A mesemondó

A mesemondó; one-shot, sillyfic (?) 

[Fandom: Mo Dao Zu Shi; Lan Jingyi (és egy csipet Lan Sizhui)] [1438 szó]

Megjegyzés: Nos, főleg Abeth unszolására meghoztam az első ficimet a fandomban. Már a sorozat nézése közben megszületett az ötlet, majd a könyv olvasása során már tudtam, hogy erről mindenképp írok majd egy ficit, mert hát na. :D Kell és kész. De aztán egy moly társam tette fel az i-re a pontot, és végül minden félelemem ellenére nekiültem. Ez egy nagyon kis egyszerű fici lett, épp olyan, amilyet elsőre akartam, és szándékosan nem is a fő párosunkkal írtam. Remélem, tetszeni fog. :) A fici végére beteszem, mi volt az a párbeszéd, ami miatt meg kellett ezt írjam (bár a fanok úgyis tudni fogják, de vicces, szóval kell ide az a párbeszéd.) 

___________________

– És akkor… – az idős férfi reszelős lélegzetet vett, felszegte az állát, és kitágult szemekkel meredt a tanítványokra. – Akkor kirántottam a kardomat, és hirtelen mindent elnyelt a köd!

Ijed sikkantások zúgtak végig a termen, és az idős férfi megpördült; a térde megrozzant, és kattant is egy rendeset, de hátra csapta hófehér ruháját, és megállt az ifjú kultivátorok előtt. Karját előre meresztette, mintha kardot tartana, és összehúzott szemében ádáz harci kedv égett.

– Előre szegeztem a kardom, de a sűrű ködben a markolatig sem láttunk el! – Egyik lábát a másik elé téve oldalra lépett. Behúzott karral tartotta maga előtt a levegőkardot, és a tekintete egy másik korban járt. Hangját átjárta a tiszta kalandvágy. – Reszkettünk a félelemtől, ide-oda kapkodtuk a fejünket, mindenhonnét hangok özönlöttek, csoszogó lábak, és bugyogó vér hangja (ki tudja, kitől származott!), de mi nem rettentünk vissza! Vállt vállnak vetve álltunk, és vártuk, hogy a holtak ránk támadjanak! Nem volt idő elszaladni, nem volt idő kétségbeesni! Ha csak egy pillanatra is rossz felé léptünk volna, mind meghalunk! – kiáltott az öreg olyan átéléssel, hogy a teremben hátrahőköltek és izgatott hördülések szakadtak ki a fiatal tanítványokból.

A sarokban egy másik ősz öreg megcsóválta a fejét.

– Sokszor féltem már életemben – jelentette ki az öreg, és jelentőségteljes tekintetét a tanítványok szemébe fúrta. – De úgy, mint akkor, még soha! Átjárt a rettegés bénító kaparása, és reszketett a kezemben a kard! – Ezt olyan büszkeséggel jelentette ki, hogy a tanítványok álla is leesett. – De csak nem hátráltam! És akkor…

A sarokban ülő öreg türelmes mosollyal várta, ezúttal hogyan folytatódik a történet.

– És akkor ezer holttest együttes ereje csapott le ránk! – rikkantotta, mire többen felkiáltottak. Az öreg haja ezer irányba suhant, és meglazult a felhő díszítette pánt a homlokán, de olyan intenzíven meredt a tanítványokra, hogy azok szájtátva hallgatták és kapkodták a fejüket, ahogy az öreg recsegő térddel ugrott el a láthatatlan ellenség elől. – Az életünket sutba vágva küzdöttünk, egymás hátának ütközve, a kardjaink csak úgy suhogtak, vágták a holttesteket, egyik láb a másik után, karok és fejek röpködtek, kiáltások és sikolyok repesztették ketté a gyilkos ködöt, amiben vakon harcoltunk. De csak jöttek és jöttek, megállíthatatlanul, mintha végtelen hadsereg lennének! Úgy tűnt, nincs kiút, és már tudtuk, hogy meg fogunk halni, de megesküdtünk; minden tanítvány társammal néma esküt tettünk, hogy előtte még annyi halottat viszünk magunkkal a sírba, amennyit csak bírunk!

A megdöbbenés némaságában beállt hirtelen csend szinte fülsiketítő volt. Az öreg levegőt sem vett, úgy nézett a tanítványokra.

– Sokan elestek közülünk – suttogta gyászos hangon.

A sarokban az öreg az ajkába harapott.

– De mi megbosszultuk elesett társainkat.

– Hogyan győztétek le a halottakat? – kiáltott egy tanítvány.

