan magának való volt ahhoz, hogy az én tanításomra fecsérelje az időt.

Jinyoung nem tudta, mit feleljen. Az ő szülei a legelvetemültebb terveit is támogatták, és ha csak kiejtette a száján, bármiben segítettek neki. Fel nem foghatta, hogy egy tehetséges apa miért ne akarná tanítani a fiát, ha egyszer…

– Féltékenység.

Jinyoung megrezzent. Nem merte levenni a szemét a festményről, nem merte elfordítani a fejét. Félt, mit tenne, ha a fiú bőre olyan közel kerülne hozzá. Így is minden lélegzetvétel nehéz volt; a fiú harmatos illata már így is teljesen elbódította.

– Ajándékba adtam neki az egyik festményemet, amikor tizenhat voltam.

Jackson nem sietett a magyarázattal, pedig Jinyoung feszülten várta a folytatást.

A fiú finom mozdulatokkal vezette tovább a fiú kezét a színek között, de Jinyoung nem bírt a technikára figyelni. Jackson ujjaira meredt, arra, ahogy a fény aranybarnává változtatta a bőrét.

– És mi történt?

Kíváncsiságképen elfordította a fejét, hogy ne lássa a fiú bőrének színét. A képre nézett. Majd az állvány fa faragására, aztán a padlóra. És mikor felidézte, még mindig emlékezett, milyen árnyalata volt Jackson bőrének. Érdekes.

– Csak arra emlékszem, hogy füst szállt a hátsó kertből, és a képemet sosem láttam többé.

Jinyoung arca megnyúlt.

Szinte látta, ahogy egy féltékeny apa szégyenletes módon a tűzre veti a fiától kapott ajándékot, csak mert irigyli a tehetségét.

– Sosem festettem azóta. Mintha megfakultak volna a színek körülöttem.

Jackson hangja egyenletes volt és érzelemmentes. Jinyoung jól ismerte ezt a hangot, ezerszer hallotta. Marktól, mikor a fiúnak születésnapja volt, és Yugyeomtól, amikor nemtörődöm hetykeséggel vállat vont, ha a bátyjáról kérdezték.

– Csak azért is folytatnod kellett volna. – Jinyoungból a dac beszélt. A dac, amiért egy tehetséges fiúnak (akinek bár sosem látta a munkáit) az önbizalmát így eltiporta a saját apja.

– Nem számított. – Jackson vállat vont. – És ez zavarta apámat a legjobban. Ő az életét szentelte az ecsetnek, és mindene ráment, hogy híres és elismert legyen. De én csak „játszottam az ecsettel” és „elpazarolt tehetség voltam”, aki túltett az apján, és ezt „nem tudta megbecsülni”. Azt mondta, meg sem érdemlem, hogy a színek szóljanak hozzám. Valószínűleg igaza volt.

– Felmentést keresel neki.

Jackson szája sarkába apró mosoly kúszott. Még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd elengedte Jinyoung kezét. A fiú feje öntudatlanul is felé rezzent, ahogy a melegség hirtelen eltűnt a bőréről. A leheletük összekeveredett és csiklandozta Jinyoung ajkát, olyan közel voltak egymáshoz. A gyomra megrándult a vágytól, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne Jackson ajkait bámulja. Pedig olyan gyengédnek, olyan puhának, olyan szelídnek tűntek. Jinyoung mindenét odaadta volna, hogy érezhesse őket a sajátja körül. Felgyorsult a lélegzete. Mitől ilyen vonzó, ilyen vad ez a férfi? A szeme szenvedélytől égett és parázslóan fedezte fel Jinyoung arcát. Érezte a kezét, az ujjait, ahogy Jinyoung széke köré fonódnak. Ha csak egy kicsit előre hajolna, megcsókolhatná. Megrándult az ágyéka.

Jinyoung hagyná neki. Abban a pillanatban úgy érezte, mindent hagyna neki.

