Trio

Kicsit fura ez így,
Hogy rád nézek,
És elnézel felettem,
Oda, ahol ő áll,
És nem törődik veled.

 

____________________________

Hajnali 1:24-es gondolatok

 

A mind' könnyebb táska

A mind' könnyebb táska; novella, realista, original

[Szavak száma: 324]

______________

Rémálom szülte földön, valahol a valóságban élt egy lány egy tömött táskával. Vállára véve utazott, nem számított, merre ment; mintha lelke lenne, úgy óvta, amit nagy serényen beletett. Egyik kezével a pántot szorította, a másikat zsebre vágta, fiatal volt még, s a világot érdeklődve vizsgálta. Bármerre járt, mindenütt megállt, mindenütt aludt, és ahol nem volt paplan, ott magára húzta az égboltot. Ment esőben, ment fagyban, háborúban és békében, napsütésben és sötétségben. Ment, ha ütötték, ment, ha kísérték, és nem számított, miként nézték, míg súlyos volt a táska attól, amivel teletömték.

Ám ahogy a lány idősödött, a táska egyre könnyebb lett. Ha megverték odakint az erősebb lányok, érezte, a táska veszített a súlyából. Ha eltaszították, kinevették, leköpték, könnyebb volt tovább mennie, mert a pánt már nem mart a vállába olyan erővel. Ha egyedül maradt, és nem kísérte senki, ha sírásában csak magát tudta átölelni, ha igazságtalanságba vitte az útja; mindig könnyebb és könnyebb lett a táska.

Egy napon étlen-szomjan kódorogva betért egy pékségbe. Voltak ott asztalok és székek, és emberek, akik kedvtelve ettek és beszélgettek. A lány igen megéhezett, hosszú volt az útja. Letette könnyű táskáját egy székre, és maga mellett a férfit mosolyogva kérte:

– Figyelne a táskámra, amíg vissza nem térek?

Bólintott a férfi, így a lány nyugodt szívvel indult el. Ám mire visszaért, valami furcsát vett észre: a táska másként állt, mint mikor otthagyta, így gyorsan magához vette.

– Hozzáért valaki a táskámhoz? – kérdezte a férfit.

Az bólintott, és magára mutatott.

– De miért? – kérdezte a lány fájó döbbenettel. – Arra kértem, figyeljen rá, nehogy ellopják, amit beletettem.

– Honnét tudhatnám, elvittek-e valamit, ha nem is tudom, minek kell benne lennie?

A lány néma zaklatottsággal nézte, ahogy a férfi elfordult tőle. Letette az asztalra az ételt; bele sem kóstolt. Felvette a táskát, otthagyta a boltot.

A táska megint könnyebb lett, súlytalan a vállán. A lány akkor jött rá, mikor később belenézett, hogy valamit kivettek belőle; űrként tátongott a helye.

A bizalom volt az, amit óvatlanul legfelül felejtett.

Partizán

 

Partizán; vers, songfic

[Szavak száma: 328]

Ez itt egy Bella Ciao songfici, amit senki se kért, főleg nem én, de vasárnap-hétfőn 18 órát dolgoztam, és az agysejtjeim azt mondták, miért ne? Úgy nézett ki a dolog, hogy munka közben találtam ki és mondogattam magamban a versszakokat, és rendre elfelejtettem, ami rohadtul idegesített, úgyhogy szünetben gyorsan bepötyögtem a telefonomba a huszadik verziót, amire akkor épp emlékeztem (igen, kívülről tudom ezt a szegény szerencsétlen verset. Még a gimiben tanultakat se jegyeztem meg ennyire :D ). (És persze A nagy pénzrablás hiányom van... Legyen már December 3 :'( )

Szóval... remélem, nem lett olyan pocsék. Ha mégis, akkor RIP vers.

__________________

 

Egy sűrű hajnalon füst takarta a napot,

alant komor város állott, lángoktól ropogott,

s utcáin lázadó sereg tobzódott.

 

Eljött a hajnal, elébe mentem.

 

Előttük az utcán katonák vártak, a kezükben puska.

Ha lőnek a lándzsák törve hullnak a porba.

 

Ó, bella ciao.

 

Élükön a kapitány, kezében reszketett a puska,

mert amazon partizán szemében ismert volt minden mozdulata.

 

És rám talált a megszálló.

 

– Gyere velem! – kérte hajdan a partizán.

– Nem tehetem – hajtott fejet a kapitány.

Ám könnyű volt elfelejteni azon a forró éjszakán,

hogy valamelyik a gyilkosával osztozik az ágyán.

 

Ha partizán vagy, vigyél el innen!

 

Most gyászba fordul a szerelem,

mindkét szív vétkes.

Mert ahol kard csörög, ott az érzelem

virágában hullik széjjel.

 

Mert ma érzem, meghalok.

 

Széjjel is hullott, darabjaiban a földön.

Ki lép - ha lép - annak talpa alatt hörgött.

Ki vagyok én, de ha engem kérdezel:

bátor megölnöd azt, akit más széjjel tépne.

 

Ha meghalok ma, mint annyi társam…

 

Lángolt az égbolt, emelkedett a fegyver.

„Vigyázz,

kész,

tűz!”

És a partizán hősiesen esett el.

 

Légy te az, ki eltemet.

 

Vörös vér szennyezte a kapitány kezét,

mellette térdelt.

Vádlón üzenték az üres szemek:

„Mindketten tudtuk, hogy így lesz.”

 

A hegyvidéken temess el engem, legyen virág a síromon.

 

Felvitte a kapitány kezében a hideg testet,

sós esőben földbe rejtette a legértékesebb kincset.

Lefelé a hegyről hátát láthatatlan szem követte.

A rózsa volt, mit otthagyott, ahogy a partizán kérte.

 

Az arra járó, ha megcsodálja…

 

Évekkel később, fenn a magas hegyen

megtorpan egy kislány egy régi kopja mellett.

„Nézd anya, milyen szép virág!”

És megérinti, ahogy elhalad mellette, a szirmát.

 

Mondja azt, hogy szép virág.

 

Nem túl messze a fa mögött áll a holt sereg kapitánya,

kabátján megpihent egy szirma a szép virágnak.

 

Az ő virága, a partizáné.

 

Törött már a kopja, régóta csontokat őriz,

ám a vétkes szív felett az idő sosem szűnik.

Őszbe fordult a fekete, ellazult mi feszes,

de ki gyilkosa szerelmének, annak szerelme végérvényes.

 

Ki a szabadságért halt meg.