Dagadt kutya

Rizun27 munkája

Dagadt kutya; one-shot, sillyfic
[Fandom: Mo Dao Zu Shi, Juniorok] [Szavak száma: 554]

Tételezzük fel, hogy nem repkednek kardon, oké?

___________________

– Tolj már fel! Csúszok!
  – Leszakad a fejem a hájas seggedtől!
  – Mit mondtál?!
  – Hogy dagadtabb vagy, mint Tündér!
  – Lemegyek, és belenyomom a fejedet Tündér szarjába!
  – Ne beszélj csúnyán!
  – Különben mi lesz?
  – Hallgassatok el! – rémüldözött halkan Lan Sizhui, és rogyadozó térdekkel megpróbálta a vállán tartani Lan Jingyi lábát. – Felveritek az egész házat!
  – Igen, hallgass, Jingyi, és tolj már fel! – sziszegett fentről Jin Ling.
  – Nem tehetek róla, hogy olyan nehéz vagy, mint egy dagadt kutya! – nyöszörgött Jingyi, és megingott a lába Sizhui vállán. Jin Ling ijedten sziszegni kezdett odafent, és olyan szavakkal illette Jingyit, amikért Hanguang-jun két napig ütötte volna, ha teheti. Az ingatag torony legalján Sizhui verejtékező arccal próbálta stabilan tartani a kétes építményt, de Jin Ling úgy kapálózott, mint egy tüzes kanca, és majd’ hanyatt estek mindhárman.
  – Ha Hanguang-jun elkap minket… már otthon kellene lennünk!
  – Hanguang-jun? – horkant Jin Ling. – Tudod te, mit kapok a nagybátyámtól, ha észreveszi, hogy még nem vagyok a szobámban? – Jin Ling arcát fintorba rántotta a borzongás, és Sizhui valóban nem tudta eldönteni, vajon Hanguang-juntől vagy Jiang Wanyintól kellene-e jobban tartaniuk. A helyzetük kilátástalannak tűnt.
  – Toljál már feljebb, Jingyi! – Jin Ling egy kézzel a falnak támaszkodott, a másikkal az ablakpárkány felé nyújtózkodott. A bizonytalan mozdulatra megdőlt a torony, Jin Ling pedig kicsúszott a kezéből. Jingyi rémülten felhördült, és ösztönösen megmarkolta Jin Ling fenekét.
  Ezután a sorsuk csak Sizhuin múlott.
  – MI A FASZT MŰVELSZ?
  – Megmentem a szaros életedet!
  – LETÖRÖM A KEZED ÉS FELDUGOM A SEGGEDBE!
  – Szerinted én ezt élvezem? – Jingyi végleg elvesztette a türelmét. – Soha életemben nem fogtam még ilyen undorító és löttyedt segget, mint a tiéd! Fel vagy háborodva? ÉN EGYENESEN DÜHÖNGÖK!
  – Fiúk…
  – Mi bajod a seggemmel? Azt hiszed, a tiéd jobb?
  – Fogd meg, és megtudod!
  – Inkább levágom és feldugom a kezem a saját seggembe!
  – Azt megnézném!
  – Aztán levágom a tiédet…
  –… és azt is feldughatod magadnak!
  Sizhui füle már vörös volt a szégyentől.
  – Jingyi…
  De Jingyi már torkig volt. Úgy belemarkolt Jin Ling fenekébe, hogy a fiú felvinnyogott, mint a veszett kutya, aztán a felháborodás és dac minden erejével taszított egyet rajta és fellökte. Jin Linget lekötötte a hevesen lüktető hátsója, így azzal a lendülettel lefejelte a párkányt.
  – Te nyomorult kis…
  Kóválygó fejjel és a szédüléstől imbolyogva a párkányra támaszkodott, és mikor a feneke elemelkedett Jingyi vállairól, az diadalittasan rácsapott – mert ha már lúd, legyen kövér –, és taszított rajta egyet, hogy biztos, ami biztos, felérjen. Jin Ling feje elkékült a méregtől és szitkok ezrét zúdította Jingyire. Felhúzta a lábát és a párkányra kuporgott, de még előtte véletlenül jól vállon rúgta Jingyit. Páholyból nézte, ahogy Jingyi és Sizhui éles kiáltással elterülnek egymáson.
  – Te hálátlan köpedelem! – nyögte Jingyi.
 Jin Ling elégedetten vigyorogva bemászott az ablakon, és lendületesen bevágta maga mögött. Megdörzsölte sajgó fenekét, szitkokat és átkokat szórva maga körül, miközben gyertyáért kutatott…
  Amikor egy láng a sötétben felvillant.
  Jin Ling megpördült, és földbe gyökerezett a lába.
  Jiang Cheng az ágyon ült, keresztbetett lábbal, összekulcsolt kezét a térdén nyugtatva.
  Jin Ling szájában kiszáradt a sok mocskolódás.
  – Hol voltál?
  Jin Ling nyelve száraz maradt, mint a sivatagi homok. Mikor kinyitotta a száját, csak egyetlen dolog jutott eszébe, és hirtelen megeredt a nyelve.
  – Wei Wuxiannel.
  A dacosan odavetett név elhalt Jiang Cheng szemöldökének végén, amit lassan felvont.
  A következő pillanatban megmozdult a szék az asztalnál, és Jin Ling némán búcsút vett az életétől.
  Wei Wuxian karbafont kézzel belépett a gyertyafénybe.
  – Próbáld újra, fiatalember.

