A fiú, akit nem szerettek

 

A fiú, akit nem szerettek; one-shot, light angst

[Fandom: MDZS, Jiang Cheng] [Szavak száma: 781]

_____________

Szúró fájdalommal a mellkasában a gyermek Jiang Cheng csak futott és futott, könnyei elködösítették a látását. Letörölte a kezével és szipogott, de nem állt meg, amíg el nem érte a szobájának ajtaját. Ott aztán bezárkózott, és dühösen az ágyára vetette magát.

Az az ostoba Wei Wuxian! Ki ő, hogy idejön, és elűzi a kutyáit? Miért hagyta ezt az apja, miért vitette el őket?

Jiang Cheng dühösen a párnába bokszolt, és beletörölte az orrát. Ki ez a gyerek, hogy fontosabb ő, mint Jiang Cheng?

– A kutyáknak menniük kell, A-Cheng. Wei Ying fél tőlük.

– De én nem félek! Ők az én kutyáim, apa! Az nem érdekel, hogy én szeretem őket?

Az apja egy pillanatig csendben nézte, majd azt mondta:

– Ne legyél ilyen drámai, A-Cheng. Majd megszeretsz valami mást.

Jiang Cheng döbbenten pislogott, de az apja már nem figyelt rá, és tudta, hogy veszített. Sarkon fordult, és elszaladt, hogy senki se lássa, ahogy sír. Az apja akkor még meg is szidta volna. Nem úgy, mint azt a fiút, akit A-Xiannak becézett, pedig nem is a fia volt. Azt a fiút tanítgatta, és játszott vele, és elvitette a kutyákat, mikor félni látta tőlük.

Jiang Cheng felült, és megtörölte az arcát. Hangokat hallott az ajtó mögül, ismerős és ismeretlen nevetést.

Lecsúszott az ágyról, és az ajtóhoz somfordált, majd résnyire nyitotta.

Odakint az apja a karjába vette Wei Wuxiant, és körbe-körbe pörgött vele, amitől mindketten elszédültek. Wei Wuxian hangosan kacagott, és könyörgött, hogy tegyék le, de mikor az apja megállt, tovább markolta a ruháját, és „Még, még, még!”-et kiáltott.

Jiang Cheng szíve összefacsarodott.

Kinyitotta az ajtót, és kirontott rajta, odaszaladt az apjához, és rángatni kezdte a ruhája ujját.

– Én is, én is! – kiabálta, és pörögni kezdett mellettük, és hányingere támadt, de addig pörgött, amíg az apja le nem tette Wei Wuxiant.

– Engem is! – nyújtotta a karját az apja felé, aki ziláltan nézett le rá. A haja kibomlott, a ruhája meggyűrödött, ahol Wei Wuxian belekapaszkodott.

– Talán majd máskor, A-Cheng, teljesen elszédültem – mondta zihálva. – Öreg vagyok én már ehhez. Ha még egyet kell pörögnöm, összeesek.

Mellettük Wei Wuxian a fenekére huppant, és nevetve hentergett a füvön.

Jiang Cheng oda se figyelt, csak a kezét nyújtotta az apja felé, és utánaszaladt, mikor az megfordult, hogy elmenjen.

– Engem is, apa, én is akarok játszani!

– Játssz A-Xiannel.

– De én veled akarok! – kiáltotta Jiang Cheng kétségbeesetten, és megragadta az apja ruháját. A férfi megállt, és hátrafordult. Az arca kifejezéstelen volt, és Jiang Cheng bátorsága eliszkolt. – Én is akarok veled játszani – mondta vékony hangon. – Játssz velem, kérlek.

Az apja nézte és nézte egy darabig, majd odanyúlt, hogy lefejtse az ujjait a ruhájáról, hogy tovább mehessen.

– Talán majd legközelebb – ismételte. – Most sok dolgom van.

– Wei Wuxianre mégis van időd! – csattant fel Jiang Cheng dühösen, és a szívét elöntötte a gyűlölet. – Rám miért nincs soha? Én vagyok a fiad, nem az a szolgafia!