– Mennyien maradtatok életben? – kérdezte egy másik.

Izgatott zsivaj hullámzott végig a termen, és mindenki egyszerre kapott lélegzet után. Vajon hogyan győzte le az a sok fiatal kultivátor azt a rengeteg, erőtől duzzadó sétáló halottat?

– A csata heves forgatagában szinte észre sem vettük, hogy micsoda méreg szabadult fel, és küldött pusztulást a testünkbe – folytatta az öreg, mintha észre sem vette volna a kialakult káoszt. – A megsebzett holtakból istentelen keserű, mégis édes, halszagú por szabadult fel, és töltötte be a levegőt. Aki belélegezte, és a tüdejébe került, nem élte túl. Aki túl sokat és túl sokáig lélegezte, szintén. Hullottunk, akár a legyek, nem volt ellenszer.

– Mi volt az? – suttogta egy különösen fiatal tanítvány, sápadt arccal. Úgy tűnt, menten elhányja magát. Arcát egy legyező mögé rejtette.

Az öreg megállt. Lassan leeresztette a karját, és ráemelte ősöreg tekintetét az ifjú tanítványra. A csarnokban újra csend lett, és nehéz, feszült lett a levegő. Az öreg tett egy lépést a fiatal tanítvány felé, akinek menten kitágult a szeme félelmében. Az öreg szembefordult a tanítványokkal, és egyenként végignézett rajtuk. Ajkát megnyalva, apró levegőt véve kinyitotta a száját, majd azt mondta halk, drámai hangon:

– Hullamérgezés.

A sarokban a másik fejcsóválva mosolygott.

A tanítványok szája aznap este már harmadszorra esett a padlóra. Néhányan izgatottan sutyorogni kezdtek, voltak, akik nyeltek egy nagyot, vagy összerezzentek, és végigfutott a hátukon a hideg. A legyezős fiú állán lecsordult a nyál nyitott szájából.

– Egyikünknél sem volt ellenméreg pirula. Hogy is lett volna, hisz soha senki nem engedte, hogy egy sétáló halott olyan közel jöjjön hozzánk, hogy egy ilyen mérgezést elkaphassunk, így sosem volt rá szüksége. – Beszívta a levegőt, az arca lángolt a büszkeségtől. – Halálra voltunk ítélve.

– Hogy éltétek túl?

– Hányan haltak meg?

– Valóban ilyen veszélyes a hullamérgezés?

– Mennyi idő alatt öl meg?

Aztán valaki feltette azt az egy kérdést, amit az öreg alig várt.

– Ki mentett meg titeket?

A mosoly az öreg arcán a füléig ért, és olyan büszkeséggel húzta ki magát, mint akit még sosem ért nagyobb megtiszteltetés, mint hullamérgezést kapni.

– Wei Wuxian.

Lett is a teremben azon nyomban heves izgatottság! Csak úgy felrobbantak a faburkolású falak, és még a hófehér asztalterítők is megrezzentek a nagy zsivajban, ami felcsapott.

– Wei Wuxian?

– Az a Wei Wuxian?

– Yiling Pátriárkája?

– A démoni kultiváció nagymestere?

– Az a félnótás bolond?

– Az, aki a legendák szerint megszegte Felhőzug mind a négyezer szabályát?

– Az az alkoholista zseni?

– Ez hihetetlen!

– Lenyűgöző!

– Oltári! Nagyon menő!

Az öreg elégedetten vigyorgott, és összefonta a kezét a mellkasán.

– Nem volt neki egyszerű. – Egyszerre akkora lett a csend, mint a sírban. – Egy nagyon bonyolult, nagyon érzékeny ellenmérget kellett kotyvasztania. Ha tapasztalatlan kultivátor főzi, akár azonnal bele is halhattunk volna!

Emlékeim szerint azért nem volt olyan gyilkos az a fűszeres rizskása – morfondírozott a sarokban ülő.