Törött cukorka

 

Törött cukorka; egyperces, angst

[Fandom: Mo Dao Zu Shi, Xue Yang] [573 szó]

– Találtál valamit?
   Wei Wuxian hangja eldobott kőként pattant vissza a köd borította földes útról, majd beleveszett a tejfehér fátyol fodrozódó mélységébe. Alig látta Lan Wangji hátát, de azt ki tudta venni, hogy a férfi néhány pillanatnyi tétovázás után felegyenesedett, majd körbekémlelt.
   – Semmit.
   Wei Wuxian ezen megdöbbent.
   – Egyetlen foszlányt sem?
   Lan Wangji nem az a fajta, aki tévedni szokott, bizonyosan igazat beszélt. Ha valakinek, hát neki érzékelnie kellett volna. Wei Wuxian mégsem tudta elképzelni, hogyan lehetséges ez.
   – Nem.
   Wei Wuxian mellé lépett, és Lan Wangji tekintetét követve lenézett a porban fekvő, véres testre.
   Valaha egész jóképű volt, és ez még inkább akkor látszott, ha az arcát nem torzította el a rosszindulat és a kegyetlenség grimasza. Nagy kultivátor lehetett volna, ha a szíve nem viszi tévútra, és követ el galád, megbocsáthatatlan bűnöket.
   Abból a jóképű fiatalemberből, aki lehetett volna jó is, de sosem volt az, most már csak egy megcsonkított test maradt, amit vér áztatott, és rothadó hús szaga ölelte. Wei Wuxian akaratlanul azt gondolta, ez a szag illik a férfi lelkéhez. Nem tehetett róla, az első perctől kezdve undor és borzongás kerítette hatalmába a férfitől. Na és A-Qing emlékei… Wei Wuxian ha akarta volna, sem tudta volna szánni őt.
   – Hogy lehetséges ez?
   Lan Wangji pillantása egész megfejthetetlen volt; olyasféle, amikor szeretne hinni valamiben, de már nem tudott. Wei Wuxiant meglehetősen nyugtalanította ez a látvány, és elszorult torokkal fordult vissza a test felé. Ha egy holttest mesélhetne, ennek itt vérben fürdő csatákról, szárba szökő és bimbózó erőszakról, valamint engesztelhetetlen gyűlöletről szólt volna az elbeszélése.
   – Nem akar visszatérni.
   Ez nem volt válasz. Wei Wuxian mégis attól tartotta, érti, miről van szó. És az értelmezés sehogy sem tetszett neki.
   – Itt már nincs dolgunk. – Lan Wangji hátat fordított a holttestnek, és nem mutatta jelét, hogy el akarná temetni. Wei Wuxian még egy pillantást vetett a fiatalember rászáradt vértől elmaszkírozott arcára, majd utána fordult.
   – Gondolod, hogy… – Nem fejezte be. Nem azért, mert nem tudta, hogyan, hanem mert nem volt szükség rá. Lan Wangji aprót bólintott, majd elindult a köd borította ösvényen.
   Wei Wuxian figyelt, minden érzékével a környéket pásztázta, de Lan Wangji korábban már sikertelenül tért vissza a keresésből; nem számít, mennyi ideig kutattak volna, nem hozott volna eredményt.
   A fiatalemberből, abból az aljas, kegyetlen emberből, aki lehetett volna jó is, de sosem volt az, nem maradt semmi. Wei Wuxian lelke egyszerűen eltűnt, miután meghalt, Xiao Xingchen lelke darabokra foszlott a kíntól, és azok az apró maradványok, amik megmaradtak belőle már Song Lannál voltak; egy nap talán visszatérhetett, de az több idő, mint ameddig Wei Wuxian bele mert gondolni.
   De Xue Yang lelkéből nem maradt semmi. Egy porszemnyi, jelentéktelen kis apró darab sem. Nem hagyott hátra bosszúvágyat, kielégületlen vérszomjat vagy kínt. Wei Wuxian már átlépte Yi város kapuját, amikor arra gondolt, hogy talán azért nem maradt kín utána, mert az már rég összetépte a lelkét.
   Nem akkor történt, amikor az őrület bábként rángatta őt, és mindenét feltette egy lapra, ami talán visszahozhatta Xiao Xingchent, de valószínűbb volt, hogy sosem fogja. Nem akkor, amikor bábuvá változtatta Song Lant, vagy amikor Xiao Xingchennel gyilkoltatta meg annak legkedvesebb barátját, de még csak nem is akkor, amikor egy egész klánt mészárolt le hidegvérrel. Mire ideáig eljutott, már nem volt lélek, ami széjjel hasadhatott volna ezektől a vétkektől. Bűntudat? Már azt sem tudhatta, mi az.
   Wei Wuxian úgy gondolta, akkor történt, amikor valaha, egy réges-régi életben, még az előzőben, egy férfi átvert, megvert és megcsonkított egy gyermeket, aki egész porcikájában csak egy kis cukorkára vágyott.