De akkor Jackson elmosolyodott, és óvatosan elhúzódott. Ujjai finoman megérintették Jinyoung vállát, és a fiú megborzongott a vágytól, hogy egész teste körül érezze. Azonban Jackson már nem volt sehol, felegyenesedett, és ellépett tőle. Kecsesen az emelvényhez sétált, és a ruháiért nyúlt. Jinyoungnak el kellett fordulna. A fiú csupasz hátának, erőteljes combjának minden rándulása forró hullámokat küldött az ágyékába, és már így is alig bírt megmaradni a székén. A lélegzete felületes és heves volt. Észrevétlenül letörölte az arcáról az izzadságot. Tudta, hogy ma éjjel a fiúra gondolva fog elaludni, bármi is történjék. Őt képzeli majd maga elé, az ő karját érzi majd fantom kézként a teste köré fonódni, az ő ajkát fogja maga előtt látni, mikor a takaró alatt az ujjai az alsónadrágjára tévednek majd. Minden simításra őt képzeli majd el, halk pihegése neki szól majd. Éhesen ér majd magához, és kívánja azt, bár Jackson venné a kezébe, és kényeztetné, míg a gyönyörtől elfelejti a nevét is.

Jinyoung lehunyta a szemét, nem bírt magával, a vággyal, ami szikrát kapott, és lángra lobbant, miközben a háttal álló Jacksonra gondolt, az éjszakára, és arra, hogy bár otthon lehetne már. A keze öntudatlanul simult feszülő nadrágjára, és az az apró érintés szikrák ezrét küldte szerteszét a testében. 

Mikor rádöbbent, mit tett, elrántotta a kezét.

Ijedten rejtette a háta mögé, és félrerántotta a fejét, hogy ne is lássa Jacksont. Nyelt egyet, de gombóc volt a torkában. Próbálta lenyugtatni a lélegzetét, de a szikrák az ereiben mintha fojtogatták volna. Lüktetett az egész teste.

– Mint minden gyerek, amelyik szerette az apját.

Jinyoung felkapta a fejét.

– Hm? – Ennyit bírt kinyögni anélkül, hogy el ne fúlt volna a lélegzete. Kapkodva az ecsetért nyúlt, de leverte, és az elgurult. Hirtelen kapott utána, beverte a kezét az állványba, a paletta lesodródott, és hangos csattanással földet ért.

Jackson felvont szemöldökkel pillantott fel, épp az utolsó gombot fűzte a lyukba az ingén.

– Azt mondtad, felmentést keresek neki.

Jinyoung kapkodva vette fel, és pakolta el a holmiját. Felmentés? Milyen… Beletuszkolt mindent egy dobozba, és ügyetlenül egyensúlyozva, botladozva a szertárhoz vitte.

– De melyik gyerek ne keresne felmentést az apjának?

Az apja. Persze, az apja. Róla beszéltek, mielőtt… Mielőtt…

Jinyoung még a haja alatt is vörösre pirult. Ha most megfordul, Jackson azonnal látni fogja, mi dúl benne. Ha nem az arcáról, hát a nemesebbik testrészének tekintélyes ágaskodásáról.

– Van egy pont, ahol többé már nem kereshetsz kifogásokat a szüleidnek, Jackson. Egy pont, ahol a hiba gonoszsággá válik. Egy pont, ahol felnősz, és rájössz, hogy ők sem hibátlanok.

Jackson tekintete kifejezéstelen maradt, ahogy a táskájáért nyúlt.

Jinyoung nem feszegette tovább a témát. Mehetnékje volt már.

Halkan megköszönte a segítséget, majd olyan gyorsan, mint még soha, elhagyta a műtermet.

 

* * *

 

Az éjszaka sötét csókkal köszöntötte Jinyoungot, mikor kilépett az erkélyre.

Felnézve a csillagokra csak egy dolog járt az eszében.

Mégpedig, hogy be kell fejeznie a festményét. Minél hamarabb. Az istenek összeesküdtek ellene. Egy angyalt küldtek hozzá; egy bukott angyalt, aki kifordítja önmagából, és tönkre teszi a művét. Sosem készül el a festmény, ha nem jár egy lépéssel az istenek előtt.

De Jinyoung nem tudhatta, hogy nem az istenek azok, akik ellene fordultak.

 

* * *

 

– Hogy mit szeretnél?

Jackson félrebiccentett fejjel pislogott Jinyoungra, és bár a fiú feje piros volt, mint a pipacs, azért derekasan állta a fiú tekintetét. Nyelt, és megnyalta az ajkát. A terv – vagyis inkább ötlet – az éjszaka fogalmazódott meg benne, és aludni sem tudott azóta.

Be kellett fejeznie a festményt. Amint lehet.

