Dagadt kutya

Rizun27 munkája

Dagadt kutya; one-shot, sillyfic
[Fandom: Mo Dao Zu Shi, Juniorok] [Szavak száma: 554]

Tételezzük fel, hogy nem repkednek kardon, oké?

___________________

– Tolj már fel! Csúszok!
  – Leszakad a fejem a hájas seggedtől!
  – Mit mondtál?!
  – Hogy dagadtabb vagy, mint Tündér!
  – Lemegyek, és belenyomom a fejedet Tündér szarjába!
  – Ne beszélj csúnyán!
  – Különben mi lesz?
  – Hallgassatok el! – rémüldözött halkan Lan Sizhui, és rogyadozó térdekkel megpróbálta a vállán tartani Lan Jingyi lábát. – Felveritek az egész házat!
  – Igen, hallgass, Jingyi, és tolj már fel! – sziszegett fentről Jin Ling.
  – Nem tehetek róla, hogy olyan nehéz vagy, mint egy dagadt kutya! – nyöszörgött Jingyi, és megingott a lába Sizhui vállán. Jin Ling ijedten sziszegni kezdett odafent, és olyan szavakkal illette Jingyit, amikért Hanguang-jun két napig ütötte volna, ha teheti. Az ingatag torony legalján Sizhui verejtékező arccal próbálta stabilan tartani a kétes építményt, de Jin Ling úgy kapálózott, mint egy tüzes kanca, és majd’ hanyatt estek mindhárman.
  – Ha Hanguang-jun elkap minket… már otthon kellene lennünk!
  – Hanguang-jun? – horkant Jin Ling. – Tudod te, mit kapok a nagybátyámtól, ha észreveszi, hogy még nem vagyok a szobámban? – Jin Ling arcát fintorba rántotta a borzongás, és Sizhui valóban nem tudta eldönteni, vajon Hanguang-juntől vagy Jiang Wanyintól kellene-e jobban tartaniuk. A helyzetük kilátástalannak tűnt.
  – Toljál már feljebb, Jingyi! – Jin Ling egy kézzel a falnak támaszkodott, a másikkal az ablakpárkány felé nyújtózkodott. A bizonytalan mozdulatra megdőlt a torony, Jin Ling pedig kicsúszott a kezéből. Jingyi rémülten felhördült, és ösztönösen megmarkolta Jin Ling fenekét.
  Ezután a sorsuk csak Sizhuin múlott.
  – MI A FASZT MŰVELSZ?
  – Megmentem a szaros életedet!
  – LETÖRÖM A KEZED ÉS FELDUGOM A SEGGEDBE!
  – Szerinted én ezt élvezem? – Jingyi végleg elvesztette a türelmét. – Soha életemben nem fogtam még ilyen undorító és löttyedt segget, mint a tiéd! Fel vagy háborodva? ÉN EGYENESEN DÜHÖNGÖK!
  – Fiúk…
  – Mi bajod a seggemmel? Azt hiszed, a tiéd jobb?
  – Fogd meg, és megtudod!
  – Inkább levágom és feldugom a kezem a saját seggembe!
  – Azt megnézném!
  – Aztán levágom a tiédet…
  –… és azt is feldughatod magadnak!
  Sizhui füle már vörös volt a szégyentől.
  – Jingyi…
  De Jingyi már torkig volt. Úgy belemarkolt Jin Ling fenekébe, hogy a fiú felvinnyogott, mint a veszett kutya, aztán a felháborodás és dac minden erejével taszított egyet rajta és fellökte. Jin Linget lekötötte a hevesen lüktető hátsója, így azzal a lendülettel lefejelte a párkányt.
  – Te nyomorult kis…
  Kóválygó fejjel és a szédüléstől imbolyogva a párkányra támaszkodott, és mikor a feneke elemelkedett Jingyi vállairól, az diadalittasan rácsapott – mert ha már lúd, legyen kövér –, és taszított rajta egyet, hogy biztos, ami biztos, felérjen. Jin Ling feje elkékült a méregtől és szitkok ezrét zúdította Jingyire. Felhúzta a lábát és a párkányra kuporgott, de még előtte véletlenül jól vállon rúgta Jingyit. Páholyból nézte, ahogy Jingyi és Sizhui éles kiáltással elterülnek egymáson.
  – Te hálátlan köpedelem! – nyögte Jingyi.
 Jin Ling elégedetten vigyorogva bemászott az ablakon, és lendületesen bevágta maga mögött. Megdörzsölte sajgó fenekét, szitkokat és átkokat szórva maga körül, miközben gyertyáért kutatott…
  Amikor egy láng a sötétben felvillant.
  Jin Ling megpördült, és földbe gyökerezett a lába.
  Jiang Cheng az ágyon ült, keresztbetett lábbal, összekulcsolt kezét a térdén nyugtatva.
  Jin Ling szájában kiszáradt a sok mocskolódás.
  – Hol voltál?
  Jin Ling nyelve száraz maradt, mint a sivatagi homok. Mikor kinyitotta a száját, csak egyetlen dolog jutott eszébe, és hirtelen megeredt a nyelve.
  – Wei Wuxiannel.
  A dacosan odavetett név elhalt Jiang Cheng szemöldökének végén, amit lassan felvont.
  A következő pillanatban megmozdult a szék az asztalnál, és Jin Ling némán búcsút vett az életétől.
  Wei Wuxian karbafont kézzel belépett a gyertyafénybe.
  – Próbáld újra, fiatalember.