A pofon a semmiből jött, és A-Cheng a fenekére esett.

– Jiang shushu, ne bántsd! Majd én játszok vele! Én játszok!

Jiang Cheng az arcát markolta, mikor Wei Wuxian odaszaladt és leguggolt mellé, hogy megmutassa neki a köveket, amiket a folyóból gyűjtött. Fel akarta vidítani, de Jiang Fengmian félretolta, és a fia szemébe nézett.

– Meg ne halljam ezt még egyszer, megértetted?

Jiang Cheng nem mondta, hogy megértette. Mert nem értette. Az apja elment, mert azt se várta el tőle, hogy helyeseljen.

Jiang Cheng tompán nézett utána, és a mellkasa nagyon, nagyon fájt, pedig nem is ott ütötte meg. Még sosem ütötte meg.

Wei Wuxian mellette szintén döbbent volt, de gyorsan fel akarta vidítani Jiang Chenget, hogy elfelejtse, ami történt. Rosszul érezte magát, hogy miatta büntették meg.

– Játszol velem? Menjünk le a folyóhoz! Madam Yu…

– Menj innen! – ripakodott rá, és felpattant a földről. Az arca vörös volt az ütéstől, és fájt. – Ez nem a te otthonod, és az apám nem a te apád! Menj el innen!

Azzal Jiang Cheng elszaladt, magára zárta a szobája ajtaját, és aznap éjjel be sem engedte Wei Wuxiant. Aludjon, ahol akar, egyen, amit akar. Jiang Cheng azt remélte, a fiú eltűnik reggelre, és véget ér ez a rémálom. Azt remélte, úgy ébred, hogy az apja bejelenti, az a mihaszna fiú elcsavargott, és bocsánatot kér, amiért megütötte őt. De nem, nem is kellett a bocsánatkérés. Azt remélte, ha Wei Wuxian eltűnik, az apja inkább vele játszana.

De Wei Wuxian sosem tűnt el, és az apja sosem játszott vele.

Jiang Cheng éveket töltött a verandán ülve, lassan felnőve, nézve az apját, amint Wei Wuxiannel játszik, a karjában tartja, ahogy őt soha, és elkényezteti őt, ahogy az apák a fiukat.

Jiang Cheng nem volt egy apa fia.

Ő csak egy nő fia volt – jött rá, mikor felnőtt –, akit a férje nem szeretett, és a szeretetet, amit így nem érdemelt, odaadta egy idegennek.

Aprócska boldogság

Forrás: rainysora

 

Aprócska boldogság; modern au, fluff

[Fandom: TGCF, HuaLian] [Szavak száma: 336]

________________

Xie Lian félénk kopogást hallott az ajtón, és tüstént felpattant. Gyors léptekkel átszelte az előszobát, és izgatottan ajtót nyitott.

Egy aprócska kisfiú állt a küszöbön. Két kicsi kezében egy tök alakú kosárkát tartott, ujjai izgatottan markolászták a fogóját. Az arca egyik felét gézbe tekerték, nyaktól lefelé pedig múmiának öltöztették.

– Oh! Csak nem a kis Hong-er az?

Fekete haja kuszán keretezte az arcát, és teljesen hátra kellett döntenie a fejét, hogy felnézhessen Xie Lianre. Az a fele, ami kilátszott a fehér kötés alól áhítatosan, pislogás nélkül nézett fel Xie Lian magas alakjára, hatalmas szeme rajongástól csillogott. Kis lábai bátortalanul összeakadtak.

Xie Lian imádnivalónak találta. Leguggolt hozzá, és szemügyre vette a gondosan készített tök formájú kosárkát. Most vette csak észre, hogy a karimáját színes virágok díszítették. Xie Liannek nagyon tetszettek.

–  Igazán szép a jelmezed! – dicsérte, és az aprócska gyermek arcának bekötetlen fele vörösre pirult örömében. Lábujjhegyre állt, hogy még közelebbről láthassa Xie Liant.

