Kicsit
fura ez így,
Hogy rád nézek,
És elnézel felettem,
Oda, ahol ő áll,
És nem törődik veled.
____________________________
Hajnali
1:24-es gondolatok
Kicsit
fura ez így,
Hogy rád nézek,
És elnézel felettem,
Oda, ahol ő áll,
És nem törődik veled.
____________________________
Hajnali
1:24-es gondolatok
A mind' könnyebb táska; novella, realista, original
[Szavak száma: 324]
______________
Rémálom
szülte földön, valahol a valóságban élt egy lány egy tömött táskával. Vállára
véve utazott, nem számított, merre ment; mintha lelke lenne, úgy óvta, amit
nagy serényen beletett. Egyik kezével a pántot szorította, a másikat zsebre
vágta, fiatal volt még, s a világot érdeklődve vizsgálta. Bármerre járt,
mindenütt megállt, mindenütt aludt, és ahol nem volt paplan, ott magára húzta
az égboltot. Ment esőben, ment fagyban, háborúban és békében, napsütésben és
sötétségben. Ment, ha ütötték, ment, ha kísérték, és nem számított, miként
nézték, míg súlyos volt a táska attól, amivel teletömték.
Ám
ahogy a lány idősödött, a táska egyre könnyebb lett. Ha megverték odakint az
erősebb lányok, érezte, a táska veszített a súlyából. Ha eltaszították,
kinevették, leköpték, könnyebb volt tovább mennie, mert a pánt már nem mart a
vállába olyan erővel. Ha egyedül maradt, és nem kísérte senki, ha sírásában
csak magát tudta átölelni, ha igazságtalanságba vitte az útja; mindig könnyebb
és könnyebb lett a táska.
Egy
napon étlen-szomjan kódorogva betért egy pékségbe. Voltak ott asztalok és
székek, és emberek, akik kedvtelve ettek és beszélgettek. A lány igen
megéhezett, hosszú volt az útja. Letette könnyű táskáját egy székre, és maga
mellett a férfit mosolyogva kérte:
–
Figyelne a táskámra, amíg vissza nem térek?
Bólintott
a férfi, így a lány nyugodt szívvel indult el. Ám mire visszaért, valami
furcsát vett észre: a táska másként állt, mint mikor otthagyta, így gyorsan magához
vette.
–
Hozzáért valaki a táskámhoz? – kérdezte a férfit.
Az
bólintott, és magára mutatott.
–
De miért? – kérdezte a lány fájó döbbenettel. – Arra kértem, figyeljen rá,
nehogy ellopják, amit beletettem.
–
Honnét tudhatnám, elvittek-e valamit, ha nem is tudom, minek kell benne lennie?
A
lány néma zaklatottsággal nézte, ahogy a férfi elfordult tőle. Letette az
asztalra az ételt; bele sem kóstolt. Felvette a táskát, otthagyta a boltot.
A
táska megint könnyebb lett, súlytalan a vállán. A lány akkor jött rá, mikor
később belenézett, hogy valamit kivettek belőle; űrként tátongott a helye.
A bizalom volt az, amit óvatlanul legfelül felejtett.
Partizán; vers, songfic
[Szavak száma: 328]
Ez itt egy Bella Ciao songfici, amit senki se kért, főleg nem én, de vasárnap-hétfőn 18 órát dolgoztam, és az agysejtjeim azt mondták, miért ne? Úgy nézett ki a dolog, hogy munka közben találtam ki és mondogattam magamban a versszakokat, és rendre elfelejtettem, ami rohadtul idegesített, úgyhogy szünetben gyorsan bepötyögtem a telefonomba a huszadik verziót, amire akkor épp emlékeztem (igen, kívülről tudom ezt a szegény szerencsétlen verset. Még a gimiben tanultakat se jegyeztem meg ennyire :D ). (És persze A nagy pénzrablás hiányom van... Legyen már December 3 :'( )
Szóval... remélem, nem lett
olyan pocsék. Ha mégis, akkor RIP vers.
__________________
Egy sűrű hajnalon füst takarta a napot,
alant komor város állott, lángoktól ropogott,
s utcáin lázadó sereg tobzódott.
Eljött a hajnal, elébe mentem.
Előttük az utcán katonák vártak, a kezükben puska.
Ha lőnek a lándzsák törve hullnak a porba.
Ó, bella ciao.
Élükön a kapitány, kezében reszketett a puska,
mert amazon partizán szemében ismert volt minden
mozdulata.
És rám talált a megszálló.
– Gyere velem! – kérte hajdan a partizán.
– Nem tehetem – hajtott fejet a kapitány.
Ám könnyű volt elfelejteni azon a forró éjszakán,
hogy valamelyik a gyilkosával osztozik az ágyán.
Ha partizán vagy, vigyél el innen!
Most gyászba fordul a szerelem,
mindkét szív vétkes.
Mert ahol kard csörög, ott az érzelem
virágában hullik széjjel.
Mert ma érzem, meghalok.
Széjjel is hullott, darabjaiban a földön.
Ki lép - ha lép - annak talpa alatt hörgött.
Ki vagyok én, de ha engem kérdezel:
bátor megölnöd azt, akit más széjjel tépne.
Ha meghalok ma, mint annyi társam…
Lángolt az égbolt, emelkedett a fegyver.
„Vigyázz,
kész,
tűz!”
És a partizán hősiesen esett el.
Légy te az, ki eltemet.
Vörös vér szennyezte a kapitány kezét,
mellette térdelt.
Vádlón üzenték az üres szemek:
„Mindketten tudtuk, hogy így lesz.”
A hegyvidéken temess el engem, legyen
virág a síromon.
Felvitte a kapitány kezében a hideg testet,
sós esőben földbe rejtette a legértékesebb kincset.
Lefelé a hegyről hátát láthatatlan szem követte.
A rózsa volt, mit otthagyott, ahogy a partizán kérte.
Az arra járó, ha megcsodálja…
Évekkel később, fenn a magas hegyen
megtorpan egy kislány egy régi kopja mellett.
„Nézd anya, milyen szép virág!”
És megérinti, ahogy elhalad mellette, a szirmát.
Mondja azt, hogy szép virág.
Nem túl messze a fa mögött áll a holt sereg kapitánya,
kabátján megpihent egy szirma a szép
virágnak.
Az ő virága, a partizáné.
Törött már a kopja, régóta csontokat őriz,
ám a vétkes szív felett az idő sosem szűnik.
Őszbe fordult a fekete, ellazult mi feszes,
de ki gyilkosa szerelmének, annak szerelme
végérvényes.
Ki a szabadságért halt meg.