– De Wei Wuxian számára semmi sem volt lehetetlen! – folytatta. – Ott haldokoltunk, szinte már levegőt sem kaptunk, az ajkunkon vér folyt, a testünk elgémberedett, és már nem volt tiszta az elménk. Olyan volt, mintha karok nyúltak volna le a torkunkon, és tépték volna fel a bensőnket – döbbent hördülés csapott fel a fiatalok között –; lázban égtünk, és hallucináltunk, fetrengtünk a saját vérünkben – elképedt fintorok villantak az arcokon. Az öreg csillogó szemmel hordozta végig rajtuk a tekintetét. – A mérgezés olyan erős és olyan kegyetlen volt, hogy nem is mozdulhattunk, hiszen akkor gyorsabban terjedt volna. Soha életemben nem tapasztaltam még olyan mérgezést, ami ilyen alattomos, ilyen gyilkos és fájdalmas lett volna! Bármelyik pillanatban meghalhattunk, és akkor a sétáló holtak nyertek volna, Wei Wuxiant pedig meggyanúsították volna a megölésünkkel. Akkoriban még szinte mindenki az „ördögi Wei Wuxianként” beszélt róla. Hanguang-jun, a társa nem volt mellettünk. Haldokoltunk, de ő mindent megtett – újabb drámai csend állt be, amiben a sarokban ülő öreg a tenyérébe fektette az állát, és hamiskásan figyelte a nagy beszédet. – És lássatok csodát – suttogta halkan az öreg –, megmentett minket!

Aki kintről hallgatózik, azt hihette, kisebb háború tört ki a csarnokban, mert az összes tanítvány egyszerre kezdett el beszélni; felágaskodtak, és kérdéseket kiabáltak, egymásra nézve ordítoztak, és felemelt hanggal először Wei Wuxian érdemeit hangoztatták, majd a fiatal, mérgezett kultivátorok hősies harcát hangoztatták, akik túlélték ezt a förtelmes mérgezést. Furcsamódon senki sem szólt rájuk, hogy tilos felemelni a hangjukat.

– És a holtakkal mi lett? – kérdezte a legyezős fiú, akire a sarokban ülő öreg mindig mosolyogva nézett; emlékeztette egy másik férfire, akit valaha ismert. – Sikerült legyőzni őket? Wei Wuxian végül megölte mindet, igaz?

Mielőtt azonban az öreg felvillanyozódva belekezdhetett volna egy újabb történetbe, a sarokban ülő felemelkedett, és egyszeriben mindenki elhallgatott.

– Elég lesz ennyi izgalmas történet mára, Lan Jingyi. Hamarosan kilenc óra, holnap pedig megkezdődik a tanítás. A fiataloknak még a végén rémálmaik lesznek.

Lan Jingyi, a lelkes öregember, aki alig egy perce még dicső múltjának izgalmaiból adandó figyelemben fürdőzhetett, most lelombozódva meredt a felé közeledő, hasonló korú férfire.

– De ez is egy nagyon izgalmas történet, és nézd, mennyire várják! – mutatott végig a fiatal tanítványokon. Valóban, piros arcuk szinte kicsattant. – Lan Sizhui, miért kell mindig elrontanod az örömemet? Egy ilyen vénembernek, mint én talán nem jár egy kis szórakozás?

– A szabály az szabály – mosolygott türelmesen Lan Sizhui. – Épp elég szórakozást kaptál ma estére. Tartogass valamit holnapra is.

Ezt meghallva Lan Jingyi aszott, májfoltos arca felderült, és Lan Sizhui nem tudta megállni nevetés nélkül.

– Lan Jingyi, a nagy mesemondó. Menj, feküdj le mára. Holnapra is ki kell találnod valami új mesét.

– Mesét?! – háborodott fel az öreg, és csípőre vágta a kezét. – Minden szavam igaz volt! Te talán nem így emlékszel? Meséld el jobban, ha tudod!

Lan Sizhui megütögette a másik vállát, mire az mérgesen összehúzta a szemöldökét. A tanítványok vigyorogva nézték őket; kihasználták, és addig vigyorogtak, amíg valaki rájuk nem szólt, hogy indokolatlanul ezt tenni, tilos.

– Hol vannak az én mesemondó képességeim a nagy Lan Jingyihez képest?

– Hol, hol, hát alacsonyan a felhők alatt! Ne okoskodj itt nekem! – Azzal hátat fordított, és amilyen méltóságteljesen csak engedte a kattogós bal térde, kisuhant a csarnokból – a tanítványok tiszteletteljes pillantásaitól kísérve.

Másnap egy új mese vette kezdetét, de a régi is sokáig járt a fiatalok között, szájról-szájra; míg végül Lan Jingyi unokája évekkel később már azzal büszkélkedett nagy hangon, hogy a nagyapja remegve a hullamérgezéstől egymaga legyőzött egy egész sereg sétáló halottat Yi városában.

___________________

És akkor a párbeszéd, ami ihlette ezt a kis one-shotot:

– Mutasd a nyelved! Ááá!

– Ááá! – tátotta ki a száját Lan Jingyi.

– Hm, gratulálok. Hullamérgezésed van – mondta Wei Wuxian. 