Úgy érezte, mintha kicsúszna az idő az ujjai közül, és minden nappal a kép egyre fakóbb, egyre élettelenebb lenne. Nem tudta volna megmondani, miért, de mielőbb be kellett fejeznie.

A képet minden éjszaka a műteremben hagyta, letakarva, elvileg biztonságban. És bár mindig alaposan lefixálta, a kép másnapra megfakult.

Semelyik másik kép, csak az övé. Jinyoung leellenőrizte Mark és Yugyeom festményeit, és azok tökéletesek voltak, pontosan olyanok, ahogy otthagyták őket.

Így hát Jinyoung haza akarta vinni a festményt, hogy biztonságban tudhassa. Ahhoz pedig az kellett, hogy mielőbb befejezze, és többet ne hagyja a képet a műteremben. Ami azt jelentette, hogy…

– Arra kérsz, maradjak bent egész éjszaka, hogy te befejezhesd a képet?

Jinyoung bólintott. Hangosan kimondva őrültségnek hangzott, sőt, szinte már leteperésnek, de ennél csak rosszabb ötletei voltak: például, hogy felhívja magához a fiút, hogy ott fejezzék be a festményt. Tegnap éjjel az gondolat felettébb csábítónak tűnt, de reggelre már korántsem.

– Hová ez a siettség? Pár napon belül amúgy is végeznél. Már csak a háttér, meg egy-két részlet van hátra. Jól haladsz, nagyon is jól.

Jinyoung egy ponton kezdett is félni ettől. Ha jól halad, nagyon is jól, akkor az azt jelenti, hogy hamarosan új feladatot, új modellt kapnak. Mennyi az esélye, hogy a fiú náluk marad, hogy újra őt kell majd lefesteniük? Igen kevés. De még ha nem is haladt volna jól, a fiú szerződése akkor is lejár pár nap múlva és elmegy. Jinyoungnak mindenképp fel kellett erre készítenie magát.

Azt pedig, hogy miért sietteti a kép elkészültét nem vallhatta be a fiúnak. Bolondnak nézte volna.

– Úgy érzem, megrekedtem – improvizált. – Minden nap előtte ülök, de csak a részletekkel vagyok elfoglalva, és a kép egésze nem halad.

– Igen, tudom, hogy a részletek fontosak – folytatta gyorsan, mikor látta, hogy Jackson a szavába akart vágni. – Tudom, hogy abban rejlik a kép szépsége, de most úgy érzem, kifutok az időből, és még nem vagyok sehol. Idő kell, több idő.

Össze vissza zagyvált, semminek semmihez semmi köze.

Jackson felvont szemöldöke is ezt támasztotta alá, és Jinyoung elbizonytalanodott. Túl sokat kért, túl tapintatlan volt, túl…

– Egy szót sem értettem abból, amit most mondtál – közölte Jackson, és sötét szeme vidáman nevetett. – De miért ne? Csináljuk!

Jackson egy pillanatra felvillanó farkasvigyorát Jinyoung nem vette észre, mert a megkönnyebbüléstől csak a sikerre tudott gondolni.

– Köszönöm.

 

Túl korán köszönte meg. Túl korán örült.

 

↩ előző              következő ↪

Színtolvaj - 3. rész | Hömpölygő arany

[Fanart: Flynns.Drawings]

↩ előző              következő ↪

– Megszállott vagy.

– Csak elhivatott.

– Ez csak egy festmény, haver. Jegyre megy, nem torokra.

Jinyoung csücsörített, és vállat vont, miközben becsukta maga mögött a műterem ajtaját.

– A modell – mondta lassan, áhítattal átitatott szavakkal. – Van valami a modellben. Olyan különös, olyan…

– Szürke – közölte Mark unottan. – Haver, az arcát nem tudom felidézni, pedig órákon keresztül azt bámultam. Túlreagálod.

Jinyoung mellkasa mégis elszorult, mikor rágondolt.

 

* * *

 

A fiú csintalanul mosolygott.

Az emelvényen állva nézett le rá, és az ajkán a mosolyt mintha Jinyoung keltette volna életre. A fiú habozva a festményre nézett, majd vissza a fiúra, és az a mosoly ugyanaz volt. Ugyanott hasította fel az ajkát egy árnyék, és ugyanott húzódott apró redő az arcán, ahol ő tegnap megfestette.