A fehér nem illik hozzád

A fanart Rumos munkája!

A fehér nem illik hozzád; angst, slash, egyperces
[Fandom: Mo Dao Zu Shi, WangXian] [386 szó] [Az eredeti ötlet nem az enyém, én csak feldolgoztam a magam stílusával.]

_______________________

Lan Zhan az utóbbi időben gyakran azt mondta, szerette volna őt újra fehérben látni. Wei Yinget ez mindig megnevettette, mert elképzelhetetlenül távolinak tűnt az idő, amikor a Lan klán szeleburdi, minden lében kanál tanítványaként fehérbe öltözve törte a fejét a legkomiszabb tréfákon. Nem mintha baja lett volna a fehérrel, de mégiscsak lelombozó a gyász színében csibészkedni, miközben valójában olyan eleven volt, mint Lan Zhan nyulai párzáskor. Ellentmondás, ezt mondta rá mindig. Meg aztán, egy olyan emberhez, mint csalfa személye, jobban illett a démoni út feketéje és a halál vörös színe. És amúgy is, észbontóan dögös volt benne!
   Mikor ezt elmondta, Lan Zhan megfejthetetlen pillantása alatt az ajka annyit felelt:
   – Fehérben is épp olyan észbontó vagy.
   Wei Yingnek mindegy volt, ha Lan Zhan azt is kérte volna, hogy meztelenül járjon, ám ez a szelíd vágya mindig gyöngédséget ébresztett benne, így a valóra váltását különleges ajándéknak szánta, amikor Lan Zhan a legvédtelenebb ellene.
   Ám azon a védtelen napon Wei Ying kínok között talált rá, a padlóra borulva. Az a vigasztalhatatlan zokogás, a keserves fájdalom megdermesztette Wei Yinget, darabokra törte a szívét és a szavát szegte. Nem értette, hogyan sírhat Lan Zhan olyan elkeseredetten, mikor végre fehéret viselt.
   – Wei Ying… Wei Ying… – suttogta könyörgő hangja, megmérgezve a fojtogató fájdalommal.
   Csak ekkor értette meg, hogy Lan Zhan az ő testét tartja a karjában, és öleli, telesírva hófehér ruháját foltos, sebzett könnyeivel.
   Pedig hasztalan volt a könyörgés, és a fájdalom, ami soha nem ígért megváltást, hiába érezte olyan lüktető elviselhetetlenséggel a holttestet tartó férfi; mert Wei Ying már halott volt.
   – Kérlek… Még egyszer nem bírom ki.
   Hát Wei Ying végül újra elhagyta Lan Zhant. Az ajtóba kapaszkodva rogyott a padlóra, mert hiába szólította, hiába érintette, Lan Zhan zokogása egyre csak lüktetett és lüktetett a szobában, ahol az ő teste végre fehérbe volt öltöztetve, és egy kívánság, ami valaha szelíd és ártatlan volt, most széjjel tépett egy lelket.
   – A fehér nem illik hozzád – suttogta Lan Zhan, és ezer csillogó könny volt a bizonyság, hogy az áhított szín valójában sohasem állt jól neki.
   Wei Ying át akarta ölelni a férfit, és a fülébe suttogni bármit, ami enyhít a kínzó zokogáson, de már képtelen volt erre. Csak egy szellem volt, aki már semmit sem tehetett.
   Mert a sorsuk úgy akarta, hogy akárhány esélyt is kap Wei Ying, végül mindig Lan Zhan lesz az, aki hátramarad.