– Ezen meg milyen gratulálni való van? – háborodott fel Jin Ling. 

– Ez is csak egy tapasztalat – mondta Wei Wuxian. – Majd legalább tudsz miről mesélni, ha megöregedtél. 

– A démoni kultiváció nagymestere; 367. oldal

A király

A fanartot készítette: Xxerru

A király; one-shot, angst, dark

[BTS] [Taegi, Taekook] [szavak száma: 749] [Daechwita songfic] [A fandom ismerete nem szükséges!]

_____________________

Hallottál már fenséges vidékekről és mesebeli királyságokról? Királyokról és hercegekről, végtelen folyosókról és titokban lopott, édes csókokról? Mesékről, amik az igazságosságról szólnak, történetekről, amikben a jó legyőzi a gonoszt?

Tőlem nem fogsz ilyenről hallani.

Az én meséim nem hazudnak, a szereplőimnek nincsenek emberfeletti képességeik.

Habár Taehyung és Jungkook talán örült volna nekik. Jól jött volna egy kard, olyan, amilyen Mulánnak is volt, egy vadász, aki kivágja az ellenség szívét, vagy egy varázsszőnyeg, ami elrepít.

De legyen az varázslat, vagy a kopár valóság, a szíven egyik sem változtat; ők is épp olyan naivak és szerelemesek voltak, mint bármely más mese szereplői.

Két ifjú, gyönyörű férfi, egy sötét kastély sötét folyosóin, ahol elrejti őket az árnyék, és megvédi őket a szoba sötét csendje. Tudtad? Ha a szerelmük nem lett volna tilos, az egész királyság irigyelte volna őket. A puha csókokat, amiket Jungkook hintett Taehyung ajkaira; a halk nevetést, amit nem szabadott volna egymás nyakába lehelniük; az érintéseket egy puha takaró biztonságos burka alatt… A tervet egy távoli országról, otthonról és békéről, valahol, ahol a király akarata már nem érhette utol őket.

Mert amit Larion király megkívánt, azt Larion király megkapta. És úgy regéli a mese, hogy a sötét birodalom sötét királyának szeme felfigyelt az ifjú nemesre. Megannyi szépség közül arra az egyre, amelyiknek lila tunikája lobogott a szélben, mikor végigsétált a palota udvarának fekete kövén. Arra, amelyiknek friss fahéjra emlékeztető illata nedves zamatot hagyott a király nyelvén. Arra, amelyiknek sötét szeme, okos pillantása, ártatlan ajkának lágy mosolya vad vággyal büntette a királyt minden egyes éjszaka. A gyönyörű és csendes Taehyungra. És mondj nekem egyetlen olyan dolgot, amit egy sötét királyság sötét uralkodója ne kaphatna meg, ha már egyszer szemet vetett rá! Nem tudsz? Mert nincs is ilyen.

– Mondtam már, hogy ne hajtsd le a fejed előttem!

De ha egyszer gyűlöletes a szemedbe néznem! – gondolta Taehyung, amikor a király ajka megízlelte halvány bőrének zamatát, és birtokba vette, örömét lelte a testében, amit ő már másnak adott, és ami mást illetett. Taehyung hátrafeszített arcán könny gördült végig.

Ugye nem hitted, hogy élvezte? A szobájának meglazult padlódeszkája alá rejtett ostor is másról mesélne. A hajnali órák fátyolos leple alatt, mikor kilopódzott a király hálószobájából, és szívszorító zokogástól fuldokolva az ágyára roskadt, megbüntette magát a vétekért, amit elkövetett. Hogyan is merészelte Jungkook csókjait az ajkára képzelni a királyé helyett, mikor az durván belé mart? Hogyan is merészelt kedvese ölelésének emlékébe menekülni, mikor a király erőszakosan a magáévá tette? Hogy kívánhatta Jungkook szenvedélyes szerelmét, mikor a király vágytól zihálva lelte benne örömét, és ő csak feküdt, mereven a fájdalomtól, a szégyentől és a bűn keserű ízétől a nyelvén?

Az ostor hangosan csattant, és a bőre felszakadt, de a bűn tovább kínozta.

– Nem lehetsz másé, Taehyung! Csakis az enyém vagy!

Látod már, hogy a mesék milyen kegyetlenek? Elhitetik veled, hogy a szerelem mindent legyőz, pedig van, amit képtelen.

És emlékszel, hogy azt mondtam, Taehyung és Jungkook szerelmét megirigyelte volna a birodalom? Különös játékot űzött velük a sors, mert hirtelen minden a porba hullott.