Pedig Jinyoung nem is emlékezett, hogy valóban látta volna az árnyékot, vagy látta volna a ráncot a fiú szájának sarkában; egyszerűen csak anatómiai ismereteit követve festette őket oda, ahol lennie kellett volna, ha képes lett volna látni a fiú színeit és azok játékát fakó bőrén.

És most, mikor a festék már rászáradt a vászonra, a modell arcán is ott ült az árnyék, és ott mélyedt a barázda, ahová ő azt tegnap festette.

 

 

Jinyoung nem bírta rávenni a kezeit, hogy alkossanak. Csak ült a széken, és megbabonázva meredt a modellre, aki huncutul, hívogatóan figyelte őt.

A fiú szeme élő kígyó volt, és úgy cikázott a testén, mintha ketté akarná roppantani. Jinyoung arca tüzelt a pillantása alatt, le kellett sütnie a szemét, úgy érezte, lángra kap.

Fekete. A fiú szeme fekete.

Ecset, festék, vászon.

Feketére festette a szemet.

Ecset, festék, vászon.

Vörösre festette az ajkakat.

Ecset, festék, vászon.

Arany csillanást húzott derekának erőteljes íve mentén.

 

 

– Jackson.

Jinyoung pislogott.

– Ez a nevem.

Jinyoung nyelt, bólintott. Hirtelen túl közeli lett, túl intim. A vásznán még meg sem száradt a festék.

– Tetszik ez a szín az arcodon.

Jinyoung nem igazán kapott levegőt, mikor a fiú becsukta maga mögött az ajtót.

 

* * *

 

– Ez már komolyan nevetséges!

Jinyoung ökölbeszorított kézzel állt, felháborodva meredt a vászonra.

Eltűntek a színek.

Az egész napi munkája, amikor is pezsgő lávafolyammá és lüktető jéggé varázsolta Jacksont, egyszerűen eltűnt!

A színei mintha kifakultak volna, eltűnt volna belőlük az élet, és már nem pezsgett és nem lüketett, és nem látta benne Jacksont sem, aki tegnap este izzó tűzzé változtatta a vérét.

Pedig Jackson dobogó lélegzet lett.

Szívet facsaró, könnyet fakasztó, életet adó.

Teste rejtett porcikáit hirtelen életre hívta a fény és megelevenítette a sötét.

A haja édenfekete, az alakja domináns és feszes. Az izma zabolázatlan energia, a tekintete parázsló ígéret, a nyaka sosem múló kínzás, amibe Jinyoung bele tudott volna halni.

Száguldott a szíve.

Mozdulatai felszínesek és hevesek voltak, de néha lelassultak, akadoztak. Tekintete éhesen falta a testét.

Hogyan lehetséges ez?

Ez az megelevenedett erő lehet-e ugyanaz a fakó test pár napról korábban, és ha igen, milyen égi angyal lehelt csókolt a lelkére, és varázsolta magasztos csodává?

 

 

– Ti is látjátok?

– Micsodát?

– Ahogyan változik.

– Micsoda?

– Nem micsoda. Kicsoda.

Mark félig nyitott szájjal pislogott. Aztán vállat vonva lenyelte a rámen maradékát.

– Halvány lila gőzöm sincs, mit zagyválsz itt össze, de ja. Totálisan.

– Olyan, mint egy színező, nem? Minden nappal egyre több szín van benne.

– Ez valami találós kérdés? – próbálkozott Yugyeom. – „Mi az? Olyan, mint egy színező: minden nappal egyre több szín van benne.”

– Frissen talált hulla a Himaláján – vágta rá Mark és meglegyintette a pálcikáit.

– Megnézem én azt a hullát, amiben egyre több a szín!

– Jó, akkor még menthető. Ahogy felmelegszik, egyre színesebb lesz – magyarázta lelkesen. – Na, ez a válasz?

– Mark, te annyira hülye vagy, hogy azt is értelmetlen elmondani, mennyire hülye vagy – közölte vele Yugyeom.

Jinyoung nem figyelt.

Tekintete a távolba révedt, túl az ablaküvegen, és túl mindenen, ami látható és megmagyarázható, egészen a műteremig, ahol ott állt Jackson, és a színek lassan megtöltötték.

 

* * *

 

– Ez a Jackson gyerek nagyon állat.

Jinyoung megtorpant.