– És milyen sok cukrot gyűjtöttél! Hozzak neked egy másik kosarat? Úgy látszik, a tiéd teljesen…

Csakhogy a gyermek ekkor hirtelen Xie Lian kezébe nyomta a kosárkát, majd sarkon fordult, és elszaladt!

– Eh? Hong-er! Várj! – kiáltott utána Xie Lian, de a kisfiú már olyan messze járt, nem hallotta meg (és ha hallotta is volna, akkor se fordul vissza, túlságosan zavarban volt).

Xie Lian döbbenten bámult utána. Felállt, és zavarodottan pillantott a kosárkára. Az tele volt ínycsiklandozó, színes papírba csomagolt cukorkákkal. A nagy halom édesség tetején azonban volt egy kis papiros is. Xie Lian egy akaratlan mosollyal kiemelte, és megszemlélte.

Egy szabályos, szépen ívelt szívecske volt ráfestve.

Xie Lian mellkasa felmelegedett, és szeretetteljes tekintettel a kisfiú után nézett, aki már messze járt.

Ő legalábbis így hitte.

Hong-er azonban egy fa mögül figyelte, ahogy Xie Lian mosollyal az arcán visszalép a házba, és becsukja az ajtót. Kis arca teljesen felmelegedett örömében és zavarában. Pirospozsgás bőrrel előbújt a fa mögül, de még sokáig állt ott Xie Lian után nézve, félve, hogyha hazamegy, elveszik boldogságának varázsa is.

Aznap éjjel Xie Lian akaratlanul is igazán, őszintén boldoggá tett egy aprócska gyermeket.

A tanító

Artist: meuwzza

A tanító; one-shot, humoros

[MDZS] [Wei Wuxian & Lan Sizhui] [Szavak száma: 719]

_______________________

– Egészen biztos, jó ötlet ez? – Lan Sizhui halántékán egy izzadságcsepp csordogált.

Wei Wuxian a szemét forgatta.

– Ne legyél már ennyire Lan. Mókás lesz, meglátod!

Lan Sizhui nyelt egyet, és minden felé nézett, csak az almaárus lány felé nem.

– Ilyen hozzáállással elüldözöd magad mellől a lányokat – ijesztgette Wei Wuxian, és közben az almaárus szorgoskodását figyelte.

– Hanguang-jun is ilyen, mégis ott vagy neki te! – vágott vissza Sizhui.

– De én fiú vagyok. Mi fiúk nem vagyunk olyan félénkek, mint a lányok. Meg egyébként is, láttál valaha lányokat Hanguang-jun körül legyeskedni? Nem, ugye? Ha én nem vagyok, ki lenne neki? Agglegényként halna meg, és milyen magányos halál lenne az! – sóhajtott Wei Wuxian drámaian. – Te is így akarod végezni?

– Én… Én… – Már majdnem kinyögte, hogy ő még nem áll erre készen, de akkor Wei Wuxian hirtelen alaposan hátba verte, és a fülébe suttogta:

– Figyelj, és tanulj a nagyoktól, Sizhui!

És mielőtt szegény fiú bármit is mondhatott volna, Wei Wuxian már elő is bújt a rejtekhelyül szolgáló kenyeres kosarak mögül, és a háta mögött összekulcsolt kézzel lendületesen megindult az almaárus felé.

Sizhui szíve majd kiugrott, ahogy visszahúzódott, fél arcát eltakarta a kosár, ám képtelen volt levenni a szemét a vidáman szökdelő Wei Wuxianről. A férfi megállt az almaárus előtt, és lendületes mozdulatokkal lehajolt, majd felkapott egy fényesre törölt, piros almát.

– Kisasszony, mennyit kér ezért az almáért?

Sizhui nem hallotta az árat, de látta, hogy a kisasszony női vásárlói érdeklődve pillantanak a cserfes fiatalúrra. Széles mosolyára elpirultak, és legyezőjük mögött összenevettek.

Sizhui gondolatban feljegyezte: vidáman szökdelni, hangosan beszélni, teli szájjal mosolyogni.