– Legyen ennek vége, Jungkook.

A fájdalom pedig álnok és torkon ragad, ha nem figyelsz; Jungkook ugyanis képtelen volt kimondani, hogy „Ne menj el!” A szája megremegett a néma zokogástól, de csak egy könnycsepp hullott le, mikor Taehyung hátatfordított.

És a mese itt trükkössé válik; sosem beszél arról, vajon Jungkook miért indult utána, és követte kedvesét titokban a király hálószobájába.

Útjukat csak a hold kísérte, és siratta a két fiú szerelmét, amit bemocskolt egy király, aki csak a pillanatnyi vágyért élt.

– Megtettem, amit kért. – A király ajkán mosoly játszott, a szeme éhesen égett. – Kérem, ne bántsa őt! Csakis felségedé vagyok.

A fiú összerezzent, vér ömlött a szájába, olyan erősen harapott az ajkába, mikor a király élesen felnevetett.

– Az ostor nyoma a testeden nem ezt bizonyítja, Taehyung.

A fiú hangja megbicsaklott, az ajka hazudni akart…

– A testem felséged tulajdona lehet, ha így kívánja. De a szerelmem Jungkooké marad.

Látod, végül az igazság mindig diadalt arat.

Te is tudhatod, nem kell elmesélnem, hogy a király nem volt hajlandó elfogadni, hogy Taehyungt sosem kaphatja igazán meg.

Emlékszel a tervre egy távoli országról, egy otthonról és békéről, ahol a király önző vágya csupán rossz emlék? Szomorú, olyan szomorú, hogy az álom szertefoszlott, mikor a király éktelen haragra gerjedve kardot rántott.

– Én nem osztozkodom, Taehyung! Ha az enyém nem leszel, ő sem kaphat meg!

Furcsa, de Taehyung már réges-rég tudta ezt.

És végül látod a király haragja utolérte őket, és nem számított a szerelem, akármilyen forrón is égett.

– Utolsó szavak?

 

 

És tudod, Taehyung mit felelt?

– Jungkook, csukd be a szemed!

_____________

[Megj.: Még sosem írtam Yoongiról gonoszként. >_< Borzasztóan... érdekes érzés. :D]

Helyzetjelentés

Sziasztok, drágáim!

A nyitóposztban írtam, hogy lesznek olyan alkalmak, amikor egyszer csak eltűnök; azt hiszem, most ilyen időszak jön. Visszagondolva, a karantén alatt rengeteg történetet írtam. A Mi vagyunk te, és mi vagyunk én, a Skarlátvörös, a Nincs bocsánat, a Hazug a világ, s vele hazudok én is..., az Ő csak Petunia – ezek mind ez alatt a 2-3 hónap alatt születtek. Egyedül a Jól vagyok! és a 60 másodperc épp elég a régi történeteim, a többit mind az utóbbi hónapokban írtam. Ezzel azonban most egy kicsit kifogytam a történetekből. Van még egy befejezett one-shotom, viszont rengeteg másik van félbehagyva, amiket szeretnék befejezni. 

Mostanában sajnos nem vagyok túl jó lelkiállapotban, így (ha csak nem akarok mindent brutális hangulatúra írni) már egy pár hete nem folytattam egyik megkezdett történetemet sem. Bízom benne, hogy ez az állapot véget ér, amint dolgozni kezdek (már ha lesz munkám ebben az időszakban...), de dolgozom azon, hogy kilábaljak, és folytatni tudjam őket. Amint lesznek vállalható történeteim, már itt is vagyok, hogy újra boldogítsalak titeket a boldogtalan történeteimmel.

Addig azonban pici csend ereszkedik a blogra – ez viszont nem azt jelenti, hogy eltűntem, meghaltam, bosszút álltak rajtam a szereplőim, vagy ilyesmi. Csak dolgozom a megkezdett történeteimen, és amint valami elkészül, már itt is vagyok újra. 

Szerettem volna szólni erről a pici kimaradásról, mert így éreztem helyesnek, hisz ti is mindig jöttök, olvastok és boldogítotok engem, úgyhogy ez így fair. Köszönöm nektek ezt a 4 hónapnyi támogatást, hisz ennyi ideje nyitottam meg a blogot, és ez idő alatt rengeteg szeretetet és támogatást kaptam én és a történetim tőletek! Úgyhogy igyekszem jó történetekkel meghálálni! 

Picit várjatok rám, aztán amint lesz valami vállalható, itt vagyok!

뽀뽀: ViPa

(뽀뽀: puszi)