A fehér nem illik hozzád

A fanart Rumos munkája!

A fehér nem illik hozzád; angst, slash, egyperces
[Fandom: Mo Dao Zu Shi, WangXian] [386 szó] [Az eredeti ötlet nem az enyém, én csak feldolgoztam a magam stílusával.]

_______________________

Lan Zhan az utóbbi időben gyakran azt mondta, szerette volna őt újra fehérben látni. Wei Yinget ez mindig megnevettette, mert elképzelhetetlenül távolinak tűnt az idő, amikor a Lan klán szeleburdi, minden lében kanál tanítványaként fehérbe öltözve törte a fejét a legkomiszabb tréfákon. Nem mintha baja lett volna a fehérrel, de mégiscsak lelombozó a gyász színében csibészkedni, miközben valójában olyan eleven volt, mint Lan Zhan nyulai párzáskor. Ellentmondás, ezt mondta rá mindig. Meg aztán, egy olyan emberhez, mint csalfa személye, jobban illett a démoni út feketéje és a halál vörös színe. És amúgy is, észbontóan dögös volt benne!
   Mikor ezt elmondta, Lan Zhan megfejthetetlen pillantása alatt az ajka annyit felelt:
   – Fehérben is épp olyan észbontó vagy.
   Wei Yingnek mindegy volt, ha Lan Zhan azt is kérte volna, hogy meztelenül járjon, ám ez a szelíd vágya mindig gyöngédséget ébresztett benne, így a valóra váltását különleges ajándéknak szánta, amikor Lan Zhan a legvédtelenebb ellene.
   Ám azon a védtelen napon Wei Ying kínok között talált rá, a padlóra borulva. Az a vigasztalhatatlan zokogás, a keserves fájdalom megdermesztette Wei Yinget, darabokra törte a szívét és a szavát szegte. Nem értette, hogyan sírhat Lan Zhan olyan elkeseredetten, mikor végre fehéret viselt.
   – Wei Ying… Wei Ying… – suttogta könyörgő hangja, megmérgezve a fojtogató fájdalommal.
   Csak ekkor értette meg, hogy Lan Zhan az ő testét tartja a karjában, és öleli, telesírva hófehér ruháját foltos, sebzett könnyeivel.
   Pedig hasztalan volt a könyörgés, és a fájdalom, ami soha nem ígért megváltást, hiába érezte olyan lüktető elviselhetetlenséggel a holttestet tartó férfi; mert Wei Ying már halott volt.
   – Kérlek… Még egyszer nem bírom ki.
   Hát Wei Ying végül újra elhagyta Lan Zhant. Az ajtóba kapaszkodva rogyott a padlóra, mert hiába szólította, hiába érintette, Lan Zhan zokogása egyre csak lüktetett és lüktetett a szobában, ahol az ő teste végre fehérbe volt öltöztetve, és egy kívánság, ami valaha szelíd és ártatlan volt, most széjjel tépett egy lelket.
   – A fehér nem illik hozzád – suttogta Lan Zhan, és ezer csillogó könny volt a bizonyság, hogy az áhított szín valójában sohasem állt jól neki.
   Wei Ying át akarta ölelni a férfit, és a fülébe suttogni bármit, ami enyhít a kínzó zokogáson, de már képtelen volt erre. Csak egy szellem volt, aki már semmit sem tehetett.
   Mert a sorsuk úgy akarta, hogy akárhány esélyt is kap Wei Ying, végül mindig Lan Zhan lesz az, aki hátramarad.