A fiatal tanítvány nyelt egyet, és remélte, hogy mindent meg tud jegyezni. Na és ha Wei Wuxian levizsgáztatja majd? Mi van, ha következőre őt küldi almát venni? Lan Sizhui elsápadt a rémülettől. Azok a lányok olyan ijesztőek, ahogy nevetgélnek és szemtelenül illegnek-billegnek Wei úrfi előtt… Na és ha meg sem tud majd szólalni? Wei úrfi nem készítette fel, mi van akkor, ha ledermed a rémülettől.

Miközben Lan Sizhui szép lassan pánikba esett, Wei Wuxian már ki is fizette az almát, majd az ajkához emelve harapásra nyitotta a száját… Eközben az alma felett az egyik fekete hajú szépségre nézett, és az a lány úgy nézett a férfire, hogy Lan Sizhui a lábujjáig elvörösödött. Biztos volt benne, hogy természetellenes ennyire peckesen állni, és abban sem volt biztos, hogy illő ennyire kihangsúlyoznia a… Sizhui nyelt egyet. A kebleit. Wei Wuxian egy mosoly kíséretében hirtelen elvette az almát a szájától, aztán épp csak egy pillanatra, hogy a lányok ne láthassák, Sizhui felé nézett. A fiút hőhullámok kerülgették.

– Ez az alma még illatozik az árusának finom kezeitől. – Miközben Wei Wuxian óvatosan megcirógatta az almát, Lan Sizhui szeme kidülledt. – Csakis egy dolgos kezekkel nevelt alma illatozhat ilyen finoman. – Lan Sizhui benyelt egy korty levegőt, és majd’ megfulladt tőle. Wei Wuxian megdörzsölte az almát a ruhájában, és titokzatos mosollyal hátat fordított az almaárus lánynak; aki a keze mögé rejtett arccal nevetgélt. – Vajon az íze is rejt magában valamit a…

És akkor végre Wei Wuxian is észrevette azt, amit Lan Sizhui: Hanguang-junt a háta mögött.

Wei Wuxian kezéből kiesett és elgurult az alma.

– Ha-hanguang-jun! – kiáltott. – Hahahaha… – Gyorsan úgy fordult, hogy eltakarja a lányt, és vigyorogva a háta mögé rejtette a kezét. – Hát te mikor jöttél? Azt hittem, Felhőzugban találkozunk, aztán…

Hanguang-jun egy szó nélkül megfogta a könyöke alatt, és magával húzta. Wei Wuxian tátogva utána bukdácsolt, és az arcáról lerítt, hogy rajtakapták. Gyorsan Sizhui felé pillantott, és intett, hogy bújjon el.

– Hanguang-jun, állj meg! – A férfi nem reagált. Egyik kezét a háta mögött ökölbe szorította, a másikkal Wei Wuxiant fogta. Sizhui rémülten figyelte.

Wei Wuxian csűrte-csavarta a kezét, hogy kiszabaduljon, és közben tovább kiáltozott.

– Hanguang-jun! Várj már! Hová sietsz? Vettem almát! – Semmi. – Lan Wangji! – Wei Wuxian megtorpant, és csípőre tette a szabad kezét. – Lan Zhan!!!

Hanguang-jun megtorpant, és kissé felé fordult.

– Láttad azt az almaárus lányt? Csinos volt, igaz? – lökte oldalba. Hanguang-jun lenézett oda, ahol megbökték. – De te még csinosabb vagy – kacsintott rá Wei Wuxian.

Sizhui fülei lángolni kezdtek és félre kellett néznie.

Hanguang-jun Wei Wuxian vigyorgó arcára pillantott.

– Gyerekes – közölte. Wei Wuxian megnyugodni látszott, és már épp felelt volna, de Hanguang-junnek volt még mondanivalója.

– És a gyerekeket meg kell büntetni.

Lan Sizhui nem egészen értette, ez mit jelent, abban azonban biztos volt, hogy a mai leckét jobb, ha elfelejti. Wei Wuxian elképedt arca ugyanis arról árulkodott, hogy ezt nem tanácsos eltanulni a nagyoktól.