Mark észre sem véve sétált és magyarázott tovább, amit Jinyoung már nyilván nem hallott. Épp oldalra fordult, hogy rávigyorogjon a fiúra, mikor rájött, hogy a falnak a dumál. Megtorpant, értetlenkedve nézett körbe. Jinyoung hirtelen megindult, és szó szerint odatrappolt Markhoz.

– Hogy érted ezt?

– Mit?

– Hogy „ez a Jackson gyerek nagyon állat”?

– Hm… – Mark bekapta a nyalókát, jó alaposan megcsócsálta, aztán kivette, és megszemlélte, sikerült-e látható változást elérnie a méretén. – Hát, ott szobrozik másfél órát a műteremben, mint egy francos oszlop. Azért ez nem semmi – bökött felé, és ismét a szájába vette a nyalókát.

– Nem semmi… – ismételte Jinyoung.

Ha Mark hirtelen emlékszik Jacksonra, akkor…

– Milyen színű a szeme?

– Mi van?

– A szeme, Mark! – ismételte Jinyoung türelmetlenül. – Milyen színű a szeme?

Mark értetlenül pislogott rá, és tétován vállat vont.

– Asszem, fekete.

Azt hiszi, fekete.

Tehát látta. Korábban arra sem emlékezett, hogy nézett ki a modell, pedig órákon át őt festette, őt nézte, őt elemezte.

Most mégis tudta, hogy a szeme fekete.

 

* * *

 

Jinyoung ezúttal nem lepődött meg, hogy a festménye elvesztette a színeit. Szinte már rutinosan ült le, és látott hozzá, hogy kijavítsa a képet. Óvatosan és precízen kellett dolgoznia, hogy ne tegye tönkre a munkát. A rengeteg újrafestés, a sok új réteg nem tett jót a képnek, és Jinyoung tudta is, hogy javíthatatlan, de már nem volt mit tenni. A fixáló nem használt, hiába fújt rá vagy fél tubussal. A kép másnapra így is úgy is elvesztette az élénkségét.

Ellentétben Jacksonnal.

A fiú mintha ecsetvonásról ecsetvonásra kivirult volna.

A szín, ami eltűnt a festményéből, mintha életre kelt volna a fiú bőre alatt.

Jinyoung kezdte azt hinni, megőrült.

Valósággal látta, ahogy a fiú háta felélénkül, amikor ő az ecsetével megfestette a vonalat a képen.

Jinyoung alaposan szemügyre vette a fiú erős combját, térdét és lábfejét, de mikor elfordult, hogy megfesse, már nem emlékezett rá, milyen volt. Így hát, ahogy eddig is mindig, képzeletből festette. És mikor felemelte a fejét, és odanézett, a fiú lábfeje kecses ívbe hajlott, bőrén megcsillant a lámpafény – épp úgy, ahogy ő pár másodperccel korábban azt vászonra vetette.

 

 

Jinyoung még mindig a festményen dolgozott, amikor a többiek már rég szedelőzködni kezdtek. Mark párszor megbökdöste a vállát, hogy magára vonja a figyelmét, és figyelmeztesse, hogy ideje hazaindulniuk, de Jinyoung annyira belemerült a munkába, hogy meg sem érezte. Egy idő után Mark jobb híján feladta, összeszedte a holmiját, és gyors pillantást vetve a modellre otthagyta Jinyoungot.

Jackson ugyanis meg sem mozdult. Ha megteszi, Jinyoung nem tud tovább dolgozni, és a fiú épp a sűrűjében volt valaminek. A keze, akár egy őrültté suhant a vásznon, a nyelvét kidugva koncentrált, és néha fel-felpillantott rá.

Jackson le sem vette róla a szemét.

Szinte már éhesen, falánkan, követelőzve nézett rá. Jinyoung nem láthatta ezt, munka közben nem figyelt semmi másra.

Pedig Jackson figyelte. Figyelte a kezét, a szemét, a szenvedélyt, és magába szívta, a tüdejében tartotta, majd elraktározta. Rég látott már ilyen áhítatot, ilyen sóvárgást, ami megtölti és illatossá varázsolja a levegőt. Jackson szinte éhezett rá.

Hisz Jinyoung látta őt.

Nem csak ránézett, továbbsiklott, majd elfelejtette. Ő tényleg látta a fiút. Éppen azt vette észre benne, ami észrevehetetlenné tette. Majd pedig emlékezett rá.

És ezért választotta őt.

 

Tökéletes volt.

