Karhu;
angst, realista, original,
[Szavak száma: 505]
_________________
– Igyekezzetek! Tovább!
Suhintás harsant
keresztül a fejük fölött, és az ostor a hátába mart. Előre zuhant, a test
kiesett a kezéből, tompán puffant, mint egy súlyos zsák, és elgurult a poros
földön. Négykézláb, zihálva mászott előre, meztelen hátát merevre sütötte a
nap, a friss vágás kínzón húzta a bőrét. A hangzavarban nem hallatszott a
csikorgás bőrkeményedéses keze alatt.
– Karhu…
A karjába fogta a testet,
ami kizuhant a vászonból, az orrát megcsapta az édeskés hullaszag. Lenyelte a
szagot, egészen a tüdejébe. A test merev volt, nehéz, nagyon nehéz a karjában.
Felállt vele. Csupasz
talpa vérfoltokat hagyott, ahogy egyik lépést tette a másik után, feje felett a
felügyelő rikoltása túlüvöltötte a munka zaját.
A fal épült. Az emberek
hullottak. Karhu halott volt.
Libasorban haladt a
csürhe, mindenki kezében egy holtest, bűzlött-foszlott, rohadt a zsákokban. Karhu
szájából egy légy repült ki. Összeszorította a fogát, megkeményítette a szívét.
Nem az előtte lévő vérző lábát nézte, hanem a halott lilás-feketés arcát, a
foltok alatt a hullaszínű bőrt, a lecsukott szemeket. Karhu nyitott szemmel
halt meg.
A puffanás hangja egyre
erősebb lett, ahogy közelebb kerültek a gödörhöz.
Puff.
Szünet.
Puff.
A tűzforró napon az
egymásra dobott testek fullasztó szaga áradt feléjük. A puffanás ütemes volt és
kimért. Puff. Szünet. Puff. Meg kellett szabadulni az útban lévő mozdulatlan
testektől, hogy haladhasson a munka. A kerítésen túl újabb potenciális holttestek
várták, hogy felváltsák a gödörben végzett társaikat. Az utánpótlás
kifogyhatatlan, hely volt újabb gödröknek.
Nem tudták egymás neveit.
Ő is csak Karhuét tudta. Karhu. Karhu. Karhu.
Karhu.
Karhu is csak egy
névtelen hulla lesz egy gödörben, amit hamarosan betemetnek. Egy névtelen test
egy tömegsírban, amire keresztet sem pazarolnak. Elveszik majd a fal alatt, kiveszik
majd a köztudatból, nyoma sem marad, és senki sem fog emlékezni egy fiúra, akit
Karhunak hívtak, és meghalt a Falért.
Az előtte lévő – puff – behajította a testet. Félreállt,
szünet, és ő jött. De a puffanás elmaradt. A katona, aki a gödör szélén állt,
és arcán izzadság folyt a sapka alól, megbökte a puskájával.
– Igyekezz, paraszt!
A katona figyelt rá.
– A neve Karhu – mondta, a
szótlanságtól gyakorlatlanul beszélve. A katona hátrahőkölt. Itt a parasztok
nem beszéltek.
De ez a paraszt most azt
mondta, „A neve Karhu”, és a névtelen hullából a halott Karhu lett.
Hátrafordult.
– A neve Karhu – mondta a másiknak. A paraszt felnézett rá a saját hullájából, a szája szélére sár
ragadt, a szeme fertőzéstől vöröslött. Bólintott.
– A neve Karhu –
ismételte meg, és a mögöttük lévő is meghallotta.
– A neve Karhu – suttogta az is,
mintha a saját halottjának mondaná. De a halott nem beszél. Azt az élő teszi.
– A neve Karhu. – A
mondat úgy zizegett végig a csürhén, mint hullám a parton. Végig szántotta a torkokat,
és lepergett a nyelvekről. – A neve Karhu – suttogták, egymásnak adták,
elismételték. – A neve Karhu.
A katona hátralépett rémültében,
szilánkok csikorogtak a talpa alatt. A nap égette a hátukat, a levegő
sistergett a szavaktól, a parasztok hangjától, az egyetlen névtől, amit a
sajátjukon kívül ismertek.
– A neve Karhu –
ismételték. – A neve Karhu – suttogták.
A paraszt előrelépett.
– A neve Karhu –
ismételte, mielőtt behajította volna az öccsét a gödörbe.