 

↩ előző              következő ↪

Színtolvaj - 2. rész | Erőteljes fekete

[Fanart: jacksongot7all ]

↩ előző              következő ↪

  

– Állítsd már le magad, mindjárt ott vagyunk!

– Úgy pattogsz, mint egy öt éves. Rohadt ciki, haver!

– Azt hittem, csak egy jó szaftos KFC-s csirke tudja ilyen lázba hozni.

– Vagy egy 40%-os vodka.

Jinyoung nem is hallotta a barátai szövegelését. Izgalom dübörgött a fülében, és heves késztetés az ujjaiban. Mindjárt, már mindjárt… Egész nap erre várt. Hogy újra lássa, újra munkának láthasson. Tegnap csúnyán kudarcot vallott, de ma már tudta, mit csináljon. Meg fogja festeni a férfit. És gyönyörű lesz.

 

 

A színek megint cserbenhagyták, de az érzékei kiélesedtek.

Szakadozó lélegzettel idézte fel a férfi hamvas testének puhaságát. Felemelte az ecsetét, és belemártotta az első színbe, ami a palettáján volt. Nem számít a szín – jött rá. Megelevenedik majd a vászon, akármit is használjon, és nem a szín vibrálásától, hanem a modell lüktetésétől.

Jinyoung ecsete a vászon felett egy pillanatra tétovázott – csak míg a fiú lehunyta a szemét, és a képzelete elragadta.

 

 

Jinyoung egy pillanatra nem kapott levegőt.

Épp csak egy másodpercre nézett fel a vászonból, mert újra elfelejtette, milyen formája van a modell arcának, és akkor a férfi visszanézett rá.

Vagyis a fiú.

Hiszen ez egy fiú! Alig lehetett fiatalabb nála, talán egyidősek. Az arca még íves és finom, és a szemében huncutan csillan a fiatalság minden csínye. Hiszen az ajka erőteljes és dús! Vörösen veszélyes, csillogóan ízes, puhán vad. Hogyhogy ezt nem vette észre tegnap?

Jinyoung szája kiszáradt.

Egy fehér vásznon egy vad festmény, egy fehér emelvényen egy különös fiú.

 

 

– Tetszenek a színek.

Jinyoung ijedten ugrott a festmény elé, hogy testével takarja el a befejezetlen munkát.

– Ne nézd meg! Még nincs kész.

A fiú szeme Jinyoungéba mélyedt, és a fiú csak azt tudta, hogy hirtelen elfogyott a levegő.

– Tetszik a nyerssége.

Jinyoung figyelt. Figyelt a hangra, ami elhalt, és elfelejtette, milyen volt.

– Nem volt könnyű összehozni.

– Ezért akartál megérinteni?

Jinyoung arca lángra lobbant, mire a fiú nevetni kezdett. A hang elhalt a műterem fakó színei között.

– Nekem kellene ilyen vörösnek lennem, elvégre te fogdostad végig a testemet.

– Én… Az csak… Nekem…

A fiú megint nevetett, és a hang megint eltűnt Jinyoung gondolatai között. Zavarodottan pillantott félre, hirtelen szűk lett az ing a testén. Kapkodva kioldotta a felső két gombot.

– Tudom, hogy tehetnéd még jobbá ezt a festmény.

Jinyoung is tudta.

Ezer meg ezer gondolata volt, de csak akkor tudta őket vászonra vetni, ha a fiú is ott volt mellette.

 

* * *

 

Másnap megrökönyödve, tehetetlen dühvel meredt a vászonra.

A színei kifakultak. A vörös már csak halovány barna, a fekete rosszul kevert szürke, a sárga fakó bőrszín. Mintha kint hagyta volna a napon, eltűnt az élénk vibrálás, amit a fiú korábban megdicsért.

– Hogy lehet ez? – Yugyeom áthajolt a saját vásznától az övéhez, és összeesküvő fejjel méregette a tönkrement képet. – Lefixáltad, mielőtt itt hagytad?

– Persze, hogy lefixáltam! – csattant a fiú ingerülten. – Amatőrnek nézel?

 

Jinyoung megérintette a színeket. A festék száraz volt az ujja végén. Düh korbácsolta az ereit, az ajkába kellett harapnia. Fogalma sem volt, mi történt a festménnyel, de most elölről kellett kezdenie.

↩ előző              következő ↪